Balázs Béla: Cantate

(A kép forrása: http://www.tamaskoves.com/lelek.html)

SOLO

Süllyed a föld és az emberlárma.

Tágul az ég és tágul a lelkem.

Ráborulnak az egész világra:

hegyoromra léptem.

Napsugaras, néma tisztaságban

Megrogy térdem és hanyatlik testem.

Könnyes arcom lágy füvedbe rejtem: -

Anyám visszajöttem.

CHORUS

Ím a hegy magasra feltart diadallal,

Mutat a völgynek, körül a mezőknek:

„Visszajött, visszajött az eltévedt gyermek.”

Virágokkal habzó, zöldhullámú tenger

Suttogva tolongtak lent a bolyhos erdők:

„Visszajött, visszajött az eltévedt gyermek”.

SOLO

Vérzik a szívem,

Beteg a lelkem:

Emberek közt jártam.

Szerettem kínnal,

Kínszerelemmel

Hiában, hiában.

Lombotok borzad.

Ugye nem érttek

Testvérek, testvérek?

Nincsen oly távol

Csillag egymástól

Mint két emberlélek.

CHORUS

Maradj te minálunk, béke van minálunk.

szeretünk valamint bennünket szeretnek.

Szerelmünk vágyai, egy nagy ár ágai:

Egymásba szakadnak, egymásból erednek.

Maradj te minálunk, béke van minálunk.

Íme erdők csendje csendes palotád lesz.

Íme erdők árnya édes szeretőd lesz.

Maradj te minálunk, maradj te minálunk.

SOLO

Vérzik a szívem,

Beteg a lelkem.

Emberek közt jártam.

Szeretem kínnal,

Kínszerelemmel.

Hiában, hiában.

Boríts el engem

Rengeteg erdő

Örökre, örökre.

Anyám, anyám, jaj

Fogadj már vissza

Örökre, örökre.

CHORUS

Szélparipákon,

Dörgő szekéren

Vihar kél, vihar kél.

Harsog az erdő,

Száll le a felhő

Feketén a völgyre.

Süllyed a föld és

Nő a hegy, nő a hegy

Veled a felhőkbe.

SOLO

Süllyed a föld és

Nő a hegy, nő a hegy.

Tűnik az alja.

Íme a lelkem

Most foszlik szerte

Széjjel a viharba.

Csóváló fáklyák,

Villámok ott fent,

Útmutatni égnek.

Most száll el lelkem

És a hegy engem

Most nyújt fel az égnek.

CHORUS

Fel, fel mihozzánk. – Örök tüzek égnek

Útját világítják a végtelenségnek.

Fel, fel mihozzánk, emberszívek lángja:

Örök tüzünk tükrözése, világról világra

Magát megtalálja.

(Forrás: Balázs Béla: A vándor énekel – Versek és novellák  134-136. old. – Válogatta, szerkesztette és az előszót írta Radnóti Sándor – Magyar Helikon 1975.)

Balázs Béla: Hazaérkezett a szívem

Mit vigasztaltok? Nem piszkos a bánat,

Hogy mosogassam tőle szívemet.

Nem piszkos és nem sebes és nem fáradt.

Csak hazaérkezett.

Ma trónfoglal, ma úrmagára ébredt.

Mint sötéttollas rácsos sisakot,

Mint izzópántú, mellszorító vértet

Öltöztem máma fel a bánatot.

És élettornyom ködös tetejére

Fekete gőggel lépve fel,

Kigyulladt kínom piros tűzjelére

Szellemhívek titkos jele felel.

Otthon vagyok. Jöhettek alkuvások,

Hitvány nyugalmak, vaksi örömök.

Keservem nehéz fegyverében állok

És máma minden jármot eltörök.

Ma visszadobtam minden örömzsoldot.

S az életet nem szolgálom: feloldott.

Ma eleresztem mindenki kezét,

S behúzom trónom sötét függönyét.

(Forrás: Balázs Béla: A vándor énekel – Versek és novellák  108. old. – Válogatta, szerkesztette és az előszót írta Radnóti Sándor – Magyar Helikon 1975.)

Antonín Sova (1864-1928): Borongós rímek

Ha feljön az est, a városi utcákon

vak forgatagba kezd az édes élet.

Kék lánggal törnek át zajon, illatáron

a nyugtalan, vibráló lámpafények.

A csipke, pézsma, kázsmír, arany varázsa

felvillan s elpattan, mint a buborék,

s te értetlenül bámulsz a torz világra,

mely mint hazug álmok füstje leng feléd.

Egy ficsúr füttyent egy nő után eredve;

az ifjúság szirma hull a sárba itt,

s az olcsó képbe, értéktelen keretbe

te hozod be most munkád s álmaid.

Te hozod be, ó munkás, a két karoddal

és te, ki agyaddal szerzed kenyered,

szüntelen harcban az ónos köznapokkal,

hogy végül a rácson verd szét fejedet.

leláncolt sas vagy, akit ha béna szárnya

olykor a tömeg feje fölé emel,

magad marsz bele sebeid parazsába,

aztán lehullasz, s vergődve esel el.

(Ford.: Rácz Olivér)

Sova Antonín (1864-1928) kántortanító fia volt. Jogi tanulmányait pénzhiány miatt kénytelen volt abbahagyni. Vrchlický segítségével az Otto-lexikon szerkesztőségénél helyezkedett el, később városi tisztviselő lett, 1898-tól 19230-ig a prágai Városi Könyvtár igazgatója. Regényeket és elbeszéléseket is írt.

(Forrás: Cseh költők antológiája 136. old. – Válogatta és szerkesztette, az előszót, az életrajzokat és a tanulmányt írta Zádor András - Kozmosz Könyvek 1980.)

Jan Neruda (1834-1891): Csak tovább!

Viharos idők szültek minket szálig,

lépteink fölött vihar kavarog,

megyünk, amíg célunk valóra válik,

szemünk előtt népünk sorsa ragyog.

Az úton – tudtuk – bennünket mi várhat;

s bár villám vert, fagy rágta csontjaink –

hittük, az ősi cseh muzsika árad:

mind tovább, tovább ritmus-hangja vitt!

Ezzel a néppel, mely tiszta, egyszerű,

mint ma hagyná el az isten kezét,

melyben eszmények izzanak legbelül,

s gyászos századok kedvét nem szegék!

Egykor csírázott bennünk a szabadság! –

kiállunk érte csehek még ma is:

s az eszme, melyért többünk sírba rakták,

emel bennünket, visz továbbra is!

Csak tovább! Az új idő új tettre hív,

az új napok új munkát kívánnak,

s bár apáknak tette is mellet feszít,

tisztelet mégis csak tiédért várhat!

Nem jó gyerekként vágyni régi múltra –

ragyogjon föl bár belőle gyémánt –

vízre barázda csak: a bárka túrta;

föl a vitorlát, tovább szél iránt!

Sóhajtást semmit, ajkak hallgassatok,

mik azt mormolják, nincs itt az idő!

Vajon a rózsa bimbója nem ragyog,

napot ha fedi felhő-terítő?

Immár ne szunnyadj a hajókormánynál:

ki percet áll is, végleg lemarad,

e napra újra hiába is várnál,

tovább, hisz a tett kétszer nem fakad!

Fényes nekünk is, mint másoknak a nap,

virrad nekünk is éjjelek után,

nagy idők várnak minket, mint másokat –

de ez a percünk férfiút kíván!

Jöjj hát, ó jöjj, te drága vendégünk,

topogásunk hogy víg tánccá legyen,

ó jöjj, merészség, csillogó reményünk,

mennénk már tovább, zászlóid megett!

Jövőnkről mi még semmit sem sejthetünk,

ám él még a cseh csaták istene,

csak a győzelembe vethetjük hitünk:

a cseh mező új küzdelmek tere!

És ha istenünk hívna új csatákra,

zendül hangunkon  huszita korál,

földünk kardokhoz bő vasat kínálna,

és vérünk vasa hajszolna tovább!

Hűséggel óvjuk hát derék hajónkat,

deszkái legyünk s tartószegei,

szolgáljunk buzgón erőnk ha lankad,

s cseh földünket boldogság övezi!

Ám ha ölünkbe hullanék is minden,

amit a legmerészebb álmunk lát

nyugalma szívünknek még akkor sincsen,

kell hogy a lelked új tettre derítsen,

Nemzetem, tovább, mindig csak tovább!

(Ford.: Fábián László)

Neruda Jan (1834-1891). Szűkös körülmények között élő családból származott; apja katonai kantinos volt, később kis boltot nyitott Prágában. Ezek a körülmények akadályozták meg egyetemi tanulmányai befejezését. Tisztviselői állást vállalt, de rövid idő múlva áttért az újságírásra. Eleinte német lapoknál dolgozott. 1859-ben egy cseh irodalmi lap szerkesztőségébe lépett be, innen 1862-ben az ellenzéki demokrata Hlashoz (Hang) ment át, amely 1865-ben beolvadt a liberális Národní Listybe (Nemzeti LapokÖ. Itt működött haláláig. Költői, írói, publicisztikai munkásságán kívül élénk szervezői tevékenységet is fejtett ki. 1865-ben V. Hálekkel megalapította a Květy (Virágok) c. irodalmi lapot, 1873-ban ugyancsak Hálekkel a Lumírt. Alapító tagja, elnökhelyettese, majd elnöke volt a Cseh Újságírók Egyesületének. A nyolcvanak évek elejétől betegsége, barátai elhalása vagy a velük támadt nézeteltérések következtében visszavonultan élt, de újságírói munkássága mellett végig kitartott.

(Forrás: Cseh költők antológiája 105-106. old. – Válogatta és szerkesztette, az előszót, az életrajzokat és a tanulmányt írta Zádor András - Kozmosz Könyvek 1980.)

Josef Václav Sládek (1845-1912): Óra

„Hívattalak, és – nem is olcsón,

minden érverésért fizettem –

Akkor mit bámészkodtok folyton?

Mindent megadok, hogyha mondom!

Mért nem mondja megy egyiketek sem,

meddig kell még így haldokolnom?”

S az óraszámlapot nézi merően...

A mutatót, csöppet sem sietősen,

öt percet tolódott előre.

„Álljon meg a gép, az a gőzmasina!

A kerékcsikorgás megsüketít!

Ha e vas-szörny szól: mint az öröklét maga...

Félre füst, gőz! Levegőt, levegőt!”

S az óraszámlapot nézi merően...

A mutató, csöppet sem sietősen,

öt percet tolódott előre.

„A gép – no, a gép, járjon tovább -,

csak egy kis nyugtom végre lehetne

attól az órától legalább!

Hát nincs, aki valamit tehetne,

hogy az megállna vagy – sietne?”

S az óraszámlapot nézi merően...

A mutató, csöppet sem sietősen,

öt percet tolódott előre.

„Hol a fiam? Tegnap, ha láttam

utoljára; no persze, persze,

a haldoklás nem megy vidáman...

De most – kopognak! Rajta, bátran!

Nem nyitni kinek lenne mersze?

Eresszétek be a barátom!”

S a nyíló ajtót nézi erősen,

aztán megint az órát, merően:

„Sok száz ember volt – érkezőben...”

S a vén Brožek sápadtan, csendben

hajol a beteg fölébe:

- Uram, azt a napi öt percet,

mellyel az órát visszatekerted,

hogy később legyen „munka-vége”:

hogy megbocsátják, küldtek engem...

(Ford.: Tandori Dezső)

Josef Václav Sládek (1845-1912). Kőművesmester fia volt. Prágai diákévei alatt bekapcsolódott a nemzeti mozgalomba és az irodalmi életbe. Kétévi amerikai tartózkodás után tanári állást vállalt a prágai kereskedelmi akadémián. 1877-től ő szerkesztette a nagy jelentőségű Lumír c. irodalmi lapot. Máig is eleven műfordításaival (Longfellow, Burns, Lermontov, Mickiewicz és különösen Shakespeare 33 kötetben kiadott drámái) jelentősen hozzájárult a cseh kulturális élet fejlődéséhez.

(Forrás: Cseh költők antológiája 116-117. old. – Válogatta és szerkesztette, az előszót, az életrajzokat és a tanulmányt írta Zádor András - Kozmosz Könyvek 1980.)

Karel Hynek Mácha (1810-1836): Bánat

Hazám kék hegyei, köszöntelek!

S téged, Moldva árnyas vidéke.

Falum! hogy zúgattad fenyőidet

gyereksírásba, nevetésbe!

Nevetésembe? Volt az valaha?

Tekintetem ritkán derül fel! –

Hogy megnyílt ifjúságom kapuja,

fájdalom borít vak ködökkel.

Hamar kiszikkadt álom-édenem,

kaptam helyette a világot!

Májusi koszorú csak egy terem,

csak egyszer nyílnak a virágok.

Életem álma ennyi volna csak? –

Hát a gyerekkor ezt ígérte? –

Fakadt vágyó szememből könnypatak?

Szép hit! Egy szál jutalmam érte!

S miért bánkódom? Hogy amit ígért

bűvös álmom, nem nyílt virága?

Az az élet, mely álmaimban élt,

sosem került a napvilágra!

„Hagy a sírást!” – mondják az emberek.

„Nézd a sírokat! A halottak

nem várnak új világot, azt hiszed?

Fényes reggelről álmodoznak!”

A csöndes halottak? Hogy: éljenek?

Éledjenek? – Ezt ők akarják?

Vagy új gúzsba kötődnek az erek,

s ez az álom – újfajta rabság?

Ifjúságot álmodjak ott alant?

Hogy árnyként szálljon újra messze?

Temess be mindörökre, síri hant!

Örök Semmi! Fogadj öledbe!

(Ford.: Tandori Dezső)

Karel Hynek Mácha (1810-1836). Apja molnárlegény, később szatócs volt, anyja egy ismert zenész lánya. Gimnáziumot, majd (filozófiai előtanulmányok után) jogot végzett. Egyetemi évei alatt sokat kóborolt, vadregényes tájakat és történeti emlékeket keresett föl; feljegyzései szerint kilencven cseh- és morvaországi várat látogatott meg, kétszer bebarangolta az Óriáshegységet, bejárta az osztrák városokat, és az Alpokon keresztül Itáliába utazott, Triesztbe, Velencébe. Gyakran lépett föl műkedvelő színészként, így ismerkedett meg kedvesével, Eleonora Somkovával, „Lori”-val, akihez szenvedélyes szerelem fűzte. Tanulmányai befejezésével is azért sietett, mert Lori már gyermeket várt tőle. Egy litoměricei ügyvédi irodában vállalt gyakornoki állást, de egy hónap múlva, azon a napon, amelyre az esküvője olt kitűzve, paratífuszban meghalt. Első verseit gimnazista korában németül írta (Versuche des Ignaz Mácha). Cseh nyelvű műveit folyóiratok közölték, könyv alakban csak a Máj (Május) c. poémája jelent meg, halála évében. Életművének többi része posztumusz (többnyire gyűjteményes) kiadás.

(Forrás: Cseh költők antológiája 84-85. old. – Válogatta és szerkesztette, az előszót, az életrajzokat és a tanulmányt írta Zádor András - Kozmosz Könyvek 1980.)

Ágoston Julián: A természet éneke

Sárgát kiált a kankalin
a pannon erdők halmain
s a szél hintázza illatát
nyomában lila ibolyák
s frissen felkéklő nárciszok
megannyi tavaszi titok
duzzadó barka, fű, fa, ág
virágba boruló világ
köszönti az ég s föld Urát
lába alá terül a rét
felfogja léptei neszét
mint egykor a templom előtt
pálmaág ünnepelte őt
alatta virág, hódolat
az öreg csacsi bólogat
jól van, de mi lesz ez-után
ballag tovább sután-bután
akár az ujjongó tömeg
még a jelent sem érti meg.
Csak az Úr szeme fátyolos
szivárványosan mosolyog
szánja a lelkes sereget
szánalmasak - hisz emberek
mégis értük szenved ha kell -
lesz aki érte harcra kel
szentföldön s távol földeken
innen és túl a tengeren
lesz - amíg világ a világ -
lesz aki legyőzi magát
lesz aki a kereszt alatt
pénteken is vele marad
lesz aki érte él s ha kell
halálba vele menetel
s ünnepli mint a kankalin
a pannon erdők halmain 

(Forrás: internet)

Ágoston Julián: Tűnt karácsonyok éneke

Karácsonyest. Bús gyermekségem szent hava,
amikor pislán baktattak a lángok
a hegyre föl… Ezüstös-havas éjszaka
s szívigható mély angyalkacagások… 

Azóta mindenütt elolvadt már a hó,
fölöttem egyre suhannak az évek,
számról lekopott már régen a hóhahó, -
s mindegyre fáradtabban, törten lépek. 

Ki tudja lesz-é valami?… A téli fák
belekarmolnak rútul a fehérbe,
s a házak kormot kotornak az égre.   

Szólni szeretnék: síró, gyermeki imát,
hangom elcsuklik. S fáradt lábam léptem
belebotorkál lassan a vak éjbe… 

(Forrás: internet)

Szenteleky Kornél: Fülemet rányomom a földre (Sztári Szivac)

Tikkadt nyári éj, milliárd csillag
hunyorog s dermeszti a vért bennem.
Egy kis gyöpön fekszem, körülöttem
sok ezer hold a paraszti munkát
zengi, éli, érleli a csendben.
Messze van a falu, messze minden:
ember, szerelem, gyűlölet, élet.
Itt-ott messzi szállások felül
ugatás bugyog fel, majd elül...
Éjjel. Bácska. Csak én heverészek
fáradt földek tikkadt kebelén.
Csak én.
Piheg a föld. Hallgatózom. Hátha
valahol szekér jön messze, messze?
Fülem rányomom a földre, mintha
gyermek volnék, ki lihegő lovast
vár az alvó földben hangot lesve.

Éjfél. Egyedül virrasztok néhány
konok komondorral. Lesem, mi jön?
Titkok húznak át a lohadt levegőn.
Zord zűrök szitálnak, mintha esne...
Valaki nyöszörög halkan esdve,
mintha valaki messze könyörögne:
„Ne bántsál! Ne bántsál!” Most hirtelen
robban valami. Talán egy gránát.
Csend, majd vad sikoltás. „Jézus! Jézus!”
„Segítség!” Motor berreg. „Balra át!”
A messzi zaj erőre kap.
Recsegés, rikoltás. Egy szónak beszélne:
„Testvérek! Testvérek!...” Érteni nem lehet.
„Adjatok kenyeret! Adjatok életet!”
„Egy maszkot adjatok!” Zuhanó robajok,
sistergő morajlás, fegyver sivít egyre.
Kattogás, kopogás. „Pusztuljon az élet!”
Pokoli már a zaj, itt a végítélet.
Bombák robbannak fel. „Jó anyám, megölnek!”
Házak dőlnek össze. „Meghalok! Meghalok!”
Ropognak, zuhannak tornyok és templomok.
Fároszok hullanak, keresztek hullanak.
Nagyszerű halál!
Állatok vonítnak, emberek hörögnek,
csecsemők visítnak, minden ajkon átok.
Paloták recsegnek, bilincsek és rácsok
csörögnek lihegve. „Halott az anyátok!”
Ó, hova szédültünk!
Hol van most az ember? Hol van az istenünk?
Minden összeomlik, dübörög a messze,
megborzong a föld is, mintha lázba esne...

