2014. márc. 23.

Görög Ilona



„Bizony csak meghalok,
Anyám, édesanyám!
Görög Ilonáér.
Bizony csak meghalok
Karcsú derekáér;
Karcsú derekáér,
Piros orcájáér;
Piros orcájáér,
Dombos ajakáér;
Dombos ajakáér,
Gömbölyű faráér,
A lenvirág szemű
Görög Ilonáér.”

„Ne halj fiam, ne halj,
Zetelaki László!
Csináltatok néked
Olyan csudamalmot,
Kinek első köve
Béla gyöngyöt járjon,
A második köve
Sustákat hullasson,
A harmadik pedig
Szép suhogó selymet.
Oda is eljőnek
Szüzek, szép leányok,
Csudamalom látni.
A tied is eljő
Csudamalom látni
- Szép Görög Ilona.”

„Eresszen el anyám,
Édes lelkem anyám!
Csudamalom látni.”
„Ne menj fiam, ne menj,
Szép Görög Ilona!
Megvetik a hálót,
Megfogják a halat.”

„Bizony csak meghalok,
Anyám, édesanyám!
Görög Ilonáér.
Bizony csak meghalok
Karcsú derekáér;
Karcsú derekáér,
Piros orcájáér;
Piros orcájáér,
Dombos ajakéár;
Dombos ajakáér,
Gömbölyű faráér,
A lenvirág szemű
Görög Ilonáér.”

„Ne halj fiam, ne halj,
Zetelaki László!
Csináltatok neked
Olyan csudatornyot,
Kinek szélessége
Dunapartig érjen,
Kinek magassága
Az egekig érjen.
Oda is eljőnek
Szüzek, szép leányok
Csudatorony látni,
A tied is eljő
Csudatorony látni,
Szép Görög Ilona.”

„Eresszen el anyám,
Lelkem édesanyám!
Csudatorony látni.”
„Ne menj fiam, ne menj,
Szép Görög Ilona!
Megvetik a hálót,
Megfogják a márnát.”

„Bizony csak meghalok,
Anyám, Édesanyám!
Görög Ilonáér.
Bizony csak meghalok
Karcsú derekáér;
Karcsú derekáér,
Piros orcájáér;
Piros orcájáér,
Dombos ajakáér;
Dombos ajakáér,
Gömbölyű faráér
A lenvirág szemű
Görög Ilonának.”

„Halj meg fiam, halj meg,
Zetelaki László!
Oda is eljőnek
Híres szép leányok
Csudashalott látni.
A tied is eljő
Csudahalott látni,
Szép Görög Ilona.”

„Édes lelkem anyám,
Eresszen el engem
Csudahalott látni,
Csudalahott látni,
Ki érettem meghót.”
„Ne menj fiam, ne menj,
Csudahalott látni;
Megvetik a hálót,
Megfogják a márnát,
Anyjától elveszik
Szép Görög Ilonát.”

Nem hallgat anyjára,
Bémegyen a házba,
Ottan felöltözik
Kék selyem ruhába.
A lábára húza
Piros, patkós csidmát,
A fejére köte
Piros selyem ruhát,
Elejibe köte
Fejér előkötőt.

„Kelj fel, fiam, kelj fel,
Zetelaki László!
Kiér te meghótál,
Az úton jődögél.
Kelj fel fiam, kelj fel,
Zetelaki László!
Kiér te meghalál,
Belépék a házba!”

Látta én halottat,
De ilyent soha sem,
Kinek az ő lába
Felszökőleg álljon,
Kinek az ő karja
Ölelőleg álljon;
Kinek az ő szája
Csókolólag álljon,
Ki föl is ébredjen,
Csak én megcsókoljam!


Forrás: Versekben tündöklő Erdély 42-45. old. – Második, javított és bővített kiadás – Castrum Könyvkiadó Sepsiszentgyörgy 1996.

Mezőbándi úrfi



Hallottátok hírét
Híres Barassónak?
Abban csináltattak
Étető tömlöcöt;
S abban fogva vagyon
Mezőbándi úrfi.

Mezőbándi úrfi
Egyszer ezt felelé:
„Hogyha volna nékem
Egy íródiákom
S egy bízott emberem:
Íródiákommal
Levelet íratnék,
S bízott emberemtől
Levelem elküldém.”

Hát azonban dobban
Az ő édesanyja:
„Anyám, anyám, anyám!
Lelkem édesanyám!
Milyen álmot láték
Az éjjel álmomban:
Két sing veres sinór
Az én nyakam körül;
S két fekete holló
Az én fejem felett?!”

„Üsse guta, fiam,
Azt a te álmodat:
Két sing veres sinór –
A te piros véred;
S két fekete holló, -
A te két hengéred.”
„Anyám, anyám, anyám!
Mikor engem szültél,
Szültél volna követ;

S mikor feresztettél
Gyenge meleg vízbe,
Feresztettél volna
Forró buzgó vízbe;
S mikor takargattál
Gyenge gyolcs ruhába,
Takargattál volna
Forró parazsába!”


Forrás: Versekben tündöklő Erdély 40-41. old. – Második, javított és bővített kiadás – Castrum Könyvkiadó Sepsiszentgyörgy 1996.

Virágok vetélkedése



A búzamezőben
Háromféle virág,
A legelső virág
A szép búzavirág.

A második virág
A szép szöllővirág,
A harmadik virág
A szép szekfűvirág.

Felele nékiek
A szép búzavirág:
„Szebb vagyok, jobb vagyok
Annyival náladnál,

Mer ingemet visznek
Az oltári helyre,
Ott ingem neveznek
Jézus szent testinek.”

Felele nékiek
A szép szöllővirág:
„Szebb vagyok, jobb vagyok
Annyival náladnál,

Mer ingemet visznek
Az oltár szögibe,
Ott ingem neveznek
Jézus szent vérinek.”

Felele nékiek
A szép szekfűvirág:
„Szebb vagyok s jobb vagyok
Annyival náladnál,

Mer ingem leszednek,
Koszorúba kötnek,
Legények, leányok
Kalapjukba tesznek.

Kevélyen viselnek,
Pokolra vettetnek.”


Forrás: Versekben tündöklő Erdély 38-39. old. – Második, javított és bővített kiadás – Castrum Könyvkiadó Sepsiszentgyörgy 1996.

A nagy hegyi tolvaj



„Nem szoktam, nem szoktam
Hajnalba felkelni,
Piros hajnal előtt
Véres ruhát mosni.

Könnyemmel áztatni,
Jajszóval súlykolni,
Könnyemmel áztatni,
Jajszóval súlykolni.

Eleget könyörgék
Apámnak s anyámnak,
Hogy ne adjon engem
Nagy híres tolvajnak.

A nagy híres tolvaj
Most es oda vagyon
Keresztút-állani,
Embert megfosztani,
Egy pénzért, kettőért
Lelkit elveszteni…”

A nagy híres tolvaj
Az ajtón hallgatja,
Hogy a felesége
Magát siratgatja.

„Asszony feleségem,
Nyisd ki az ajtódat!”
„Nyitva van, nyitva van,
Édes jámbor uram!”

„Mért sírtál, mért sírtál,
Édes feleségem?”
„Nem  sírtam, nem sírtam,
Édes jámbor uram!

A konyhán forgódtam,
Cserefát égettem;
Cserefának füstje
Húzta ki a könnyem.”

„Mért sírtál, mért sírtál,
Édes feleségem?
Hónap álló-délbe
Fejedet vétetem!”

Fut hátra az asszony,
Kiáltja a szógát:
„Jánoskám, Jánoskám,
Nagyhajú Jánoskám!

Készítsd a hintómat,
Fogd bé hat lovamat,
Hónap álló délbe
Vígy fejvevő helyre!

Mikor fejem veszik,
Mosd meg ürmös borba,
Édes ürmös borba,
Takard gyenge gyócsba!

Tedd fel a hintómba,
Vidd bé Móduvába,
Apámnak s anyámnak
Tedd az asztalára.

Hogy egész Móduva
Vegyen példát róla,
Senki a leányát
Tolvajnak ne adja!


Forrás: Versekben tündöklő Erdély 36-37. old. – Második, javított és bővített kiadás – Castrum Könyvkiadó Sepsiszentgyörgy 1996.

Michelangelo Buonarroti (1475-1564): Benned látom s így hívom magamat…



Benned látom s így hívom magamat,
távolról, őshazám, az ég felé fel;
s csalétked úgy vonz hozzád fűszerével,
mint horogzsinór húzza a halat.
S mert szív, felezve, alig-alig élhet,
én egész szívem átadtam neked;
így maradok, mint ismersz, egyre csonkább.
S mert ami méltóbb, arra tör a lélek,
létem parancsa, hogy szeresselek:
száraz ág vagyok, de te lángoló ág.

Ford.:  Rónay György


Forrás: Michelangelo Buonarroti versei – Rónay György fordítása – Magyar Helikon 1959.

Michelangelo Buonarroti (1475-1564): Jobb volna már meghalnom mihamar…



Jobb volna már meghalnom mihamar,
mintsem óránkint száz halált kiállnom,
mert nem szivem kell neki, de halálom!

Jaj, mily keservesen
érzi szivem, amikor fölidézi,
hogy a szerelmet szerelme nem érzi!
Túl ezt hogy élhetem?

S azt mondja, hogy elmerítsen a kínban:
magát sem szereti; s úgy látszik, igy van.
De hogy remélhetem, hogy végre megszán,
ha magát sem szereti? Ó de nagy kár!
Nekem így hát csak a halál marad már?

Ford.: Rónay György


Forrás: Michelangelo Buonarroti versei – Rónay György fordítása – Magyar Helikon 1959.

Michelangelo Buonarroti (1475-1564): Hogy merném elviselni…



Hogy merném elviselni
az életet tetőled messze-távol,
ha nem bátorítasz a búcsuzáskor?
Sóhajom és könnyem és zokogásom,
amellyel bús szivem kisérte lépted,
Madonnám, nyíltan megmutatta néked
mártíromságom, közelgő halálom.
De ha hűségem elfelejtenéd
valaha is, akármily messze légy bár,
nálad hagyom, kínom emlékeképp,
zálogul szívemet, úgysem enyém már.

Ford.: Rónay György


Forrás: Michelangelo Buonarroti versei – Rónay György fordítása – Magyar Helikon 1959.

Michelangelo Buonarroti (1475-1564): A kelyheket pajzzsá s karddá verik…



A kelyheket pajzzsá s karddá verik,
Krisztus vérét zsibvásáron fecsérlik,
tövise lándzsa lesz, keresztje vért itt,
hogy türelmet csak Krisztus nem veszít.

Jobb, ha e tájon meg se jelenik:
vére felszöknék a csillagos égig,
mert Tómában már bőrét is kimérik,
s mindennek, ami jó, útját szegik.

Ha kincset vesztegetni volna kedvem,
mert munkám itt elvették, a palástos
úgy tenne velem, mint a mór Medúza.

De ha a szegénység kedves a mennyben,
mi lesz sorsunk jutalma, ha az átkos
másik jel üdvünk hitét összezúzza?

Ford.: Rónay György


Forrás: Michelangelo Buonarroti versei – Rónay György fordítása – Magyar Helikon 1959.

Michelangelo Buonarroti (1475-1564): Mint a macskáknak a lombard vidéken…



Mint a macskáknak a lombardvidéken
a rossz víztől, s másutt is, meglehet,
golyvám nőtt sok-sok kínom közepett,
s állam már a hasamig ér le éppen.

Tarkóm púpos lett, szakállam sötéten
égnek mered, a mellem beesett,
mint hárpiáké; csöpög az ecset,
s levétől kész mozaik már a képem.

A két vesém a gyomromba nyomult,
ellensúlyuk meg horgas üllepem lett,
s ide-oda topogok, mint a vak.

Elől bőröm egész feszesre nyúlt,
hátul a hajlongástól megtüremlett,
s mint íjat, feszítem ki magamat.

Ezért oly balgatag
az elmémben megfogamzó ítélet:
a ferde cső golyója félretéved.

Giovanni, jöjj, te védd meg
hírnevemet, s képemet, mely halott:
rossz hely ez itt, és festő sem vagyok.

Ford.: Rónay György


Forrás: Michelangelo Buonarroti versei – Rónay György fordítása – Magyar Helikon 1959.

Michelangelo Buonarroti (1475-1564): Mily vidáman simul arany hajára…



Mily vidáman simul arany hajára
a virágok szépen fonott füzére!
Hajlik egyik szál a másik elébe,
elsőnek adni csókot homlokára.

Egész álló nap boldog a ruhája,
mely szorosan rásimul kebelére,
s boldogan csillan aranyszőttes éke,
ha nyakát s arcát illetni találja.

De még boldogabb az aranyfonásos
szalag, mely keblét fogja könnyen át,
leszorítja, szelíden rátapad;

öve meg mintha így szólna magához:
„Bár ölelném örökre derekát!”
S az én karomnak semmi nem marad?

Ford.: Rónay György


Forrás: Michelangelo Buonarroti versei – Rónay György fordítása – Magyar Helikon 1959.

Michelangelo Buonarroti (1475-1564): Nem vagyok magamé már!...



Nem vagyok magamé már! Hogy lehet,
egek, egek, egek!
Ki forgatta ki formám,
s ki van közelebb hozzám,
ki jobban enyém, mint én lehetek?
Egek, egek, egek!
Ki sebzi meg szivem
mégcsak hozzám se érve?
Szivembe, Szerelem,
szememen át mi lép be,
s mi az, mi benne nőttön nőni látszik,
s el is árasztja végre?

Ford.: Rónay György


Forrás: Michelangelo Buonarroti versei – Rónay György fordítása – Magyar Helikon 1959.

Michelangelo Buonarroti (1475-1564): Ki az, aki tehozzád kényszerít…



Ki az, aki tehozzád kényszerít,
ó jaj, ó jaj, ó jaj!
Raboddá kötöztél, szabad vagyok bár.
Ha lánc nélkül leláncolsz valakit,
s kar és kéz nélkül fogságodba fogtál,
mi véd meg, ha arcod is rámragyog már?

