Forrás: Jean Honore Fragonard - www.oel-bild.de
Örülhetne szívem, látván mely nagy szépen
erdő, hegy, völgy zöldellik,
Bokor hangossággal, kútvíz új forrással
rakódik, bévelkedik,
Az napnak világa, égnek új harmatja
mindenen terjed, fénlik.
Egy csak, de az nagy ok, hogy ritkán mosolyog
szám szívem öremével,
Hogy az távol vagyon, ki ezeket nagyon
szépéthetné képével,
S ki mint képében szép, kedvem is vele ép
lenne jelenlétével.
Réten, völgyen, hegyen mert ő hol elmegyesn,
duplált szépség követi,
Vidámb minden virág, azhová lépik, hág
vagy szeme fényét veti,
Mindeneket vidít, ébreszt, éleszt, indít
szépségének termeti.
Hogy nincs azért kedvem, azhol ő nincs velem,
az nem nagy csoda dolog,
Az madár is kínt vall, ha társa elvész, hal,
nincs öröme, csak bolyog,
Zöldség közt aszú fát keres, ott száll, hol lát,
holtig bút visel s vonyog.
Én hát, ki szépségben, emberi termetben
leltem ily nagy hatalmat,
Hogy még füveknek is, kikben indulat nincs,
érzékenséget adhat,
Nem csoda, hogy elmém kiáltatván nevén
velem gyakran hívattat.
Szíve szerint hiszem, hogy ő is hí engem
titkos szava hangjával,
Tudván, hogy még élek, éjjel-nappal égek
szerelminek langjával,
Szent Isten, adj látnom, orvosoljon bátron
szája édes csókjával.
Forrás: Szerenád –
Magyar költők szerelmes versei – Válogatta: Réz Pál – Sziget Könyvkiadó 2002.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése