A homlokomon véres-konokul
három hallgatag, mély, vad ránc vonul.
Kisimitni már minden képtelen,
a végső percig együtt ég velem.
Hüek mindhárman, egyik sem hamis,
velem lesznek a koporsómban is.
Mióta vannak? Ej, ki tudja már?
Ők a való, a többi: kártyavár.
Tanul mellettem s tanuk ellenem,
jelzik, mit ért s mit nem ért szellemem.
Mondják, hogy sohse kiméltem magam
s tagadják azt, hogy harcnak célja van.
Büszkék rám s szánnak, bajtársak a romok,
testvériségük megható s – konok.
Tudják, mily dicső volt a tervezet
s tudják: szinte az egész elveszett.
Kormos falak, leégett palota,
uj cél ha nő, ijedten néz oda.
S a végtelenbe vádlón felmered
a három néma, gyilkos emelet.
Forrás: Keleti Ujság 12.
évf. 235. szám Cluj, (Kolozsvár), 1929. okt. 14.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése