2014. szept. 9.

Harsányi Lajos: Kihűlt tűzhányók



A széles úton zúg a vad menet.

Paraszt nógatja borzas ökreit.
Munkás lóbázza csontos ökleit.
A katona lovon. A pap kereszttel.
A bankár autón senkit sem ereszt el
Maga előtt. Az asszonyok ragyognak.
Gyerek rángatja kezét a nagyoknak.
A tisztviselő könyveket cipel.
A kofa szörnyű kalapot visel.
A szolgabíró bottal vág utat.
A zsebmetsző teli zsebet kutat.
Van lökdösés és lárma és zsivaj.
Meg-megvadul egy fekete bivaly.
Egymást verik a sárba emberek.
Revolver pukkan. Hangosfilm pereg.
Jazz-band rikolt és vad sportőrület.
Színes reklám és lángoló üveg.
Senki se úr, mégis mindenki úr.
Egy öt-hat embert helyéből kitúr.
Mindenki törtet, vért köhög, remeg,
És hömpölyög az iszonyú menet.

Az út mellett kihűlt tűzhányók állnak.

Mert a paraszt kiáll egyszer a sorból.
Kuckóba ül s házas fiára gondol,
Aki kivette kezéből a gyeplőt.
A munkás is megkapta a kis seprőt,
Mert a kohóban már nehéz neki,
Így hát a gyárudvart sepergeti.
A katona agg lábán is piros stráf.
A kanonok pihegve mond zsolozsmát.
A bankár nagy aranytömege szétfoly,
Tolókocsiban ül, szemében téboly.
Öreg mama lett a kifestett asszony,
Rá-rákiált a menye, hogy hallgasson!
A tisztviselő tespedt nyugalomban.
A kofa ájtatoskodik a nagytemplomban.
A szörnyű menet meg továbbviharzik,
Új emberek és újan támadt sarzsik.
A szavuk új és a szívük is új,
Tömeg mozdul rá, avagy csak kisujj.
Örök ige és szappanbuborék
Úgy változnak, mint a bíbor ég.
Ha itt-ott feltűnik egy fiatal
Új tűzhányó és mint a diadal
Szórja az úton szikráit az égig,

Akik kiálltak az örök menetből,
Hűlt kráterként sötéten nézik, nézik…


(Forrás: Harsányi Lajos válogatott költeményei 139-140. old. – Összeállította: Bánhegyi Jób Dr. - Bp., 1935. Szent István-Társulat kiadása Könyvnap)

Harsányi Lajos: Az őszi Holdhoz



Ki fönt lebegsz a hűvös őszi tájakon,
Mért távozol a Földtől el, ó mézszínsárga Hold?

Te is olyan vagy, mint a hűtlen rossz barát,
Ki elmegy, hogyha látja társa sok baját?
Olyan vagy ,.mint a megnőtt kényeztetett gyermek,
Ki párra lel s jó anyjától örökre elmegy?
A Nap elsápadt. Ifjú tüze nem hevít már.
Az est hűvös. A tar fagally zörögve himbál,
A csillag mind kiégett kormos lampion.
A nyári énekest versenyre hasztalan hívom.
Elment a vígság kékszínű üvegbatárja.
Nagy némaság borult a megdöbbent határra.
Üres lett hirtelen a nemrég tünde tájék.
A csősz tüzet rak. Tüze egész északán ég.
Melléje ül és fázva borzong. Hallgat.
Füle mögött az őszi síp fuvallgat.
Azt füttyögi a síp: ó, minden elmegy:
A tűz, a nyár, az év, az élet – elmegy.
A drága arc, mit oly nagyon szerettem,
Amelyre csókot félve úgy leheltem,
Mint pap az oltár szentelt vánkosára.
Mint árva férfi meghalt jó anyára.

A csősztűz füstje hűvös égre szökken.
S ki azt hittem, hogy nincsen is már könnyem,
Mi hulljon búcsúzó fecskéknek kék zenéjén
S hogy nincs is már tűz ötvenéves szívem mélyén,
Most, őszi csősz, ó én, a hűvös estbe
Nagy tűzrudat veszek kinyúlt sötét kezembe
És óriás betűkkel az egekre írom,
Én, líra hercege, a nagy világba sírom:
Menj hát, ó hűtlen Hold! Eredj csak messze!
Legyen bár mindenem a távolokba veszve,
Tudd meg, ó testvér, kéklő Pannonhalmán,
A Gangesnél, arab légy, lapp vagy talján,
Légy szerzetes vagy bonc a pagodában,
Bíborban járj, vagy toprongyos ruhában,
Füledben gyárak szirénája búgjon,
Vagy andalogj síró hegedűhúron,
Minél messzebb megy tőlem mindenem:
Annál közelebb jössz Te hozzám – Istenem!


(Forrás: Harsányi Lajos válogatott költeményei 137-138. old. – Összeállította: Bánhegyi Jób Dr. - Bp., 1935. Szent István-Társulat kiadása Könyvnap)

Harsányi Lajos: Horatiushoz



Horatius, kétezeréves költő!
Derűs aranykor boldog citerása,
Tenger bajunk közt hadd, hogy a magyar
A tűnt aranykor régi képeit lássa!

Fordítsd szemünk el e sok szörnyűségről!
Vezess ki a szép tirrhusi mezőkre.
Mutass nekünk nagy fehér nyájakat.
Kövér-e Cézár ezer tulka, ökre?

Járd be velünk a szőke Tiber partját!
Virágzik-e szélein a topolyfa?
Vigy ki a hűs szabin erdőkbe,
Hol sárga mézzel telt a vén fa odva.

Ültess le illatos hársak tövéhez!
Zendítsd meg Pán hétágú sípját,
Hogy szavára a nimfák tánc között
Az erdőt ujjongva telesikítsák.

Vezess szőlődbe a hűvös lugasodban
Dalolj egy csöndes pásztori idillet.
Üríts falernumit az istenekre.
Parosit Mecénásra. Kit mi illet.

Mutass nekünk nagy árbocos hajókat,
Mik habzó tenger hátán ingadoznak!
Mutass messze tanyákból szálló füstöt,
Riasztóját tolvajnak és gonosznak.

Socrate hegyén csillog-e a hó még?
Szilaj szelek szállnak-e rajta perbe?
Nálunk a Ság teteje is sötét most.
Csillagjait a vihar leseperte.

És késő este vigy az atriumba!
Húnyt őseidről mondj öreg legendát.
Vess bőven rőzsét a hunyorgó tűzre,
Mikor kuvik huhog a zord legen át.

Boldog, ki távol él a közbajoktól!
Kit nem gyötör harc, vér, sok gonosz emlék.
Horatius, aranykor citerása,
Szegény magyarok – feledni szeretnénk!


(Forrás: Harsányi Lajos válogatott költeményei 126-137. old. – Összeállította: Bánhegyi Jób Dr. - Bp., 1935. Szent István-Társulat kiadása Könyvnap)

Harsányi Lajos: Mi volna jó?



Mi volna jó?

Kis kályha volna jó!
Piros széndarab izzana benne
És a szobában jó meleg lenne.
A sok fakó arc mind pirosra válnék.
A szoba falán táncolna az árnyék.
A gyermekek, valami hat darab,
Mint fészekben zsibongó madarak
Anyjuk meséjét hallgatnák merengvén.
És az apa a langyosmeleg estén
Vidáman verné szurtos kaptafáját
És önfeledten dalra nyitná száját.
Mint régi Hans Sachs vígan kalapálna,
A kis szobában úr lenne a lárma,
Míg a kakukkos óra tízet verne
S a kis család az Úrban elpihenne.

Mi volna jobb?

Kis cipó volna jobb!
Bedörrentenék a búbos kemencét.
A hat kenyeret mosdatva betennék.
A hetedik lenne a kis cipó,
Mert Jancsika, a fürge kis csikó,
Pirosra sült fehér gyürkére áhít.
S ha már a mécs az asztalon világít,
Az asztalfőn ott ülne az apa.
A tűzhelyen a tej felforrana,
Abba aprítanák az új cipót,
Hogy jól lakjanak a vidám csikók.
Az apa meg, mert elég tej nem lenne,
A friss kenyérre sót, paprikát tenne
S nagyot húzna a kút hideg vizéből.
Egy kis szeles angyal a távol égből
Leröppenne a halkpiros toronyba.
A nagyharang Úrangyalára kongna,
Hangosan mondanák a nyelvek, elmék.
A vén diófák álmodón figyelnék.

Mi volna jobb?

A béka volna legjobb!
Nagyon soká tart már a háború.
Éppen elég volt már a gyász, ború.
embert, búzát ne gátoljon már korlát.
Úgy vár ködös hegyem, a nagy Vihorlát!
Komáromot szeretném látni újra,
Angolkertjében járni elborulva.
Pozsonyba vágyom a királyi romra,
Nagyváradra és Marosmonostorra.
Szeretnék menni szabadon, vidáman.
Ne fogjanak le minden hídon, vámon.
Ne rontsák el az életem tovább már.
Élni szeretnék, mint vidám madárkák.
Örülni néha. Enyhén mosolyogni.
Kolostort nézni. El-elkomorodni.
Békét szeretnék, mely nem gyűlölt talmi.
Békén szeretnék maholnap meghalni.

Talán a halál volna legjobb.

(Forrás: Harsányi Lajos válogatott költeményei 135-136. old. – Összeállította: Bánhegyi Jób Dr. - Bp., 1935. Szent István-Társulat kiadása Könyvnap)

Harsányi Lajos: Őszi szántás



Nézd, elvérzik a nyár!

A föld színéről eltűnt a keresztek
Arany sora. Lesült a rét, a tarló.
Szegre került a csorbult kasza, sarló.
A cséplőgép felett porfelhő szárnyal.
Pörzsölt legények futnak barna zsákkal.
Az asszonyok fején ebédkosárban
Új lisztből készült, jószagú kalács van.
A kisgyerek kezében első szilva.
A gémeskútnál porlepett a szilfa.
Alatta készen áll fehér ökrével,
Újan faragott járomremekével
Az öreg béres. Ajkán halk imádság.
S hol nemrég még aranykepék ragyogtak,
Megkezdődik az őszi szántás.

Nézd, elvérzik a nyár!

Szép hamvas arcodnak múlik a színe.
Felsorakoznak rá a sárga ráncok.
Terhesek már az Anna-bál, a táncok.
Szegre kerül a dévaj nóta, móka.
Hajad fakul, mint zöldezüst paróka.
Acélos, szép, szilaj tested nehéz lesz.
Minden tagodat külön-külön érzed.
Türkiz szemed szikrázó kékje felhős.
Nagyratörő akarásod, amely hős
Babérral vágyott hágni az oromra,
Kiegyezik húsz, ötven százalékra.
A jó ebédek vágya megmaradt még.

e alkonyatkor, ha a meghasadt ég
Bíborban ég, pohárka édes tejjel
Sietsz az ágyba, hogy időben kelj fel,
Mert séta vár a harmatos fasorban,
Hol méla csend és öblös szék, karos, van.
Szeretsz sétálni lombos utcán, bottal.
És fáj, ha felzokog a bánatos dal,
Solvejg dalának porbasujtó búja.
Diákot látsz, ki gyűrött könyvét bújja.
De látod, hogy a hangos iskolából
Kacagva fut és rád se néz, ki távol
Borongó nyárfaként az utcasarkon
Utána nézel. Otthon hűs a balkon,
Künn üldögélsz rajt. Ám menyed gyengéden
Figyelmeztet, hogy hűs az este. Pléden
Jobb volna ülni. S míg urával szót vált,
Nem közlik véled, hogy a német szótárt
Elvesztette Tibor az iskolában…

Nehéz az élet. Milyen rossz világ van!

Téged kihagynak gondból és örömből.
S ha szíveden a fájdalom dörömböl,
Sétálni mégysz a néma temetőbe.
Nézed a kaput, ki megy ki, ki jő be?
Egy sírkövön ez áll: élt ötven évet!
S néked kínosan az eszedbe réved,
Hogy már te most közel vagy a hatvanhoz…

Lelkedben ekkor könnyesen harangoz
Szép életednek régen eltűnt bája,
A kis falu. A Hany. A Rába tája,
A kis gyerek. Kezében őszi szilva.
A gémeskút, a porbelepte szilfa.
Alatta készen áll fehér ökrével,
Összedrótozott járomremekével
Az öreg béres. Ajkán halk imádság.
S hol nemrég még aranykepék ragyogtak,
Megkezdődik – ó, jaj! – az őszi szántás…


(Forrás: Harsányi Lajos válogatott költeményei 133-134. old. – Összeállította: Bánhegyi Jób Dr. - Bp., 1935. Szent István-Társulat kiadása Könyvnap)

Harsányi Lajos: Szeress aludni



Ha méhesed előtt nyílik a zsálya
És hő remeg a szagos almafák közt,
Ajánlom, dőlj a méhes-ágyra,
Mit hársfaágból róttál még tavasszal.
Hallgasd a méhek álmos zümmögését.
Legyen kezedben Flaccus ősi könyve.
És álmodozva tűnt korok világán
Engedd szemedre álmok lepkeszárnyát.
Ne gondolj semmire, aludj el lassan.
Nehéz gondoktól elgyötört királyok
Irigy szemekkel néznek méhesedre,
Amelyben mézízű ajakkal alszol.

Vagy ha borult az ég és nyári zápor
Paskolja kertedet és porzik háztetődön,
Nyiss ablakot és nézd, hogy künn a tájon
Mint hajladoz a rozs a könnyű szélben.
Szívd kéjesen a friss eső szagát, mely
Lehűti nagy szobád nehéz legét és
Míg kerted illatos virágai belesnek
Az ablakon, egy öblös, ősi székben
Hadd nyomjon el az álom és aludd át
A nyári záport, míg az égnek alja
Hasadni kezd nyugatról s a tűnő Nap
Rózsát dobál pirosló ablakodra.

Ha meg a téli délután beáll és
Elkezd havazni és sűrű pehelyben
Szünetlen hull a hó, fehér a tájék
S az utakat korán eltorlaszolja
A dühödt hóvihar: pihenj le akkor!
És míg a kandallóban fenyű pattog,
Lassan pihenj le és aludd át
A délutánt. Korán beáll az alkony.
És minden elpihen. Csak künn azt éjben
Dühöng a szél. És nyögdel a kútágas.
De te aludj! Ne tudd, hogy hány az év, mely
Elmúlt fölötted. Szokd meg jóelőre
A hosszú alvást, mely reád köszönt majd,
Ha egy napon – miként a tévedt vándor –
Az ünnepi Halál beállít udvarodba.


(Forrás: Harsányi Lajos válogatott költeményei 129-130. old. – Összeállította: Bánhegyi Jób Dr. - Bp., 1935. Szent István-Társulat kiadása Könyvnap)

Harsányi Lajos: Örök nyughatatlan



Hiába gyűjtesz sáraranyat rakásra.
Hiába Krőzus, Dárius összes kincse.
Nem boldogít. Aranyak között is
Koldus, üres, nyomorult az élet.

Hiába zöldell homlokodon habérág.
Hiába gyújt tömjéntüzeket a népkegy.
Bágyaszt tüze. Elunottan érzed:
Füst csak a hír, szemedet kimarja.

Hiába gyötröd a vad gyönyörök leányát.
Acélos ifjú tested erője lankad.
És sárguló tetemed a gyepágyon
Fájva kívánja a hosszú alvást.

Egy nyughatatlan lény lakozik szívedben,
Ki egyre éhes, sír, követel s hiába:
Habár a földgolyót teszed is eléje,
Rázza fejét. Nem elég neki az sem.

Csak egy elég. Piros alkonyatokkor
Mutass az égre és magyarázd a túlsó
Világok végtelenjét. Az betölti.
Úgy alszik el rá, mint kicsi gyermek este.

(Forrás: Harsányi Lajos válogatott költeményei 128-129. old. – Összeállította: Bánhegyi Jób Dr. - Bp., 1935. Szent István-Társulat kiadása Könyvnap)

Harsányi Lajos: A bölcs



Piros köpenyben, mit arany szegélyez,
Nagy oszlopok alatt gót széken ülni,
Olvasni Dantet s ólmos ablakon át
Sötét kolostor vén falán merengni
Vágyik a költő.

Halvány aranyat űz a sápadt kalmár.
Aggódva néz a vörösaljú égre,
Ha szellő fut a kéklő vízen végig
S táncoltatja kincsekben dús hajóját,
Remeg a széltől.

Kevély uralmi vágy űzi a gőgöst.
Örvend a törpe hajlongók szavának.
Cézár sisakját hordja a fején.
Azt hiszi, ő a mindenség bírája
S nincs enyhe álma.

Vénusz kegyét lesi a zabolátlan.
Vígad titkon eloltott mécsek mellett.
Dús ételek nehéz szagában dúskál
S rokkanva érzi, mily csömör az élet
A test nyűgében.

Az igazi bölcs elvonul falura,
Hol méla ökrei szántják a földet.
Vén bort iszik. Vadász a hűs pagonyban.
Hű asszonyához s békült, tiszta estén
Nézi a Holdat.

(Forrás: Harsányi Lajos válogatott költeményei 128. old. – Összeállította: Bánhegyi Jób Dr. - Bp., 1935. Szent István-Társulat kiadása Könyvnap)

Vajda János: Gina emléke I. (1856)



Elfogy a nap, az én napom…
Közeleg a sötét óra…
Óh ne kérdezz, mi bajom van?
Óh ne nézz most homlokomra!

Szép vagy és hatalmas – hányszor
Mondtalak mindenhatónak!
Üres bók, édes hazugság…
Menj, kerülj, hogy el ne hervadj…

Ne tudd, hogy ez óra ellen
Tehetlen minden bűbájod;
Hogy van, ami nagyobb annál:
A lelkemen fekvő átok…

Ne kutass, ne nézz lelkembe…
Isten őrizzen meg attól:
Légy kacér, víg, csapodár, csak
Óvd magad a gondolattól!

Nézd a jégfelhőt az égen:
Észrevétlen hideg árnya
Halványan száll a gyanútlan
Örömben égő virágra;

Keble áthül, megrázkódik…
Alig sejti, hogy mi érte;
Ragyog a nap, ragyoghat már!
A virágnak vége… vége…

Őrizkedj a gondolattól!
Ne nézz most lelkem mélyére:
Ha forrong, ha zúg a tűzhegy,
Vigyázz, hogy ne menj szélére…

Ne fürkészd baját, epéjét.
Kétségbeejt a sötétség –
Rémeitől megőrülsz, vagy
Előbb megfojt a nehéz lég.

Álmodozzál, ábrándozzál,
Szemlélődjél, csak ne kérdezz;
Alkoss magad új világot,
Csak ne kérdd: hogy mind miért ez?

Hull a levél, hull a csillag,
Mégse fog el, tele föld, ég;
Mi közöd van hozzá, féreg!
Hogy mivégre teremtették?

Ne játsszál a gondolattal!
Ha bejársz e rengetegbe,
Benn egy kérdő szörnyeteg van;
Ne kerülj – vigyázz – elejbe.

Meg nem fejti soha senki,
Amit e szörny kérdez tőled,
Bár ízenkint, apródonkint
Szíjja el fájó velődet.

Isten veled, szép sudárfák
Andalító suhogása!
Árnyatokban volt szívemnek
Annyi édes álmodása!

Árnyatok sötétül egyre,
Közeleg az éj immáron!
Kiszenvedve, tévedésben
Fáradottan itt bevárom.

Adtál mézet, virágot is;
Megátkozzalak-e téged,
Hogy te sem adsz ingyen semmit:
Ernyőd ára: kígyó, méreg…

- Légy hiú, én gyöngyvirágom,
Légy hamis, begyes, rátartó:
Nyújtsd magasra fejecskédet,
Szökdelj, mint egy kis pillangó:

És ne kérdezz, mit morogtam:
Badar beszéd… kacagj, kérlek…
- Ah! ha birhatnám kis üres
Boldogságos fejecskédet


Forrás: Magyar irodalom a századfordulón 19-21. old. – Tankönyvkiadó, Bp., 1962.

Vajda János (1827-1897)



A márciusi fiatalság tagja, 48-as honvéd és haláláig hű a szabadságharc eszményeihez. Az 50-es években már megbecsült költő és hírlapíró, de két politikai röpirata (1862) miatt, amelyekben éles kritikát gyakorol a nemesség retrográd szelleme fölött, és megegyezést kíván Ausztriával, a közvélemény bojkottálja, úgyhogy az éhhalál elől évekig Bécsben kénytelen állást vállalni. Publicisztikájában hazajövetele után is azt hirdeti, hogy a nemesség uralmát demokratikus polgári rendszernek kell felváltania. Így az irodalmi ellenzék vezére lesz ugyan, de élete végéig minden hivatalos elismerést nélkülöző, félproletár hírlapíróként kell húznia az igát. S ha lírája csúcsát nem is politikai verseiben látjuk, élete és költészete magyarázatát részben ama drámában kell keresnünk, amelyet kora társadalmával való politikai ellentéte idézett elő.

Jelentősége azon alapul, hogy ő az első magyar modern költő. Szinte minden nála bukkan fel először, ami az új költészetet újjá teszi. Ő az első költőnk, ami már a 70-es években, egy korban, melyben általános divat volt nálunk a falu visszasíró imádata és Budapest megtagadása, Találkozások c. verses regényében programszerűen a nagyváros költészetét igyekszik megteremteni. Ő az első irodalmunkban, aki kopernikuszi alapon és Isten nélkül alkot világfelfogást. De ha nem is hisz többé Istenben, az istenhit bent maradt csonkja tovább sajog benne. Az a gondolat, hogy életünk véget ér, s a föld, ahol zsenik és hősök születtek, el fog múlni egyszer, szenvedés neki. Mégsem kap az istenhit ópiuma után, az ateizmus öntudatos elviselésére, büszke önállóságra buzdít.

Újszerű abban is, hogy amikor a hivatalos költészet szerénységet és megelégedettséget hirdetett, ő bátor elégületlenséggel követelte az élet javait, amelyekből neki szinte semmi sem jutott. Elsőként szólaltatta meg a magányt is, mely neki nemcsak a család és igazi barátok hiányát jelentette, hanem a dicsőség hiányát, élete hiábavalóságát is. S minden fájdalma, politikai csatavesztése, üldözöttsége, kozmikus árvasága, elrontott élete ki nem mondva is beleolvad néhány költeményébe, amelyben Gina el nem ért szerelmét siratja el.

Sikerült, szép verseiben mindez az új mondanivaló elragadó költői színvonalon szólal meg. Míg 67-es költőtársai, mint a politikában, úgy érzéseikben is kompromisszumot kötöttek az óvatosan lemért lehetőségekkel, ő gát nélkül élte végig és kiáltotta ki érzéseit. Rendszerint a felkorbácsolt érzés maximumát fejezi ki. Másik megkülönböztető vonása, hogy a képeknek feltűnően nagy szerepe van verseiben. E képek természetesen hasonlítanak e4gymásra, mert valamennyien szülőjükre, Vajdára  hasonlítanak. Nem a tapasztalati tényeket tükrözik ugyanis, hanem a lelkében teremnek, érzelmei hatása alatt. Vajda a szuperlatívuszokat keresi, s az üstökösön, a havasokon és a csillagokon járatja képzeletét. Szereplésük sűrűségében versenyeznek a havasokkal nála a halál sötét képei. Míg Petőfi kedvenc képei a hajnal, csillag, tavasz, virág, csupa derűs kép, az ő kedvencei az éj, a halál, a bitó, a siralomház, a villám, s a csillag sem a ragyogást,  hanem a magányt és a nagyságot jelképezi. Képalkotásával megalapítója egy új költői iránynak, mely a tapasztalat másolása helyett hallucinációs erővel fejezi ki a magányos ember érzéseit, őse Komjáthy, Ady költészetének.

Aránylag kevés hibátlan, szép verse van. Úgy érezzük néha, hogy gondolatait küszködve töri jambikus formába, s a verseibe szivárgó okoskodás olykor a nyelvét is nehézkessé teszi. De a költői nagyságnak nem a hibátlan szép versek száma az alapja és mértéke. Vajdáénak az, hogy az első új ember volt költészetünkben, az első, aki fenntartás nélkül átélte és vállalta a XIX. századi haladó értelmiség szellemét és problémáit, és ezeket nagy erővel fejezte ki. Mindez megérteti, hogy a csodálatot, mellyel kezdetben csak fiatalabb költőtársai adóztak neki, azóta újabb nemzedékek egész sora nyújtja felé, így Ady Endrével az élén a Holnap költőcsoportja, majd Móricz Zsigmond, Kosztolányi Dezső, Tóth Árpád, később Szabó Lőrincék generációja, egészen a mai fiatalokig.


Összes művei, 1940. Válogatott művei a Magyar Klasszikusokban, (1951).

Harsányi Lajos: A játék véget ér?



Szobrász nem alkotott soha
Vakítóbb márványtestet.
Arcára a Pazar tavasz
Piros rózsákat festett.
Acélból voltak izmai.
A hangja érces, édes.
Mindenki irigyelte őt.
Húszéves volt. Húszéves.

- Mi lesz belőle, ó mi lesz? – Az ember kérdi, várja.
(Villog, dörög távolról az ember tragédiája.)

Tudós lett. Országok dísze.
Hívták híres katedrák.
Gigászi szelleme nyomán
Eltűnt a lepraseb, rák.
Amerre ment, a léptein
Arany- s hírrózsa feslett.
Egész világ tapsolt neki,
Mikorra ötvenes lett.

- Mi lesz tovább? Mi lesz tovább? – Az ember egyre várja.
(Villog, dörög, közelget az ember tragédiája.)

Nyolc évtizeddel vállain
A teste összeomlott.
Üres cserép lett, sárga lett
Az egykor büszke homlok.
Tolószékben ül csendesen.
Száján a nyála szétfoly.
Öreg lett. Csúf. Irtóztató.
Zöldes szemében téboly…

Egy este szája, mint kis gyermeké, sírásra görbül.
A játék véget ér. A függöny nesztelen legördül.


(Forrás: Harsányi Lajos válogatott költeményei 127. old. – Összeállította: Bánhegyi Jób Dr. - Bp., 1935. Szent István-Társulat kiadása Könyvnap)

Harsányi Lajos: Ifjúság



Szeles, bolondos. Álmok után fut.
Örök reménnyel készül a harcra.
Bírni akarja mohón az egész nagy
Földi világot.

