Február 18-án volt kétszáz esztendeje, hogy Kis-Ázsia partján, Bithiniában, a „Virágok mezején”, amely olyan szép, olyan áldott hely, hogy „majd merő paradicsomnak mondathatik”, fáradt szemeit örök álomra hunyta egy asszony. Csak hatvan éves volt, a sorvadás vitte a sírba. Utolsó szavai ezek voltak: „Hitem kezeivel már megfogtam az én üdvözítőmet, Jézus Krisztust, hadd bocsásson el, hogy minél hamarább mehessek hozzája.” Szinte tizenöt évvel fiatalabb ura, akit kuruc-királynak hívtak s aki hontalanul, egy helyről a másikra vándorolt beteg asszonyával, a másik szobában feküdt súlyos kórágyon. Komáromy János, a beteg matróna hűséges doktusa fogta le a fáradt szemeket, aztán letörülve a maga csurgó könnyeit, bejegyezte diáriumába, amint következik: „Megmenekedtél e rossz világról, istenfélő, kegyes, tiszta életű, jó erkölcsű, sok boldogtalanságaidat férfiszívvel meggyőző, annyi gyötrelmedet békességes lélekkel szenvedő fejedelemasszony, nékem édes, jó, kegyelmes asszonyom. És bizony, amennyit ez világon szenvedtél, soha több purgatóriumba nem mentél. Leszakasztá a halál a »Virágok mezejéről« ezt a legnemesebbik virágot.”
Hősöknek volt a leánya, hősök felesége és hősnek az anyja az a fáradt asszony, aki meghalt a „Virágok mezején”. Zrinyi Ilonának hívták, egyik őse Szigetvár oltalmában esett el s hazaszeretetével és vitézségével nevét kitörülhetetlenül beírta a magyar krónikába. Az a másik Zrinyi Miklós, aki a szigetvári vértanú hősi halálát eposszá formálta, aki költő, katona s mindenek fölött fanatikus magyar volt: nagybátyja. Apjának egy más nagybátyjával, mert szerette hazáját s mert hazaszeretete összeütközött a dinasztikus hűséggel: elütötték a fejét osztrák földön, császári bíróság ítélete alapján. A trón érdeke úgy kívánta, hogy az élők sorából két nagy, virágzó, a közpályán szinte félezer éven át fényes szerepet játszó családot kiirtsanak. Frangepán Ferenc lefejezésével a bécsújhelyi bakó megfordított címert akasztott a Frangepánok ősi kriptájára: ő utolsó sarja volt a híres nemzetségnek. És magva szakadt a Zrinyieknek is. Zrinyi Ilonát száműzték, mert előbb egy Rákóczihoz, azután Thököly Imréhez ment feleségül, akik védték a magyar szabadságot, szent István alkotmányát és Árpád véreit. Zrinyi Péter, a költő Zrinyi Miklós öccse a vérpadon halt meg; felesége: a dús Frangepán Anna koldusbotra jutott s az apáca-könyörület istápolásával halt meg; legnagyobb leánya a magyar szabadsággal török oltalom alatt kibujdosott Európából Illés próféta hegyének talpához, a „Virágok mezejére”; fiát, akit az osztrákok csúfosan Gnade Jánosnak hívtak, húsz évig tartottak börtönben, ahol megőrült; más két leányát kolostorba dugták apácának, ott haltak meg, mint Krisztus menyasszonyai. Ez a Zrinyi-ház krónikájának utolsó fejezete; ez a vérlázító tragédia volt II. Rákóczi Ferenc anyai öröksége.
