Móricz Zsigmond: Csipkés Komárominé

A tanító úr, ámbár pap is egyúttal, nem született valami nagy gondolkozónak.

Nem is az kell ilyen kis templomba. Elég, ha dörög a szó s a lévita öles mondatokat egy szó hiba nélkül tud eldeklamálni azon a pompás katedrai hangon, amely álomba ringat minden jó keresztényt.

Mi lenne, ha Vak János, a fiatal gencsi lévita megelégelvén falujának bámulatosan laza erkölcseit - amelyek ellen ugyan nem mint tüzesvérű, kapós fiatalembernek volt kifogása -, mi lenne abból, ha a maga nyelvén mondaná meg, hogy:

- Kedves atyámfiai, cudarok vagyok, fajtalanok. Nincs több ilyen ebhitű falu, még ezen a híg erkölcsű magyar glóbuson sem.

De hálistennek konganak a könyvből tanult középkori általánosságok s a kurátor meg a bíró, meg a falu kovácsa már utána horkolják a prédikációt, a lányok vígan adják kézről-kézre a virágbokrétát s az erényes asszony, aki erényéért szenved, nem fakad könnyre a szép szón, ami tele tüdővel zeng:

"vagy ha a vállaidra nehezedő keresztek alatt meggörnyedve kebledből elfojtott keserves sóhaj tör ki s száll fel az Egek urához; vagy ha a gyász és siralom sötét lepelként kedélyvilágodra ráborul; ha nincs többé e földön kitől részvételt, segítséget vagy csak egy jó szót is várhatnál: íme egy láthatatlan erős kar fölemel a porból, letörli könnyeidet, eloszlatja bánatodat hogy..."

Ebben a percben valami esett a darálóba s az megállott.

A derék szónok bele talált nézni a Csipkés Komárominé szemébe s rögtön elfelejtette, mi lesz az erényes asszonyokkal. Ahelyett valami gonosz manó egy nótát csapott a fülébe:

Teszek néki olyan kacsintást,

Elfelejti, felejti a létániát.

Nagyon gonosz manó lehetett, aki a szent helyet sem respektálta; legalább kálomista nótát idézett volna.

De nem ezen rémült el a lévita, akinek reszketni kezdett a térde s veríték ütött ki a homlokán; az Úr szemére is hiába nézett a padláson, az már igen lepattogzott, nem lehetett kiolvasni belőle a folytatást.

Végre is, magyar ember lévén, dühbe jött, egyet káromkodott magában:

- Az istenáldását ennek az asszonynak! - s olyat ütött a bibliára ököllel, hogy mindenki felriadt:

És ő felragyogó arccal, mennydörögve vágta ki:

"hogy élj! küzdj! bízzál! higgy! és remélj!"

Na hálistennek. Tovább nem volt baj, de nem is mert ránézni többet arra a pokolra való szép asszonyra.

Csak lent, a papszékben, mikor már baj nélkül nézhette. Kecsesen ült a híres szép asszony az első padban s egyszer sem nézett felé.

Teringettét, be szép ez a teremtés. Prédikáció ide, prédikáció oda, ennek a kedvéért szívesen rátaposna a második kőtáblára.

Micsoda mellette a volt rektor kisasszony lánya, aki az úriszékből olyan szemeket vet a levitára, majd elolvad bele. Ez a meleg nézés azt jelenti, hogy ő az egyetlen, aki megértette a szép beszédet. Ez ugyan inkább bók a debreceni professzornak, aki azt szerzé, mint a jó fiúnak, aki most undorodott a kisasszonytól; különben is parasztfiú, parasztgusztusa van.

Ej be más is ez a Csipkés Komárominé. Ez már tetsző. Majd felröppen gyönyörű ruhájában. Formás, habarcú. Szemérmes. Olyan mint egy szűzlány. Dehogy is. Szebb. Kívánatos. Látszik, hogy menyecske, tűzrőlpattant... S látszik, hogy nem sír utána se kicsi, se nagy, pedig öt esztendős asszony.

A negyedik verssornál feláll, ő az első az asszonyok között. Kilép s ruganyos termete reng-ring a szárán; szoknyája ezer ránca közt piros és lila virágok tüzeltek s ahogy ráesett a kerek ablak színes fénye, olyan volt, mintha tündelevény jelent volna meg.

Káprázott utána a tanító úr szeme s kóválygó szivárványos fellegekkel tölt el a lelke.

Nem is volt kedve diskurálni ma a templom ajtajában a falu fejeivel. Még az se bántotta, hogy a prédikációból senki sem ismételt semmit. Meglátta, hogy amott a nagy eperfánál beszélgetve ácsorog Csipkés Komárominé. Úgy látszik, a kertek alatt akar menni s akkor a tanító útján megy haza.

Megdobbant a szíve. Ez őreá vár. Hamar elparolázott és utána sietett.

Gyönyörű nap volt. Kemény, buja, vakító színek. Vadzöld a fű, a falomb, élesen fehér a meszes út; szemszúróan csillog a tócsák vize.

- Jaj de szalad, szép asszony?

Az asszony megállott, bevárta. Már csakugyan be is fordult a gyalogösvényre.

- Szalad a szél, tanító úr.

A férfi ránevetett. Gonoszul, ahogy az asszonyéhes férfiak szoktak nevetni.

- Hogy van gyöngyöm, be szépül.

Az asszony csintalanul elmosolyodott s a szemébe kacsintott, mint egy kis lány.

- Tudja is tanító úr, mi a szép, ha engem is úgy csúfol.

- Hogyne tudnám. Hisz az minden tudományom.

- Jól erisztették el a kollégyiumbúl.

- Jól hát, azért bíztak rám dupla hivatalt.

- Na sokat ér, ha se egyik, se másik - kötekedett az éles nyelvű menyecske.

- Még maga beszél?

- Azér van nyelvem.

- Mi szüksége magának papra, tanítóra?

Az asszony belenézett a fiatal ember szemébe s kuncogva mondta:

- Kinek van, ha nekem sincs.

- Nono, maga se nem keresztel, se iskolába nem járat.

- 'Sz... épp a...

A tanító meghökkent. Úgy meghökkent, hogy nem mert ránézni az asszonyra. Mintha hirtelen nagy fényesség lobbant volna fel előtte s megpillantotta volna az igazságot.

Csaknem futva mentek egymás mellett. Egyik sem szólott.

Végre a férfi nekidurálta magát, egyet köszörült a torkán s száradt hangon szólott.

- Mért nem veszi elő az urát miatta?

- Van is kit...

Az asszony nevetgélt, de az arca piros volt, mint a pipacs.

A tanító megállott s rámeredt. Nem merte hinni, hogy érti ezt az asszonyt.

Egy-két lépés után az is megállt s visszanézett. Puha batiszt kendője gyönyörűen körítette piros arcát, homlokán a kontycsipke, mint ezüst köd reszketett.

A fiatal férfi merészen nézett bele a szemébe. Az asszony pillantása állotta.

- Hát minek ment az urához? Ahhoz a kiszáradt fához. A száraz tőke utolsó ágához. Tudhatta, hogy arra nem rakna fészket a madár se, mert letörne alatta...

Az asszony kissé fölemelte a fejét. Valami kevélység, gőg volt a hangjában.

- Azér, tanító úr, mert szép név. Nagy név. Első família. Nagy vagyon.

- Mit ér az! - legyintett a kezével a férfi.

- Mit? Nohiszen jó tőkébe lehet oltani.

Mintha bunkóval vágtak volna a fiatalember homlokára. Zöld, meg vörös karikák szikráztak a szeme előtt. Lehunyta a pilláját s mikor újra fölnyitotta, majd rárohant az asszonyra. Most már ott volt az arcán a tudás.

Olyan veszett, vad sóvárgás ült ki az arcára, hogy az asszony szinte visszaszökött előle.

- Hát csak rajta! - mondta durván, lihegve -, mesterségem!...

Az asszony egyszerre olyan hideg lett, gőgös, felfuvalkodott, amilyen csak az igazi módos parasztasszony tud lenni. Végignézte a szeme szögletéből a tanítót és így szólt:

- Még nem ismerem a fajtáját!...

Azzal azt sem mondta: aggyisten, elment.

A tanítónak eszébe jutott, hogy az apja zsellérember az alföld másik végén s az ő neve Vak Jankó. Ott maradt leforrázva s hidegvízzel leöntve. Csak bámult az elsiető szép asszony után.

Valaki ráköszönt. Oda se pillantott. Körülnézett, hol van, hát a tulajdon hátulsó kiskapuja előtt állott.

Kinyitotta, belépett s bevágta maga után.

Üres volt a ház, mint mindig. Az ajtó be volt zárva. Megrázta a kilincset, nem nyílt s ingerültségében olyat vágott öklével az ajtóra, hogy beszakadt az egyik táblája. Akkor jutott eszébe, hogy hiszen a zsebében a kulcs.

Egész meg volt dühödve. Mikor végre bejutott, bezárta maga után az ajtót és újra zsebrevágta a kulcsot.

Bement a szobába, amely tele volt dohányfüsttel. Úgy dobta az asztalra a két vaskos könyvet, hogy azok tovább ugrottak s az ágy alá repültek. Akkor elkezdett káromkodni.

- ...annak a cédának! Mit akar velem! Orromnál vezet? De megemleget, ha egyszer a markomba kerül a serénye.

Dobogva járt le s fel, ömlött a szájából a szitok, jobban, mint ma a prédikáció.

Egyszer keményen megrúgott valamit, hogy belefájdult a lába. A vassúlyzója volt.

Eszébe jutott, hogy hisz ő a "vasprepa", ahogy a kollégiumban hívták. Hamar lehányt magáról kabátot, inget, felkapta a két súlyzót s a derék huszonöt kilóval úgy megdolgozott, hogy szakadt róla a tajték.

Éppen jó, hogy hozták az ebédjét. Farkaséhesen ült neki.

A legjobb falatnál földhöz vágott kést, villát:

- Mit akar velem ez az asszony?

