Hanák József (20. sz. eleje): A kubikos

Garamparti országútnak szélén,
Láttam én az öreg kubikost
Csupasz hátú, fogatlan vén ember,
Mért jutsz nékem az eszembe most?
Régi emlék a szivemben éled:
Mintha látnám bús tekinteted:
Mi van rajtad megcsodálni méltó,
Mért nézlek oly hosszan tégedet?

Pedig nézni sok akadt körülte…
Bakovai lankás hegy megül
Kibukó nap zord, gomolygó köd közt,
Mint valami sápadt lélek ül.
De nem soká tart a sápadtsága…
Rövid óra… és egész vidék
- Kivéve fent Pusztihrad ős ormát -
Piros hajnal sugarában ég.

Majd a nap is, mint a kergetett vad,
Égi útján mind kisebbre hág,
Alig rejti tüzes fénynyomát el
Egy-egy csalit, egy-egy lobos ág.
Lomb közt fészek, fészekben madárka,
Égő vággyal zengi énekét;
Édes hangját bólogatva hallják
Garam mentén hosszú jegenyék.

Mit törődik az öreg mindezzel?
… Köveit csak egyre tördeli.
Égnek földnek minden ékessége
A pálinkás üveg ő neki.
Zsíros, fényes, lóggó fonadéka
Gyéren földi be a tar fejet,
Zúz, egyre zúz éles kalapácsa…
S „aj! Bozse moj”-t vagy mit emleget.
El-elnézem azt az öreg embert,
Ágrul-szakadt szegény kubikost,
És szivemet szünetlen egy kérdés
Fájó búja-baja tépi most:
Ó, hiszen az élet országútján
Mi is mind csak a kavicsok vagyunk
S a halál jön, ez a nagy kubikos
S porrá mállnak a – kődarabok.

Forrás: Tanulók Lapja 10. évf. 11. szám, 1902. dec. 14.