Ki hallja ilyenkor néma földek szívét?

Tikkadt, nyári éjjel, sok millió csillag
hunyorog rám messzi, félelmetes fénnyel.
Én fekszem csak ébren fáradt földek tikkadt
kebelén. Ugyan ki másnak lenne gondja,
hogy fülét a bácskai rónák és lázálmos idők
mélyen lent pihegő nagy szívére nyomja?

 

(Forrás: Erdélyi Helikon 1930.)

Reményik Sándor: Mécs László

1.

A mai magyarság egyik legmélyebb gondolkodója mondotta egyszer a rátalálás villámfényénél s a kifejező erő isten áldotta nagy pillanatában, hogy minden művész alkotóhelye fölé oda lehetne írni ezt a jelmondatot:  Műhely a lehetetlenséghez. Sokszor eszembe jutott ez azóta, de szinte kényszerítő erővel jut eszembe ebben az órában. E gondolat jelentése az, hogy a művészet olyan feladatok megoldására vállalkozik, melyek más síkban, más dimenzióban lehetetlenek, elképzelhetetlenek. A művésznek olyan széthúzó elemeket kell összetartania, olyan végleteket egyesíteni, olyan ellentmondásokat kiegyenlíteni saját lelkében és a világban, hogy a merő lehetetlenséggel állana szemben, ha – nem volna művész. Annyiban igazi művész, amennyiben a lehetetlenségnek ez a lehetségesítése sikerül neki. Ha ez a tétel mindörökre áll ma, mint valaha. A széthúzó elemek vadabbul rugaszkodnak el egymástól, a végletek izgatóbbak és fenyegetőbbek, az ellentmondások könyörtelenebbek ebben a korszakban, mint talán bérmelyikben, amely az égi művészet földi anyaga és valósulási tere volt. Széttépődés minden vonalon, mint tény – tömörülés, egyesülés minden vonalon, mint ideál: ez napjaink jelleme. Az emberi lélek legbelsőbb kamrácskájában éppen úgy, mint a társadalom roppant mezőin: zűrzavar és összevisszaság. Összefoglalni, kiemelni, rendezni, disszonanciák rengetegéből harmóniát, melódiát kicsendíteni: íme a lehetetlenség, - íme egy új, nagy, szintetikus művészet feladata. Világok, hajdan egységes és harmonikus világok partjai egyre fokozódó sebességgel távolodnak egymástól - már alig-alig látszanak körvonalaik -, köztük ásít a háborúk és forradalmak, elvégződők és újrakezdődők szakadéka. Irtózatos szakadék. Nem lehet rajta hidat verni se fából, se kőből, se vasból, se aranyból -, egyedül a szivárvány engesztelő, valószínűtlen, lehetetlen, mégis gyönyörűen valóságos színeiből. Ilyen szivárványhíd-verő pionír Mécs László.

Reményik Sándor: Katonaköpenyeg

Jékely Mártának

Ütött-kopott, ködszürke gallér:

Zsákmányolt hadiköpenyeg,

Alatta édes béke-ritmus:

Tízéves kisleány piheg.

A köpenyt néha fülig húzza,

Alatta kuncogva kacag,

S tovább morzsolja egérfoggal

A napraforgó-magokat.

Hűs szél leng át a kis verandán,

Üvegfalán is áthatol,

A köpeny első két gazdája

Sóhajtott mostan valahol.

Az olasz, aki elvesztette,

Mikor a fűbe harapott,

S a magyar, aki hazahozta:

A nagybácsi, a rég halott.

Egyszerre sóhajtottak ketten

Nagyot, mélyet és boldogat,

Fehér kézzel megsimogatták

A barna kislány-karokat.

Termetükre hiába illett

A zordon kényszer-köpenyeg:

Meg volt írva, alatta egykor

Az Idill édesen piheg.

A köpeny, melyért ők hiába

Hullattak sárba drága vért:

A bujdosó, bús hadiposztó

Egyetlen, ős-céljához ért.

(Forrás: Erdélyi Helikon 1930.)

Balázs István: Fájdalom... egyszerűség...

(Versek. Budapest. A Vajda János Társaság kiadása)

Erős kísértésben vagyok, hogy megdicsérjem Balázs Istvánt, ha nem volna egészen banális ennyi titáni zordsághoz és búbánathoz egy polgári dicsérettel felkéredzkedni. De hogy minden versének valami acélos elzengése van és magukhoz rezegtetik a lelkeket – az enyémet különösen -, és hogy verseihez megírt egy előszót oly szépen, mint ahogy csak versírók tudnak prózát írni, ezért őszintén hálás vagyok neki.

Keresek egy szót, mely magába sűrítve hozna mindent, vagy azt az egyetlen valamit, mi elkülöníti Balázs Istvánt a többi „fiatal”-tól. Lehet, hogy az én hibám, lehet, hogy a Balázs Istváné is még, hogy adós maradok ezzel a szóval. Amit szeretettel nézek rajta és benne, az az imponáló fiatal erő, minek szabad ontását nála – igen okosan – komolyan számba vett művészi szempontok szabályozzák. Igaz ugyan, hogy nem nagy dicsőség fiatalon fiatalnak lenni. Ha élnem adatik, legyek az örök termés Matuzsáleme. De ahogy Balázs István néz most életet, várost, gyárat, tengert, embert, ez a pillantás, biztos vagyok abban, nem fog harminc év múlva sem megenyhülni.

Van egy négy változatból álló leírása, a „Tájképek” című. Ennek az egy versének mindent megmondani tudó művészete teljes kezesség néhol „szétdobált nagy szavak”, „vérszín tubarózsák” és egyéb zengő kórusok ártalmatlansága mellett. Egy másik költemény, a „Magyar Tájék” finom verhacreni zenéje, mondanom sem kell, hogy egészen elbájolt engem, szelíd akadémikust.

Balázs István, mint modern fiú, betekint egy bárba is, illetve egy negro borzongás lelkének fekete kútjába. Az eredmény Afrika éneke c. versében egy meglepő anti-ku-kluxos fenyegetés. Mennyivel szelídebb és igazabb egy bárzongorástól ez a néger ének:

„Ain’t got nobody in all this world,

Ain’t got nobody but ma self.

I’se gwine to quit ma frownin’

And put ma troubles ont he shelf’.

(Forrás: Erdélyi Helikon 1930., 704. old.)

Reményik Sándor: Jofka

Kilencedik születésnapján édesapjának írom

14 augusztus... a csillagok

Hullani akkor indultak az égről...

Béke egéből árva bukó-csillag:

Akkor indult egy ifjú katona

Millió mással a végzet elé.

De Jofka fogta az ő végzetét.

A hullani indult ifjú katona

Háta mögött aranyló délibábok,

Első lángolás, - első csalódások...

Álom-magok, - de nem nőtt csoda-fájok.

Mert Jofka várt a messze Ázsiában,

Vladivosztokban, vérben, pusztulásban,

hogy ott üsse fel kis virág-fejét

A vörös csillag-hullás közepén:

Oroszba oltott halk magyar remény.

(Forrás: Erdélyi Helikon 1930.)