Elnézem: sokkal fiatalabb nálam,
hivőbb, derüsebb, bizó, emberi,
belső lidércek véres buzogánya
bénitó gunnyal őt sohsem veri,
háta nem hajlott, szeme lángja nem tört
ha megteszi magáét, nem riadt
s mert becsülettel élt, jámbor, ugy véli,
nincs mit aggódjon váratlan miatt
a hetvenéves Apám.
Más korokban az ifjak s öregek közt
az vert éket, a világ hogy haladt,
s ha Józsua az öregeknek szentje,
az ifju nem állt meg a nap alatt;
ma nem az van, hogy fel mert nem foghatja,
a haladás csodája bántja őt:
ma én látom elérhetetlen messze,
hogy miként áll meg önmaga előtt
a hetvenéves Apám!
És bámulom, hogy lehetett igy élni,
ilyen tisztán, csalódásmentesen,
s hogy mindenki elvégezte a dolgát
biztonságosan, szépen, rendesen;
mint gyermekmese, ugy hangzik regésen,
hogy bizalom volt…, aranykor…, csoda…,
s irigyen, sirva, mint egy szent legendát
nézem, hogy ma is odaér, oda
a hetvenéves Apám!
De tudja meg – s a többi is figyeljen, -
hogy dolgukat nem végezték be még:
elmenni innen joguk addig nincsen,
amig a föld ily beteg lázban ég;
kötelességük kivárni, míg ujra
helyrebillen a becsület s a célt
megtaláljuk a szivünkben, mi ujak,
akkor – s csak akkor! – mondhatja, hogy élt
a hetvenéves Apám!
Forrás: Keleti Ujság 12.
évf. 258. szám Cluj, (Kolozsvár), 1929. nov. 11.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése