Vértessy Ida (20. sz. eleje): Márczius 15.

Még hallgat a dal, a bokor se mozdul,
Még hóborítja itt-ott a mezőt,
de fénye rezdül hajnal bíborának,
Mozgatja már az alvó szemfedőt.
Ébred tavasz, a tűnő tél nyomában
Terül az élet lombos sátora,
Im itt vagy újra! Ó, légy üdvözölve
Te szent nap, márcziusnak idusa!

A föld fagyát, ha a nap csókja éri
És jön az élet sírbontó lehe,
Úgy hoztál hajnalt a zord éjszakára,
Ifjú szabadság szent hónapja te!
És kél emléked zengő harsonája,
A melytől egykor zúgott bércz, patak,
Mely széttöré a szellem rab-bilincsét
S erőre kelt a fáradt gondolat.

Mint fékevesztett ár kitör medréből,
Miként a büszke sólyom száll tova,
Zúgott a fásult szíveken keresztül
A szent szabadság gyújtó szózata.
Hiába hull rá zsarnokok bilincse,
Hiába nyújtá véres körmeit,
Csodás erővel húzta-törte széjjel
A szolga jármát, rab-bilincseit…

És él a nemzet száz csapás után is,
Nem pusztult el, de nyert ám új erőt,
Fent lobogott a régi tépett zászló!
Föleszmélt a végpusztulás előtt.
Egyenlőség! Te álmodott szabadság!
Kunyhók reménye, annyi bú alatt!
Leráztad ím a szolgaság igáját
S a nemzetté vált nép immár szabad.

Ébredj! Ma ébredj! Kiküzdött szabadság
Félszázad évet alvó lantosa,
Törj ki sírodnak rejtett kebeléből,
Csendüljön újra ajkad lángszava.
A győzelemre te vezetted egykor,
Pusztában síró árva nemzeted,
Diadalról majd diadalra vitte
Világraszóló kettős fegyvered.

… Dicső emléke elmúlt nagy időknek!
Te föl-föl járó csodás üstökös!
Sugár kévéje fénylő koronádnak
fényt gyújt, ha utunk sötét vagy rögös,
Égsz biztatón, mint Mózes csipkebokra,
A melynek lángja el nem ég soha!
Te vagy! Te lész örökös Pharosunk,
Oh, márcziusnak szentelt idusa!

Forrás: Tanulók Lapja 10. évf. 24. szám, 1903. márc. 15.