Megindulunk messziről valahonnan
s jövünk magunk sem tudjuk, hogy hova, útat
csak a kunyhók mécse mutat,
bús szemünk fénye nagyon tétova.
A zajt, a lármát ugy kerüljük néha
mint ördög tömjénillatot,
mert a nóta szívünkben kedvet ölne
s lelkünk ablakaiban könyökölve
így csókolóznak léha
setét, rongyos gondolatok.
Vannak útszéli csendes pihenések
s kérdezzük a fellegeket:
hova, hova csüggedt vándorok?
De a kis csapat elvánszorog,
eltűnik a nagy messzi megett
és az egyik amék lekésett
arcunkba est egy meleg könny
aztán mennek és újak jönnek.
Fáradtan érkeznek idáig,
csak a kertek sajnáltak
hol búsan harmaton háltak
szomorú rózsáik
s ugy érzem itt fogok pihenni:
nem fáj már semmi, semmi.
Az éj mint egy hatalmas sátor
borul rám s fekete szívem
már nem merészkedő és bátor,
ős gyászokhoz híven
lenget könnyelmosta zászlókat
a valami megállásra nógat.
Áll ajzott kedvvel barna váram,
törten és sóváran,
fájások nem átkozzák s nem szidják,
mint egy súlyos sisakellenzőt
bocsátom is rozoga hídját.
A híd zuhan
a mély kátyuban
fekete vérrel festett könny szivárog:
ma legyen tele minden árok
és nem léphet be senkise,
fekete várban
ma tömjénzik a legfehérebb mise,
pogány és igaz,
mint valami végtelen vigasz.
Mégsem hiába vártam.
Szórom, szórom a szennyes rózsát
és ő jön, a fehér Leány,
szemei révedők és kószák,
mint mély talány.
Verjétek a harangot félre
s boruljon földig minden virág,
bús fa borul a bús útfélre
és álmok fehér asszonya,
engedj ma győzőn nézni rád.
Az éj titok
és mint királyi köntös hullnak
rám gyöngyvirágos kárpitok.
Szeretem ezt a kínt és csendet
mikor az éj így muzsikál
mint száz félrevert madrigál
s lelkünkben kék harangvirág integet,
szívem ütemét ugy sirja ki
mintha kóbor őszi szél volna.
Kérdek és vállamra hajolva
nagyon szépen sír valaki.
Forrás: Keleti Ujság IV.
évf. 60. szám Cluj, (Kolozsvár), 1921. márc. 27. vasárnap
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése