„A népség rossz és renyhe itt.
Látom, ön keres valakit
plébános úr, ki mindenkor,
télen-nyáron át robotol,
aki estére ki nem dől
a fáradságos élettől,
aki nem sír az italért
és aki nem eszik hatért
és aki tétlen sosem ül,
aki táncért nem lelkesül. –
Ne kössünk egyességet tán?
Szorgalmas legény vagyok ám!
Nem züllök, mint akárki más,
nekem nem kell tánc, mulatás,
étel-ital se kell nekem,
a ruhát el nem viselem
és bérre semmi gondom,
csak mindig legyen dolgom,
különben rossz leszek!”
A pap megnézi a legényt
és szól: „Legyen szavad szerént,
fogd ezt az ásót izibe,
ássál árkot körül vele.
Hat láb mély, tíz széles legyen, -
ha kész lesz, majd megnézetem.”
Az ördög a markába köp
és ásni kezd a ház között.
Huj! de magasra száll a rög!
röpíti messze föld fölött.
Majd itt szuszog, majd ott szuszog,
most itt, most meg ott találhatod. –
A pap szemének alig hisz
és már ott áll és már szót visz:
„Plébános úr, ez készen van,
könnyen dolgozós földje van.
Az árok kész, ha mondom,
és mindég legyen dolgom,
különben rossz leszek!”
„Hát aprítsd e tuskókat fel!
Tizenkét ölre való kell!”
„Jó – mondja rá -, a fejsze hol?
Ide vele, unott pokol!
A nyele eltört, de sebaj!
mindegy az nekem, kutyabaj!
A tuskót kőhöz vagdalom,
majd hasad, ahogy akaorm!”
S hajít és vág, csak ugy röpül
a forgács fent a ház körül,
mint a motolla, ugy pereg,
messzi udvarba’ lelni meg,
felszedi mind, rakást teremt
s a paphoz így szól odabent:
„A kő használt, jobban mint más,
tizenhét ölnyi a rakás,
az árok kész, ha mondom,
és mindég legyen dolgom,
különben rossz leszek!”
„Hát akad itt még valami!
Menj a havas erdőre ki,
száz öreg szálfám áll amott,
nézd meg, hátha kihuzhatod.
Kis idő ezzel is telik,
én majd pihenek egy kicsit.”
„Sokáig ne pihenjen ám!
Gondoljon uj munkát talán!”
Egy pillanat, egy pillanat
s már irtja ott a szálakat,
a sok gyökér, ahogy törött –
vélnéd talán, hogy mennydörög.
Felaprózza rönköt mind
s hazaviszi jó rend szerint.
„Plébános úr, a száz ős szál
a tuskók mellett ölben áll,
az árok kész ha mondom,
és mindég legyen dolgom,
különben rossz leszek!”
A pap megfordul álmosan:
„Te vad barom, most éjjel van,
hát vedd a lámpást és eredj
a szántóra és ott keresd.
A hó alatt van sok kavics:
tisztítsd meg tőle földem is.”
Már ég a lámpás, már rohan
az ördög és már ott is van,
ás, fúj, söpör és rátalál,
a kövekből halmot csinál,
szikrázik, ahogy odavág
egy-egyet s kész a tisztaság.
„Utolsó kő! Plébános
úr!
Még meddig hortyog szótlanúl?
A szántóföldje tiszta már,
tuskó és szálfa ölben áll,
az árok kész, ha mondom,
és mindég legyen dolgom,
különben rossz leszek!”
A pap odafordul és szól:
„Borzasztó lassan dolgozol!
A sekrestyés megmondja majd;
azt tedd mind, a mit ő óhajt.
Nagyothalló talán kicsit,
be ne verd az ablakait!”
Odarohan hát és kopog –
A sekrestyés fülén hortyog,
Fütyül, szól, kiált, káromol:
„Hát ez a munkám itt? Pokol!”
S riadót ver ott hamarost –
az öreg is előjő most.
„Nono, abbahagynád talán!
Ki az?” – „Én” – „Munka kell?” – „Az ám”
A szántóföld is tiszta már,
tuskó és szálka ölben áll,
az árok kész, ha mondom
és mindig legyen dolgom,
különben rossz leszek!”
„Fogjál be!” – a sekrestyés mond.
„Kész!” – mondja rögtön a bolond.
„A városba kell hajtanom,
de nehéz ez az út nagyon.
Te lustaság! Követ ide!
verj járdát elénk izibe!
Jó út legyen!” – Az ördög már
burkolatkövek után jár
rakja, viszi, el nem marad,
lépést a szekérrel halad.
Nincs messzi a kő, hordja hát,
peng, ahogy veri a járdát. –
Az öreg hajt, dúdol, kacag
és szól: „Kitünő gondolat!
Jól messze jár már, jól kövez,
látványnak is jóízű ez;
mindjárt ügetve hajtok,
dolgoztatom a barmot,
nehogy még rossz legyen!”
Forrás: Keleti Ujság IV.
évf. 60. szám Cluj, (Kolozsvár), 1921. márc. 27. vasárnap
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése