Alszik a kusza-hajú mező
alszik a rét,
a gyöngyökkel telehintett, lábon libegő selyem-ezred,
alszik a milliós sereg,
a verhetetlen,
mindig megújuló füvek, a zöld katonák
alusznak, álmukban ráhajolnak a keréknyomra,
a fehéren lapuló fillérre, virrasztó békákra, bogarakra,
surranó egér után intenek,
álmukban is munkálkodó gyökereik összefogóznak,
alusznak a táncot hajló füvek, arasznyi mély birodalmuk
épül,
ránő elásott halottra, gyalogútra, elhullajtott
marhaganéjra,
terjeszkedik országuk, tör előre bénító türelemmel,
ó, vas-szelídségű füvek, ti zöld katonák,
lágyságotok iszonyú fegyver!
Mivelhogy pap nem vagyok, barátaim,
s a prédikációknak már ideje nincs itt,
az elhangzott ige után én se lépek
faragott szószékre, se kivilágított oltár elibé.
Leülök csak ide, így, e tenyérnyi asztalka mellé,
áhítat nélkül, komolyan, fejembe csupán
józanság van s két ujjam közt keserű cigaretta.
Hogy is láthatnék villámló szavakhoz
megszabdalt tekintetemmel?
A próféták saruban jártak, vagy mezítláb,
énrajtam meg szürke kabát van és ócska cipő,
amit sáros, széltől óvatlan úton tiportam idáig,
tartóztattak közben viharok, szigorú esték,
eső verte nyitott nyakamat, görcsös
konokság gombóca ült torkomon, s nem oldott,
de kötözött a sok bajjal épített nyugalom.
Hogy is áthatnék villámló szavakhoz
megszabdalt tekintetemmel?
Hisz voltam én is rajongó kölyök, madarakhoz
igazított járású, könnyű lábon futottam egyenest,
sugárzó képpel, mint aki lámpát nyelt reggelire,
és horzsolást, hideget, meleget, mindent kihevertem.
Aztán jött ama keresztben fújó vihar,
a szél, a csillagverő, porszemeket petéző,
kibontotta a tüzeket, a lobogó harag
pillanat-piros lángja kibomlott,
és én hurcoltam magamban jódarabon
az akkor szerzett sebeket, nyavalyákat,
majd néma kövek lettek a társaim, kutyák, verebek
és lágy pillantású lovak.
Ifjúságom is félig befedve már
aranyszeplős, rothadó levelekkel.
Hogy is láthatnék villámló szavakhoz
megszabdalt tekintetemmel?
Most
alszik a kusza-hajú mező,
alszik a rét,
a gyöngyökkel telehintett, lábon libegő selyem-ezred,
alszik a milliós sereg.
Gondjaim ébren vannak,
éjjel is enni kérnek,
törékeny gyermek-tenyérrel a vállamra nehezednek.
De nekem a füvek példája erőt ád,
s az égig épülő láthatárok között
én már csak dolgozni akarok, álmomban is
dolgozni felnőtt felelősséggel,
földnek támaszkodó vaslétra-akarattal,
fejemet fölemelem, mint a füvek, a zöld katonák.
Nincs mivel kérkednem,
nincs mit szégyellenem,
hitemen nincs rézrozsda,
mindenért megjártam belső poklaimat.
Alszunk mindnyájan ébren, épül a tengermély birodalom,
ránő elásott halottra,
magányos gyalogútra, elhullajtott marhaganéjra,
terjeszkedik az ország, tör előre tízkarú türelemmel.
Ó, vas-szelídségű füvek, ti zöld katonák,
lágyságotok iszonyú fegyver!
Forrás: A kert öröme – 101 vers kertbarátoknak 77-79. old. –
Népművelési Propaganda Iroda 1982.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése