Szirtes Arthur (1887-1921): Emlékezés*

Memento, memento…
Egy koszorút hoztunk… szeretet virági
Díszlenek közötte;
A barátság szedte, fájdalom öntözte,
Kegyelet kötötte.
E kicsi virágok szóljanak fel Hozzád,
Susogják el Néked,
Hogy mi megőriztük, hogy örökké áldjuk
A Te szent emléked!

Memento, memento…
Mint midőn egy bimbó virágfakadáskor
Lehervad az ágról,
Úgy mentél el tőlünk egy dicsőbb világba
Ebből a világból…
Mint egy enyhe sóhaj, lassan, észrevétlen
Felszálltál az égbe,
S szíved csillaggá vált, lelked angyallá lett
Ott, a fényességbe’…
És mi – itt maradtunk,… megsirattunk fájón
S tovább mentünk újra…
Ah, de minő más lett idelenn e földön
A mi éltünk útja!
A merre csak járunk, a merre csak nézünk
Sötétség köröttünk…
S mégis – útunk biztos: Te az örök fényben
Őrködöl fölöttünk!

Memento, memento…
E koszorut hoztuk… szeretet virági
Díszlenek közötte;
A barátság szedte, fájdalomöntözte,
Kegyelet kötötte…
E kicsi virágok szóljanak fel Hozzád,
Susogják el Néked,
Hogy Téged szerettünk, hogy örökké áldjuk
A Te szent emléked!

(* Elmondta szerző L. V. barátja halálának évfordulóján, midőn az elhunytnak osztálytársai sírjára koszorút tettek le.)
Forrás: Tanulók Lapja 10. évf., 5. szám, 1902. nov. 2.