A lojalitás, a dinasztikus hűség, ahogy azt értelmezték a XVII. század második felében, azonban nemcsak az apai házban avatta tragédiává Zrinyi Ilona életét; tragikus hősnő volt ő mint hitves és mint anya is. Először a politikai számítás vezette az oltárhoz, első ura, Rákóczi Ferenc oldalára. A politikai számítás alatt itt ne értsünk valamely önző, személyes érdeket, valamely hivalkodó nagyravágyást. A két Zrinyi: Miklós és Péter, a haza nevének emlegetésével nem hajtotta a maga malmára a vizet. Az atyafiságot a hatalmas, a dús, a fejedelemséget viselt Rákóczi-házzal azért keresték, hogy jobban védhessék a magyar szabadságot, amelyet I. Lipót király autokratikus és klerikális uralma alatt mindenfelől veszedelmek fenyegettek. És I. Rákóczi Ferenc is csak anyjának, a vallásos, a hatalmas Báthori Zsófiának köszönhette, hogy elkerülte a hóhérpallost, hogy Zrinyi Péterrel. Frangepánnal és Nádasdy Ferenccel neki is nem ütötték el a fejét. Életéért anyja királyi váltságdíjat fizetett. Ifjan, kevés dicsőséggel halt meg; egyszer fogott veszedelmesebb játékba, amikor hazája és élete forgott a kockán s az a kísérlet is balul végződött. Zrinyi Ilona két gyermekkel fiatalon maradt özvegyen. Meggyászolta az urát, akit nem szeretett, nevelte gyermekeit s talán rideg, de nyugodt, külsőségeiben fényes és pompás élet jut neki osztályul, ha egy ifjú, vakmerő, faját fanatizmussal szerető szabadsághős nem vetődik az útjába. De az ő „nagy szellemén is hatalma volt a szerelemnek2, amint fia följegyezte naplójába s nem közönséges gátak elhárításával másodszor feleségül ment Thököly Imréhez. Életét igazi tragédiává ez a második frigy avatta, amit szíve szerint kötött. Boldog volt; bár nem áhította, kapott osztályt a ragyogványból is; hívei, akik imádták: fejedelemasszonynak, Felső-Magyarország választott királyasszonyának hívták; de feje fölött a ragyogó ég, amely boldogsággal kecsegtette, hamar elborult. Thökölytől elpártolt a szerencse, a protektor-törököt megverték Bécs alatt, kiűzték Budáról, lassankint kiszorították Magyarország területéről is. Thököly csaknem az oltártól indult a táborba s házassága első éveiben is csak rövid pihenőkre térhetett felesége otthonába. Munkács erős, biztos várába. Aztán elszakadtak egymástól nagy időre. Thökölyt fogságra vetette a török, Zrinyi Ilonát Munkácson ostrom alá fogták az osztrák zsoldosok. Munkács várából hős lélekkel védte gyermekei jogát s a magyar szabadságot. Szinte három éven át forrott az a háború, amelyet egy asszony s egy maroknyi hű embere ellen egy nagy monarchia viselt. A bombák nagy pusztítást tettek a várban; de – amint urának írta: »Senki sem engemet, sem gyermekeimet megijedt állapotban bizony nem láta; és lássa meg az ellenség, hogy kikkel tett föl: ha asszonyember vagyok is, meg mertem várni őket, vigyék hírét máshová is.«
Nem az erő, inkább az árulás vette meg Munkácsot a hosszú ostrom árán. Zrinyi Ilonát gyermekeivel Bécsbe vitték, leányát kolostorba dugták, ahonnan szinte erőszakkal szabadította ki egy derék osztrák katona, hogy feleségül vehesse; fiát odaadták a jezsuitáknak. Maga négy esztendőt töltött elég szigorú fogságban. Amikor évek múltán találkozott a magyar földről kiszorult urával, a még csak harmincöt esztendős férfi aggastyánnak festett. Azután a határról is mind távolabb kellett költöznie; előbb Konstantinápolyba s mert az osztrák hatalomnak az is igen közel volt, utóbb a kis-ázsiai Nikodémiába. Gyermekeit sohasem látta többé, hogy Bécsen elszakadt tőlük. A sors meghallgatta kérését, hogy szerelmes urát, ha élete árán is, fiú-magzattal örvendeztesse meg; de amit egyik kezével adott, a másikkal elvette. Szerelmük záloga, egy kisfiú s egy kisleány, még csecsemő korukban meghaltak s a két bús vándor csak magában, egy kis koporsóval, kis leányuk koporsójával érkezett Konstantinápolyba. Tragédiájában a befejezés gyors lefolyású. Betegen érkezett a török fővárosba; betegen hurcolkodott át Nikodémiába és nem gyógyította meg a csodás, a paradicsomhoz hasonlatos „Virágok mezeje” sem. Nemes élete kilobbant, mint a végigégett gyertyaszál. Súlyos keresztjét panasz és zúgolódás nélkül hordozta. Bocsánattal és áldással ajakán halt meg a mártírok leánya, mártír hitvese és mártír anyja. A maga mártíromságát nem számítgatta maga sem, tehát nekünk sincs jogunk hánytorgatni.
Roppant hatalom, leírhatatlan varázs lehet az magyar szabadság, amiért akik szeretik azt – ekkora árt olyan könnyűszerrel fizettek. És amikor hazájától távol, halálos ágya mellett csak egy hű szolga virrasztván, szemét örök álomra hunyta az a szent asszony, akinek nem kellett a császár kegyelme, amiért, hogy egy kortársát idézzük,neve örökre áldassék. Magyarországon megdördültek a szabadság villámai; messzi hazájában fölemelték a szabadság zászlaját. A zászlótartó, II. Rákóczi Ferenc, fia volt a szent asszonynak, Zrinyi Ilonának, aki 1703. február 18-án nem halt meg a „Virágok mezején”, de örök időkre beköltözött a szabadságot szerető népek hálás és kegyeletes emlékezetébe!
(* Ezt a szép cikket a „Budapesti Hirlap”ból vettük át.)
Forrás: Tanulók Lapja 10. évf. 22. szám, 1903. febr. 22., márc. 1.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése