I.
A sziklacsúcsok felágaskodnak
és hajladoznak a felhők között.
Hangosan kiáltozom, hogy elverjem
a némaságot, mely tízezer éve
mossa a merevtörzsű fákat
s rémült melódiákat ringat ölében.
Dárdahegyű, kemény levelek
sorakoznak a pikkelyes ágakon,
a virágok szirmai pattogva töredeznek.
Senki előttem és senki utánam
és nincs út sehol minden felbukkanó
igazságért, minden talpalatnyi
földért esztendeimmel fizetek.
II.
S a zord éjszakákon mégis hiszek.
Búzavirágos szarvú ökröket látok,
amint fehér szekerek előtt bandukolnak,
embereket, akik valamikor
élni fognak a földön.
A barlang, amelyben tűz nélkül
didergek, bodros füstöt ereszt,
fáradt, erős férfiakat altat
s a kötél, melyen remegve kúsztam
át a vak mélységek fölött,
száradó ruhák terhe alatt ring
asszonyok lármás, víg dalában.
Forrás: Keleti Ujság 12.
évf. 296. szám Cluj, (Kolozsvár), 1929. dec. 29.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése