Hadik Mihály gróf (Budapest): Ady és akik őt revidiálják

Arról beszélni, hogy ki volt Ady és mit jelent értékben és fellépésének jelentőségében és kihatásában az egész magyar literatúrára, fölösleges ma ismételni, már régen irodalomtörténetileg is befejezett, nem vitatható, örökké élő és aktuális fejezete az irodalomnak.

Egész könyvtár ma már az Adyról megjelent tanulmányok, könyvek és brosúrák száma s az Adyról írt komoly tanulmányok egyik legjelentékenyebb értéke jött éppen Erdélyből. Makkai püspök „Magyar fa sorsa” című könyvére gondolok, mely az Adyt ért vádakat tisztázta, s ezek között is legdiadalmasabban azt, mely legtovább tartotta magát a köztudatban – az ateizmus vádját.

Makkai a hazafiatlan és kozmopolita költészet vádjával szemben klasszikus érvekkel dönti el azt a kérdést, hogy Adyt a nemzete iránti szeretet, vagy a káröröm és a gyűlölet indította-e azon versei megírására, melyekben a magyar költőnek és a magyarságnak sorsát, végzetét siratja és átkozza meg.

Az érzékiség, az erkölcstelenség, a démoniság és végül a vallástalanság vádjával szemben Ady minden kritikusa: a Nyugat által hivatalból kirendelt védők s egyéb szemmértékhitelesítők s végül költészetének lelkes és hozzáértő  kritikusai után Makkai az, aki a példák legtisztább sorozatával, s az érvek legtökéletesebb építményével igazolta, hogy Ady az egyetlen magyar vallásos költő, mert nem volt az egy Balassit kivéve magyar költő (Makkai szavai) „aki a vallást élte volna és ebből az élményből a maga életét énekelte volna.”

A Makkai Sándor által tisztázott szempontok voltak az Ady költészetének lényegébe vágó utolsó olyan kérdései, melyekben a rosszindulat és meg nem értés számára támadási felület maradt. Épp ezen könyvnek példátlan sikere igazolta legjobban, hogy az Ady-kérdés homályos, sőt mondhatnám veszélyes pontjait is sikerült biztos alapokra fektetni.

Ismeretesek Révész Béla, Hatvany Lajos, Földessy Gyula, Benedek Marcell, Ady Lajos és a többiek könyvei és írásai Adyról. Ez az irodalom a röntgenlemezek százait mutatta be Adyról, a váteszről, az emberről, a magyarról, a keresztényről, a forradalmárról, a kétkedőről és így tovább. De nem adott választ a vádakra!

Ha ezt és a hasonló megnyilvánulásokat értik az Adyt revidiálók túlzott Ady-kultusznak, akkor az ízléstelenség fogalmát tévesztik össze a túlzott kultusz fogalmával.

Mert az egész revízió abból indult ki, hogy túlzott-e az Ady-kultusz, vagy sem.

Petri Mór, Ady régi professzora most fejezte be Adyról, a kisdiákról írt könyvét, ami feltétlenül érdekes adalékokat fog nyújtani a diák-Adyról. Ez csak nem túlzott Ady-kultusz?! Az ilyen könyv mindenképpen csak nyeresége lehet az Ady életrajz-irodalomnak.

Az Ady halála után megjelent Ady-könyvek nagy részének nyugodtan lehetne ez a címe: Én és Ady. Igen sok értékes dokumentum mellett ezeknek a könyveknek szerzői mégiscsak saját szerepüket siettek lerögzíteni Ady mellett, saját – mondhatnám – ellenőrizhetetlen szerepüket, az irodalomtörténeti Ady mellett.

Közvetlenül az Ady-revízió előtt, tíz évvel Ady halála után az Ady-kultusz ott tartott, hogy évenként ötven-száz Ady-estén és Ady-matinén rengeteg Ady-szakértő, kritikus, interpretáló lépett a jól fűtött hangversenytermek dobogóira hirdeti és népszerűsíteni Adyt. Ugyanakkor, Ady halálának tízéves évfordulóján egy tapintatlan újságíró – Ady régi barátainak egyike – a hivatalos Adysták nagy felhorkanására megírta, hogy az évfordulón kint a hideg temetőben Ady sírján három szál szegfűt látott csak, és a szociáldemokrata párt koszorúját. A sírhoz egy diákküldöttség jött csak, s Ady szülőföldjének, a Szilágyságnak küldöttei.

Talán nagyképűség ezt számon kérni bárkitől, - a kegyelet adóját -, melyet nem mindig a temetőben rovunk le. De nem lehet véletlen, hogy a sírnál ott van az olvasó, - és nincs ott kortársa, az író.

Mert mi ez a revízió?

Egy budapesti hetilap nagyszerű rendezésében Kosztolányi Dezsőnek „Az írástudatlanok árulása” című cikkével kezdődik a vita. A kitűnő író mindennel és mindenkivel szemben, sok évi visszafojtott hallgatás után elmondja különvéleményét Adyról s ezzel felszabadul a kritika s megszólalnak pro és kontra Ady feltétlen hívei és azok, akik szerint túlzott az Ady-kultusz.

Szerintem az Ady-revízió azt a kétségtelen tényt igazolta, hogy korunknak ugyan megszületett Ady személyében a maga nagy lírikusa, de nem született meg a maga nagy Gyulai-ja! A ma irodalmából – és ezt éppen az Ady-revízió során és annak eredményeiből látjuk -, hiányzik az a megfellebbezhetetlen kritikai fórum, ami a maga idejében Gyulai Pál volt. Rákosi Jenő, a legnagyobb magyar újságíró és publicista az idén 87 éves korában meghalt anélkül, hogy Adyról megalkotott kedvezőtlen véleményét revidiálta volna. Huszonöt éven át ugyanaz maradt Adyról a véleménye – bár sok más kérdésben revidiálta önmagát hat évtizedes újságírói pályáján. De még így is, konzervatív elzárkózottságában és makacs akaratosságában is mily nemes és nagyszerű ő azokhoz képest, akik Adyt életében körültáncolták, akiket ellenállhatatlan erejével előre sodort, s akik – most elárulták.

Az az érdektársaság, mely erre a kalandos kirándulásra indult, az egész magyar olvasó közvélemény egyöntetű felháborodására talált. De megkapta méltó válaszát Ignotustól s még egy-két olyan magyar írótól, akik nem voltak hajlandók követni senkit ebben a manőverben. A manőver célja az volt, hogy Adyt megtépázzák s egyeseknek – a talán érdemtelenül deklasszifikált kortársaknak – a méltó irodalomtörténeti helyet megszerezzék.

A vita egyébként Kosztolányi, Ignotus, Babits, Zilahy, Füst Milán, az erdélyi Spektátor, Máray s még mások hozzászólása után azzal zárult le, hogy a vita rendezője és főkönyvelője – aki különben az új magyar írónemzedék egyik kimagasló egyénisége – azt az egyenleget vonta ki, hogy az Ady-ügy nem záródott le véglegesen s nem érdek, hogy véglegesen lezáródjék.

A mérleg végül megállapítja, hogy a szélsőséges Ady-kultusz, a szélsőséges Ady-hajsza következménye, s hogy az Ady-kultusz ma elsősorban nem irodalmi, hanem társadalmi jelenség.

Ez utóbbi megállapítást a magam részéről annyiban osztom, hogy nem az Ady-kultusz, hanem az Ady-vita az, mely társadalmi jelenség és pedig szigorúan és szorosan a megcsonkított ország határai közé zsúfolt, a pesti irodalmi centrumban összepréselt magyar írótársadalomnak, hisztérikus kitörésekben megnyilvánult jelensége. Soha még ilyen élesen nem állt egymással szemben az üzletes irodalom az igaz művészettel, a modern irodalom a konzervatív irány képviselőivel, sőt tehetség a tehetséggel szemben.

Természetesen az is, hogy ilyen harcokat csak tehetségekkel és fanatikus harcosokkal lehet megharcolni. Akik az előtérben harcolnak, azok igaz értékei a magyar irodalomnak, ha tévednek, vagy ha megtántorodnak is, - de a háttérben kezüket dörgölve élveznek a gyávák, a bujkálók, annak a világszövetségnek tagjai, amely a világon a legerősebb s melyet a tehetségtelenek világszövetségének neveznék.

Ismétlem és hangsúlyozom, hogy amidőn az Ady-revízióhoz hozzászóltam, ezt nem a kritikus eszközeivel, ezt a szerény figyelő érdeklődésével és igazságszeretetével tettem.

Röviden: Nincs szükség revízióra, mint ahogy nincs már Ady-kérdés. Ady túl van a revízión, mert Adyt készen kapta és átvette egy új generáció, mely feloldotta magában és Adyval egy. Ez a generáció a magyar ifjúság. Az Ady-kérdés kirobbanása nem volt más, mint az egymással ellenfélként szembenálló sok magyar érték kritikai összetűzése, nem volt más, mint méltatlanul mellőzött magyar tehetségek segélykiáltása a levegő, az elismerés, a méltó pozíció után.

Forrás: Keleti Ujság 12. évf. 258. szám Cluj, (Kolozsvár), 1929. nov. 11.