Egész nap ki se mozdult, csak hevert diákosan a deszkaágyán és füstölt keményen. A segédjegyzőt, aki meglátogatta, be se eresztette s hogy sokat okoskodott, majd megverte.

Éjfélkor is ruhástól feküdt még, de elaludt.

Hirtelen felugrott. Megérezett valamit. A következő pillanatban megverték az ablakát:

- Tanító úr! Tanító úr! Ölik az uramat! Gyilkolják az uramat!

Csipkés Komárominé volt.

A tanító felkapta az asztalról kurta vasbunkóját s ki akart rohanni a házból. Az ajtó nem nyílt; nekiesett, megrázta, kiszakította sarkából.

- Jöjjön tanító úr. Azóta vége.

Rohantak a kocsma felé.

Bent rémes jelenet. Egy ember az asztalra borulva s öten-hatan ütik, vágják ököllel, bottal, széklábbal. A vér patakokban ömlik.

A tanító beront. Két-három ütés jobbra-balra s véresen, szédelegve dűlnek a legények. Vagy kettőt leteper, mint a medve, mint a veszett farkas és pár perc múlva mindnyájukat kihányja a kocsmaaajtón. Akkor azt bezárja riglivel s hozzáfog, hogy az asszonnyal felélessze a félholtra vert embert.

A sovány Csipkés Komáromi támolyogva áll talpra.

- Megölöm! - ordítja s zsebében kutat. - Parasztok. Gatyások. Bikkfagatyás parasztok. A falamiámba tapostak.

Kimosták a részeg ember fejét. Akkorára az előkeresett a zsebéből egy nagy penicilust, kinyitotta az araszos pengét s esküdözött, hogy utánok megy.

- Megölöm - rikoltozta folyvást. - Ha én vagyok, én vagyok az utolsó Csipkés Komáromi! De mind leölöm, valahol egy bikkfagatyás paraszt...

Ott volt a részeg alakban a nagy famíliából minden gőg - egyéb lelki tulajdonság már nem maradt rá.

Lefogták, lefegyverezték, hazacipelték az ágyába, ahol aztán el is aludt békével.

A tanító, mint aki jól végezte dolgát, elköszönt; eszébe sem jutott a déli jelenet, csak otthon, ahol tárva-nyitva, kitörve várta az ajtó... Magával megelégedve mosolyodott el:

- No legalább megmutattam, milyen a vasprepa.

Harmadnap délben csak beállít hozzá, kiöltözve szépen, a Csipkés Komáromi pár.

- Azër gyöttünk tanëtó úr - mondta az ember, aki úri fajta parasztok szokása szerint, parasztosabban beszélt, mint a zsellérnép -, hogy mekköszönnyem, hogy nem ërisztett el akkor iëccaka. A milyen kutyagyerek vagyok, mind lebicskáztam vón az istenadta parasztokat.

A tanító nevetve látta a száraz embert, akiben józanon se volt kevesebb a fajgőg, mint részegen.

Eldiskuráltak, mi volt, hogy is volt.

Aztán indultak a vendégek.

- Menjen csak kend haza - szólt az asszony az urához -, nekem még mondanivalóm van a tanító úrnak.

- Hászen mongyad.

- Majd az orrodra kötöm - s tréfásan kitolta az ajtón.

Az ember elkocogott, hallatszott, hogy a kis kaput is behúzta maga után.

Az asszony ekkor nézett fel. Zavarodott volt, pirult, a szeme égett.

- No... - szólt a tanító, akit lángok lobogtak körül, mintha a pokolban perzselődött volna.

- Tanító úr - szólt az asszony, s a kendője csücskét babrálta szemérmesen.

- No.

- Hát, hát...

- No hát.

- Hát mán láttam a fajtáját!...

A férfinak leesett a karja, le az álla, le a nagy hősége. Most már mindent megértett. Ez a szemérmetlen célzás, ez olyan volt, mintha jeges zuhanyt bocsátottak volna a nyaka közé.

- Úgy? - kiáltotta berekedt hangon. - Hát osztán jó a fajtám? Céda! Érdemes beoltani vele a híres fát?!

Felemelte az öklét s vadul, dühöngve nézett rá.

Az asszony előbb megijedt, elsápadt. Hátrált is egy lépést.

Aztán magához jött és lobogó szemmel, kedvtelve nézett a tüzes legényre. Csak úgy áradt körülötte a világosság, a fényesség.

Kevélykedve, de meleg pillantással hajtotta félre a fejét.

- Hát iszen én nem a Komáromiaknak kerestem a fajtát. Azoknak akármilyen jó vón -, de nekem nem!...

S az arcán tűzrózsák égtek, perzselők, észveszejtők.

Hirtelen lesütötte a szemét, kecsesen megrántotta a vállát:

- Hát iszen semmi na... - s mozdulatot tett, hogy elmegy.

A fiatal férfi tisztára megőrült. Odaugrott az ajtóhoz, ráfordította a kulcsot.

És egy szó nem sok, annyi sem jutott eszébe a prédikációból, a vasárnapi prédikációból.

Forrás: A Jövendő – 1. évf. 6. sz. Hódmezővásárhely, 1910. ápr. 15.