Oláh Gábor (1881-1942) : Pártos magyarok

- Részlet egy hosszabb elbeszélő költeményből

Bosortyánvárban Pánky Péter,
Az elmés, csalfa, volt az úr. 
A Csákok, Omodék dühével
Együtt fújt mérget makacsúl.
Sziklába vágott fellegvára
Titkos, sötét terhek kohója.
Hatalmas párt hajol szavára,
Ismert, vélelmes lobogója.
- Midőn végső lobbant s kiégett
Az Árpádok fogyó csillagja:
Vén Pánky, nem tanúlva féket,
Nyilt pártot üt és megfogadja,
Hogy a mint egy Isten az égben:
Venczel lesz magyarok  királya!
Ki más akar, pkolba égjen,
Örök gyehenna tűz reája!
De másik párt daczol vele:
Omode nádor a feje.*
Róbert Károlyt kiáltja úrrá,
Kit már kisorsolt rég a pápa.
Számos magyar nemes mozdúl rá,
Bizván Rómának szent szavába’,
- Borostyánvár lovagtermében
A Venczel-pári magyarok
Szilaj vitára gyűlnek épen, -
Feszül a szív, a szem ragyog,
A falra tűzött fáklya lángja
Sötét csoportra vet tüzet…
Szó élit másik szóba vágja,
A mint lobog kedv s gyűlölet.
És Pánky szól. Szikrát okád,
a míg kifejti szent jogát;
Süvölt a légbe metsző hangja,
Mint a tűz félrevert harangja:
„Alávaló , bitang, czudar,
Pokolfiadzta nem magyar,
Ki holmi jött-ment kósza lelket
Árpád dicső trónjára ültet!
Ki az a Róbert? Micsodás?
Hogy oly magosra pislogat?
Nem játék az  uralkodás,
Nem hold, mit minden eb ugat!
Ki hítta közénk? Én, soha!
Ki volna köztünk ostoba,
Apái kincsét bízni arra,
Kinek köntösét pápa varrja!
Urak! Van nékünk emberünk,
Kiért az égbe felmegyünk,
Kit hozzánk rokon vér csatol,
Ki férfi, nem ötöl-hatol!
Venczelre zörgetem vasom!
Mert csillagokból olvasom:
Hogy még alatta megnövünk,
S rettentő lesz hírünk, nevünk!
Ádáz, bitang, sehonnai,
Ki nem meri vélem mondani,
Hogy éljen Venczel! Éljen értünk,
Érette nem lesz drága vérünk!”

Rázúgnak, hogy reng a terem,
Csapkod a hang-ár féktelen!
Venczelt, Venczelt kiáltanak!
És csengnek, bongnak a vasak.

De ím, egy hang, mint roppanat,
Keresztüldörgi a zsivalyt.
Bámúlnak… csend lesz pillanat…
Egy perczre minden nesz kihalt…
És felmagaslik, mint egy bálvány
Búcsú Pál, rendíthetlen állván:
„Minek nekünk cseh és olasz?
Mikor nincs bennünk egy arasz,
Mely még ne volna jó magyar,
Melytől ne veszne meg, ha mar,
Akár olasz, akár cseh eb?!
Nincs átkosabb, keservesebb,
Mint idegennek nyalni talpat!
Bolond nép az, mely másra hallgat.
S nem önszívének hajt szavára,
Hogy vériből keljen királya!
Kihalt az Árpádház? De nem
Haltál ki, édes nemzetem!
Minek lótsz-futsz te idegenbe?
Nem vagy te még a trónra gyenge!
S a hét magyar mit esküdött
Árpáddal Pusztaszer fölött?
A míg e földön magyar áll,
Ha egy is – a legyen király!
Nekem nem kell olasz, se cseh,
Előttem egynek van becse:
Magyar anyától született
Lélek lesz úr fejem felett!
Én másnak mind sarkat vetek,
Vén vagyok – de még nem beteg!”

Egetverő, csikorgó lárma
Felelt a vén Búcsú szavára.
Lobog a szó. Lobog a szem,
Nem józan itt már senki sem;
Nemzeti büszkeség viharja
A galambvért is felkavarja!
S mint egy test, egy szív és egy lélek
Esküszi fennen Istenének
A párttusába vert csoport:
„Idegent vállunk sohse hord!”
- Haj, Pánky! Pánky! Sas szemed
Mit lát e zúgó had felett?
Korona fénylik… trón ragyog…
Mit zúg a szél? „Király vagyok!”
Vigyázz!… csak jól üsd a vasat -
Lehetsz még leghatalmasabb!

E tomboló, szilaj zavarban
Az ajtó csak megnyílik halkan -
Mint a tavasznak hajnalán
Kél a nap -kél egy tünde lány;
Rózsák illatja száll vele,
Hullámzik márvány kebele,
Sötét hajának bűvös árja
Leomlik válla szűz javára,
Napsugárból szőtt diadém
Reszket, ragyog kedves fején.
Egy új világ suhan be véle
Zord férfiak zord teremébe.
Apjához, Pánkyhoz suhan
És átkarolva pajkosan,
Fülébe súgja – más ne hallja -
„Itt van Csák”. Pánky a zsivajba’
Megfordúl, a ajtóra néz…
Kitárúl s belép egy vitéz.
Sisakja horpadt, por belepte,
Véres lovagi köpönyegje;
Járása fáradt, ám szemében
Vad indúlat lángol sötéten.
Mint egy bika, körültekint,
Kaczag… sóhajt… kaczag megint.
Néhány nemes már észrevette,
Csoportba verődik körötte.
Vén Pánky kérdve néz reá,
És nem jut szóhoz jó soká.
„Csák…” mormog közbe. „Csák!” rivallja 
Nem egy-két lármás hetyke dalja.
„Ép jókor jösz!” – „Veszettül jókor!”
„No, hát mi baj?” – „Szerencse, bókolj,
Bókolj csak a bolond magyarnak!
Bambák, kik itt még jót akarnak.
Mivel lopjátok a napot?”

„Mivel? Emeld meg kalpagod!
Határoztunk. Pártunk kimondja:
Nem leszünk idegen bolondja,
Királlyá magyar vért ütünk,
Esküt magyarra esküszünk!”
Csák felkaczag félelmesen:
„Im, sisakom megemelem!
Köszöntsétek, urak, kiáltva:
Róbert Magyarország királya!
Éljen tehát, sokáig éljen!…”

Szörnyű csend… minden hallgat mélyen,
Csak a sisak dübbent nagyot,
Mit Csák vadúl földhöz csapott…

(* Omode nádor Róbert Károly híve volt, de mind a négy fia Csák-párti.      O. G.)

Forrás: Tanulók Lapja 10. évf. 17. szám, 1903. jan. 25.