Hanák József (20. sz. eleje): Falusi örömek

 
Falu! E szó mi nagy varázs a
Pesten szorúlt ember előtt,
Ez élvezetnek nincsen mása:
Szívhatni pompás levegőt!
S mit a berek sűrűen árnyal,
Csalitban száz meg száz madárdal,
Réten, mezén ezer virág…
Illat-lehelve néz reád.

Ó! e csend ülte szent magányban
Az elfásúlt, rideg kebel,
(Pedig mostanság haj! De hány van!)
Irra talál, balzsamra lel.
S hol már hit is, remény is vesztve
A puszta tarló a dús keresztje
Vidám gazdák gabnáinak -
Remélni megtanítanak!

És télen, no!… A mit ez rád ró,
Abban van ám csak élvezet!
Jó bélelt banda… csörg a szánkó,
És szinte csak úgy élvezed
A sok gyönyört… Piff! Paff! A nyúlhad
Bakázik egyre… Lám, tanúlhadd,
élet ha nem taníta még:
Félénk szível hogy mire mégy?

Aztán – be jó a meleg kályha!
Mellé meg minden, a mi kell,
Házi gazdád kedved találja,
Ingerkedik vendégivel:
Mit mondott a kabai asszony?
S hogy estére is ott marasszon,
Lesz még, ne félj, egy kis tarokk…
Unatkozni vajon ki fog?

Szép, szép élet tagadhatatlan!
… De van, ki nem lát egyebet:
A por nyaranta szakadatlan,
Ősszel mozdúlni nem lehet
A sártól… Hát a téli esték!
A hol bor, kártya mellett tessék
Mulatni, mások kedveér’
Vagy aludni, mint mormotér…

Forrás: Tanulók Lapja 10 évf 19. szám, 1903. febr. 8.