Hanák József (20. sz. eleje): Rákóczyról

Sűrű, felkavart por kerekedik a kis
Magyarország felől…
Ott követség megyen, nemes daliákkal
Jó Bercsényi elől.
Fekete búbánat mindegyikök szíve, -
Mentéjök aranyos…
Vérbosszút esküdve, vad vihart hordozva
Mentek Rákóczyhoz.

„Jöjj vissza mihozzánk! Könyörögve kérünk
Jöjj vissza népedhez!
Ez a szegény ország, e kifosztott ország
Nélküled mivé lesz?!
Légy atyánk! Támaszunk! Csatában vezérünk!
Nemzeted oly á rva!
Rabiga nehezül a szegény hazára,
A magyar hazára!

Kezünket kulcsolva,  könyörögve kérünk…
Mért hagynád el néped?
A nap csak régen süt s ő is alig látott
Ilyen árva népet!
A kibukó napnak pirosló sugára
Erre néz, betéved, -
El-elhalványodik, látva, miként ágál
A garázda német!

Verje meg az Isten, boszuló kezével
Veretlen ne hagyja,
A ki miatt vész el a szegény magyarnak
Apraja, mind nagyja!
De megáldja Isten áldó két kezével
Egész házad táját,
Ha szónkra hajolnál, ha nem hagyod árván
Magyarok hazáját.

S ő jött, mint a villám, melyet ledobott az
Isten haragjába,
Hogy a zsarnokságnak hajlongó szolgált
Megremegni lássa!
S ő jött, mint az orkán véres zúgásának
Rémes dübörgése,
Rémítő haragját a német lelkébe
Hogy örökre vésse…

Jött… s négy folyó partján győzelemben lengett
A kibontott zászló,
Széllel, vad viharral, vésszel, ellenséggel
Büszke fényben játszó;
Hajh! De gyorsan czikáz fényvető sugára
A sötétlő éjbe
Hajh! Hogy nincsen vihar, bármi vésszel zúgjon,
Mely végét ne érje!

Hova tűnt az égről, a ragyogó égről,
Az a fényes csillag!
A messzi határon – sötétlő határon -
Magában mi csillog?
A fénylő csillagnak kihamvadt, elveszett
Ragyogó sugára,
Mely alig világolt a sötét határon,
Bujdosók útjára!

Ragyogó csillagnak nagy fényes sugára
Kihamvadt, elveszett…
De a nép, a melynek borús egén fénylett,
Hej, soha sem feled!
S melyért annyi garral, annyi hévvel küzdött
A zsarnoki vadság
Tudd meg, nem veszett el! Egyszer el fog jönni
Az arany szabadság!

Forrás: Tanulók Lapja 10. évf. 6. szám, 1902. nov. 9.