Forbáth Imre: Tavasz

Még hószagú az erdő,

s a fák csontvázain a tél árnyéka csüng,

krákogva és lassan még szárnyalnak sötét madarak,

de már a langyos koratavaszi szél megcsiklandozta a földeket

s szemérmetlenül kalandoz a természet szoknyája alatt;

barna, rothadt falevelek s hullott gallyak között bizsergés, nyüzsgés –

szemtelen kis zöldségek kidugják ujjukat a föld alól,

ügyefogyott rügyecskék reszketve s fázékonyan kérdezik: szabad-e már?

meleget s világosságot kérni a világban, mely hideg volt eddig s nagyon sötét –

teli vad árnyékkal,

kövekkel, tüskékkel s faggyal s sebhelyes öreg föld,

de már korallvörösen ég-csillog a bolond tavaszi nap,

s élni jó!

Forrás: A kert öröme – 101 vers kertbarátoknak 84-85. old. – Népművelési Propaganda Iroda 1982.