Schiller, Friedrich (1759-1805): A föld osztálya*

 

„A föld tiétek!” szólt, felhőin ülve
Az emberekhez Zeus. „Van kincse sok,
Mind néktek adom örökül. De -
Testvérileg osztozzatok.”

Nosza sietnek. A ki birja, marja.
Apraja, nagyja foglalni siet.
Cserkész az úr, az erdőt lefoglalja,
A gazda meg a földeket.

A kalmár tömi raktárát és számol,
A püspök bort szüretel, tüzeset,
A király hidat, országutat vámol
S kiáltja: „Enyém a tized!”

Későre – az osztály megejtve régen -
Jön a poéta is ábrándosan,
De hajh, a nagy földkerekségen
Mindennek már gazdája van.

„Jaj nékem! Hát csak én legyek feledve?
Leghűbb fiad, Zeus, azt érdemli-é?”
Igy jajgat, magát térdre vetve
Hatalmas Jupiter elé.

„Ha álmaid honában ábrándoztál”,
Szólt Zeus, „panasszal mért fordulsz felém?
Hol voltál, mikor megesett az osztály?”,
- „Uram, te nálad voltam én.”

„Szemem te rajtad csügge lelkesülten,
Fülem eged fönséges zengzetén,
Bocsáss meg, hogy fényedtől részegülten
A földről megfeledkezém.”

És szóla Zeus: „Bajos már erről tenni,
Szőlőn, erdőn, piaczon túladék.
De hogyha vélem akarsz lenni,
Ahányszor eljössz, nyitva lesz az ég.”

Ford.: Dóczi Lajos br.
Forrás: Tanulók Lapja 10 évf. 9. szám, 1902. nov. 30.