Bartók Lajos (1851-1902) két verse

 

HARANGSZÓ...
I.
Harangszó ölt a völgyben szárnyat:
Ma Istennapja van, vasárnap!
A bérczek hosszan visszhangozzák:
Teremtő! Hálánk szálljon hozzád!

A fenyves felzúg istenéhez:
A fák szíve neked tömjénez!
Mormol vizek gyors áradatja:
Légy üdvöz, tiszta keblek atyja!

Fenn zúg a szél a fellegekben:
Téged dicsérünk, örök szellem!
S madárdal a buzgó kiséret:
Szeretet atyja, áldunk téged!

És minden egy hang egy percz mulva…
Én hallgatok csak szívszorulva.
Gyermek-lánykák léptét kísérem,
A mint közelg a hegyösvényen.

Kart karba fűzve jönnek hárman,
Virággal, ünneplő ruhában,
S mint forrásvíz, vidáman zeng föl
Daluk tavaszló érzelemtől.

S mindent, a mit harangszó, bérczek,
Erdő, patak zúg: itt benn érzek,
S mi érthetlen dal a madárban,
Most együtt él hálám szavában:

Ó, alkotója e világnak!
Természet! Kebleden imádlak!
Itt vagy jelen, hajlékod itt van,
Fönséges sziklacsarnokidban!

Ki egykor Sinain honoltál,
Ez ormon vagy most, itt az oltár;
A fény, mely omlik e magányból,
A te szent bokrod, mely föllángol.

Érzem a lángot, hogy lobogva
Reá csap égő homlokomra,
S hallom szavad, hogy int mennydörgve:
Gyermek, borúlj előttem térdre!

II.
Gyermek, borúlj előttem térdre,
Hajolj meg, mint a gyenge fűszál,
Szemed csak rajtam függjön kérdve,
Csak engem félj, csak bennem bízzál!

Szolgálj versenyt az elemekkel,
És tűrd bilincsét törvényimnek;
Viselned ezt nemcsak neked kell,
Nap, hold csak oly lánczon keringhet.

A mit alkottam, nekem hódol,
S mi van, mit nem szült a természet?
Ha ellenem balgán szabódol,
Letör a hajthatatlan végzet.

Tekints föl im e két kőszálra,
Mely a felhőket osztja ketté:
Előtted a két törvénytábla,
melyre urad parancsát jegyzé.

Földhöz költő s fentartó rend ez!
Úgy állsz, hahogy megállsz e mellett.
Szolgálj nekem s szabad leendesz,
Borúlj elém s én fölemellek!

Imádj s megistenít hatalmam,
De idegen  úrnak ne áldozz,
Bálványimádásod ne halljam,
Avagy leszállsz a föld porához!

Ha szolgaösztön hajt, ha büszke
Nem vagy: megutállak legottan!
Egész világ erőm szülötte,
Csupán szolgákat nem alkottam.

Ha szolgálod világok atyját,
Hozzá hasonlíts, úgy lesz érdem.
Köszönts ez egy szóval: Szabadság!
És én imádságod megértem!

FEGYVER DÖRDÜLT…

Fegyver dördült alkonyatkor,
Füst között állt a vadász,
Elbukott az anya-szarvas,
Mely a nyájjal itt tanyáz.

Hosszan visszhangzott az erdő,
Elnémúlt a hegylapály,
Szétriadt a szarvascsorda,
Legelésző zergenyáj.

Csupán egy királyi gím volt,
Mely, habár remeg szíve,
Két borjával a holdfénynél
Visszacsörtetett ide.

Itt búsulva nyalta a két
Rívó árva homlokát,
És a tért könnyes szemekkel,
Nyugtalan kutatta át.

Majd benyargalá s megálla
Egy sziklán, a mély előtt,
És kitágult orrlyukakkal
Szagolá a levegőt.

Koronás fejét magasra
Vágta elbúsult dühvel,
S elveré a bérczek álmát
Rémítő bőgésivel.

S a hajnal is ott találta,
Szétűzvén az éj-ködöt:
A két reszkető árvára
Ha olvad a mély fölött.

Forrás: Tanulók Lapja 10 évf. 15. szám, 1903. jan. 11.