Mosdóssy Imre (1862-1945): Az utczasarkon

 
Az utczasarkon áll egy kis fiúcska,
Mezitláb, ringy-rongy lóg le oldalán,
Fejében ócska, sárgult, zöldes sapka,
Nagyapjáé volt, lehet – hajdanán.
Zöld posztószélen tálcza csüng nyakában,
Szép rendben abban EMKE s svéd gyufa,
A mint kinálja, reszkető hangjában,
S legigazabb fájdalom szava.

Itt jő egy koldus, kajla botján görnyed,
Oda szól hozzá: „Vegyenek gyufát!”
Ahonnan hetyke, deli ifju lépked,
Előbe áll és nyujtja áruját.
Koldus s az úr mindkettő oly mogorva,
Rámordúl durván: „Elhordod magad!”
De ő nem tágít s veszi rendre-sorra
Az utcza népét, a mint jön s halad.

Egyik nagyot lök vézna tagjain,
Ő félre áll s kér: „Vegyenek gyufát!
Meg egy sem indul szennyes rongyain,
Van ki azt kérdi: „Hol van az apád?!”
A kis fiúcska áll ott mint a hős,
A kit a vésznek árja zúgva tép,
Reménye az van törhetlen s erős,
Bár egy fillérnek sem örült ma még.

Aztán a terhe mindig jobban húzza,
Ólmos, nagy álom nyomja le szemét,
Hideg küszöbre görnyed szinte gúzsba,
A hangja sóhaj már csak, nem beszéd.
Álmában szól már s alig hallatik,
„Orvosság kéne az anyám beteg!”
És aztán csend lesz, szinte hajnalig,
Mig fel nem rázzák durva, zord kezek.

És futni kezd és meg sem áll szegény
Hazáig, szinte úgy esik be ott…
A puszta földön, kamra közepén
Fekszik kinyulva anyja – s már halott.
Zokogva költi, rázza és kiáltja
Ezerszer is hiába a nevét…
Nyitott szemével a holt szinte várja
Maga után elárvult gyermekét.
*
Az utczasarkon áll a kis fiúcska,
Szeme kisírva, arcza halovány, 
Tálczáján szende, árva ibolyácska,
Kináló karja most is oly sovány…
Ó gyermekem, ha megkinálna téged
Végy tőle, végy! Ó szándd meg a szegényt!
Anyátlan árvák sorsa oly rideg…
Filléred ébreszt benne új reményt:
Hogy vannak még jószivű emberek.

Forrás: Tanulók lapja 10. évf. 4. szám, 1902. okt. 26.