Ford.: Rónay György


Forrás: Michelangelo Buonarroti versei – Rónay György fordítása – Magyar Helikon 1959.

Michelangelo Buonarroti (1475-1564): Uram, ha régi közmondás igaz, hát…



Uram, ha régi közmondás igaz, hát
ez igaz: akik tudnak, nem akarnak.
Hitelt adtál meséknek és szavaknak,
s a hazugság nyerte tőled jutalmát.

Vagyok s voltam hűséges régi szolgád,
Neked adtam magam, mint fény a napnak;
de vesztett időm nem bánt s nem zavarhat:
semmire tartod munkám fáradalmát.

Azt hittem, nagyságod fog fölemelni,
s az igaz mérték és kardod hatalma
szól értem, nem a visszhang nyelvelése.

De maga az ég vet meg valamennyi
földre hívott erényt, ha azt akarja,
hogy gyümölcsét száraz fától remélje.

Ford.: Rónay György


Forrás: Michelangelo Buonarroti versei – Rónay György fordítása – Magyar Helikon 1959.

Michelangelo Buonarroti (1475-1564): Vidám s boldog voltam…



Vidám s boldog voltam, míg kedvre-kényre
le tudtam győzni minden bajod-átkod.
Most fáradtan, gyakran zokogva járok,
akaratom ellen, s tudom, mit érsz te!

S ha ártó nyilad hasztalan lövése
szivem céljába nem talált s nem ártott:
most e szép szemmel könnyű bosszut állnod
rajtam – halálos minden tőrdöfése.

A madárkát hány háló és hurok
közt óvja a balsors sok éven át, míg
végül halála csak annál keményebb!

A szerelem, látjátok, asszonyok,
engem is csak azért kimélt sokáig,
hogy, mint látom, kínosabb véget érjek.

Ford.: Rónay György


Forrás: Michelangelo Buonarroti versei – Rónay György fordítása – Magyar Helikon 1959.

2014. márc. 21.

Rónay György: Michelangelo, a költő



Michelangelo (Daniele da Volterra  /1509-1566/ rajza
forrás: wikipedia.org


Különös, vad magányos ember volt.

Firenzei polgárok állnak egy utcasarkon, Dante egy helyén vitatkoznak. Arra sétál a szép, ápolt, finom, udvarias Leonardo; odahívják, fölvilágosítást kérnek tőle. Egy bozontos, viharos arcú fiatalember vág át a téren; Leonardo rámutat: „Majd Michelangelo megmagyarázta nektek ezt a szakaszt.” Mert tudják, hogy ez az ifjú nemcsak nagyszerű szobrász, hanem Dante mély ismerője is.

De Michelangelo azt hiszi, gúnyolódnak vele. Fölkapja fejét, sértő gorombaságot vág oda. Ilyesmit: Magyarázd meg te magad; te, aki megtervezted ugyan Francesco Sforza lovasszobrát, de ahhoz, hogy ki is öntsd, már nem volt erőd! „Azzal hátat fordított és folytatta útját – írja a kortárs szemtanú. – Leonardo ott maradt, s elpirult. Michelangelo azonban nem érte be ennyivel; izzott benne a vágy, hogy megsebezze Leonardót. Visszakiabált: És azok a hülye milánóiak még azt képzelték rólad, véghez tudsz vinni ekkora munkát!”

Egész életében ilyen volt. Még a pápák is féltek tőle, akiket szolgált.

Kortársai különcnek tartották, emberkerülőnek, barátságtalannak. Örök félreértés ez a nagy munkás lángelme meg a világ közt. Ő maga magyarázta meg ezt a legszebben a San Silvestro sekrestyéjében Vittoria Colonna társaságának. Francesco da Hollanda, a portugál festő így jegyezte föl szavait:

„Sokan rengeteg hazugságot terjesztenek, s azt mondják, a neves festők különös lények, zárkózottak és szűkszavúak; holott azok is csak olyanok, mint a többi ember… Mert egyáltalán nincs igazuk azoknak a hiú henyéknek, akik egy munkás és elfoglalt művésztől azt várnák, hogy unalmukban szórakoztassa őket, holott oly kevés ideje van rá az életben, hogy igazán jól megvalósítsa, ami a rendeltetése… A valódi festők nem gőgből hozzáférhetetlenek, hanem azért, mert nagyon kevés embert találnak, aki értene a festészethez, és mert nem hagyják, hogy a henyék fecsegései magas töprengéseikben megzavarják és a köznapi dolgok közé vonják le őket… Én jobban szolgálom a pápát, ha nem megyek hozzá minduntalan, valahányszor hív, hacsak nem kívánja is mondom neki: Michelangelo így több hasznára van, mintha egész álló nap ott ácsorogna előtte, ahogyan mások teszik.”