Bírál. Lenézi a korosabbat.
Múlt érdemet soha el nem ismer.
Gyorsan akarja kezébe ragadni
Az úri gyeplőt.

Nagyon szeret. De szerelme csélcsap.
Bár halni kész a leányka szeméért,
Új vigaszok hamar harmatoznak.
Írt a sebére.

Gyakorta sért. De ijedve nézi
Halk bánatod és felsikolta dobja
Felzokogó kebelét te bocsátó
Méla szívedre.

Szeresd nagyon. Zabolázd, de enyhén.
Nézd őt titokban. Szánd. Hiszen ő is
Bús elítélt. Gyönyörű kora, ó jaj,
Tőle is elmúl.


(Forrás: Harsányi Lajos válogatott költeményei 126. old. – Összeállította: Bánhegyi Jób Dr. - Bp., 1935. Szent István-Társulat kiadása Könyvnap)

Harsányi Lajos: A tavaszi Holdhoz



Ki fönt lebegsz a hűvös égi tájakon,
Mit látsz a föld színén, ó mézszínsárga Hold?

Lövellt sugaraid, a fürge, víg hidászok
A tengeren gigászi fényhidakat vernek,,
Országutat a mindig nyugtalan embernek.
Rajt vérvörös lámpával nagy hajók suhannak.
Egymásnak lámpafénnyel üdvözletet adnak.
És látod a sok várost, fényes háztetőket.
Alattuk utca, tér, csapszékek mind sötétek.
A rendőrt látod, ki az alvó várost őrzi.
(Hiába őrzi, ha Isten nem őrzi!)
A korhelyt látod, aki utcasarkot támaszt.
Fakó lesz arca s tettét szörnyen bánja másnap.
A gyilkost látod, ki sötétben kúszik orvul.
Mögötte másnap csörgő börtönkulcs csikordul.
És látod, mint szökik magasra a betegnek láza.
Aggódva mint hajol föléje irgalmas apáca.
Görnyedt tudóst látsz megrakott nagy asztalánál,
Látócsövével a világ nagy titkain cikáz át.
És látod az iszonyú gyár kohója fényét,
A meztelen munkás szemüvegének kékjét.
A zárda bronztetőjén csillog hat kis angyal.
A kórusok zümmög a kármelita kardal.
Megvillan a titokzatos Szahara éje,
Alvó teve mellett füstöl az arab narghiléje.
És zölden csillan az oázisban a víz is,
Lábára dőlve alszik a bengáliai tigris.
A görbeorrú nagy sasok az ormokon pihegnek.
A cifra bölcsők vánkosán fel-felriad a gyermek.

De látod, hogy fenn virraszt a költő is, ó Hold!
Dús álmainak gazdag trónusában trónol.
Szikrázza fény és bíbor, százszínű szivárvány,
A keze égbe tornyosodó hárfa, márvány.
Csontujjai, a repdeső fehér galambok,
A húrokról tépik az ismeretlen hangot,
Amely megborzogat és árad zuhatagban,
Mert nem az ember, Isten kedve dalol abban.
A földi költő csak a reszkető ezüsthúr.
Az Isten a költő, a mindenek felett úr.
Ő pengeti kiválasztottjában a hárfát.
És felriadnak rá az alvó emberek, madárkák.
És elbűvölve minden bánatuk felejtik
És síró arcukat a csillagokba rejtik.

Sőt te, ki fönt a hűvös égen halkan szállsz át,
Ó mézszín Hold, kit zöld patina ötvöz,
Hogy jobban lásd s halld Isten földi muzsikását,
Lassan te is – közelebb jössz a Földhöz.


(Forrás: Harsányi Lajos válogatott költeményei 125-126. old. – Összeállította: Bánhegyi Jób Dr. - Bp., 1935. Szent István-Társulat kiadása Könyvnap)