Hanák József (20. sz. eleje): A vértanúk

Egy halmot ott a Maros táján
A habok lágyan csókolgatnak.
Alaktalan ködképp válván,
Az árnyak mind találkát adnak, -
Százan, ezren, ó! Sokan vannak!

Foszló árnyak, ködös alakok!
Mért vagytok ti e bús lepelbe?
Mi bűnteher van még rajtatok?
Ily iszonyú sebekkel fedve,
Sebekkel, mik nem hegednek be!

S egyik árny szól: - „Vitézlő valék,
Kún László trónmentő vezére,
Kit elhagyott a föld és az ég,
Rudolf hívott föl a segélyre,
Császárrá őt karom segélte!”

A más imígy int: - „Nevem Kemény!
Kísértem a csatán Hunyadot,
Ki küzdött harczok vérmezején,
Bástyaként megvédtem nyugatot…
És a szomszéd? Békén alhatott!”

„Nagyasszonyunk – zúg más dalia -
Pozsonyban úgy sírt, úgy könnyeze,
Sok vérnek kellett omlania, -
De szaladt is frank, sváb hét fele
S királynőnk trónját nem dönti le.”

Én űztem el – más hang így kiált, - 
Napoleont ott a határon…
Bár csábítának, de a királyt
Megvédtem híven, minden áron…
Azóta is jutalmam várom!

S kik vagytok ti? Hősök? Nem! Orvul
Támadtatok tán gyászos árvát?
Bitókötél lóg nyakatokrúl
Véresen… A bűn-díj nagy árát
Vevétek. Szólj! Kik vagytok hát?

S szavamra a halvány kisértet
- Ó, iszonyat volt végét várnom! -
Feljajdult és reám nézett,
És szólott zordonan és fájón,
- Mi?… Az aradi tizenhárom!!!

Forrás: Tanulók Lapja 10 évf. 2. szám, 1902. okt. 12.