Vajdai Szabó István: Miska bácsi

(Goschler Tamás: Gyász - a kép forrása: http://hu.wikipedia.org/wiki/Gy%C3%A1sz)

Miska bácsi megházasodott. Tüske is megszúrta, ág is meghúzta, míg ennyire vihette a földi boldogságban...

Mert Miska bácsi fiatal házas, de nem fiatal ember.

Az arany ifjúság korában ismerkedett meg Margitkával, a kis selyemhajú babával, és feltette magában, hogy magához láncolja egy egész életre.

Makacs volt-e egyszerűen, vagy mélyebb érzelmű, melegebb, tartósabb szívű, alig tudom, de hogy egy kicsit könnyelmű volt – az egészen bizonyos.

- Fiatal még a lány! – mondotta a mama.

- Csókból, szerelemből meg nem élünk! – toldotta meg a papa.

Mind a kettő igaz.

És Miska bácsi ezután nem volt többé jókedvű, nyílt, közlékeny, mint annak előtte.

Szomorú, sötét arccal kereste a csók és szerelem helyett azt, amiből – megélhetnek...

Komor, mogorva, szúrós szemű, szúrós bajuszú lett...

De végre is őt munkával terhes év után megszületett az állás, a hivatal és Miska bácsi elvette a selyemhajú tündért.

Csókból, szerelemből éltek, Miska bácsi nevetni is, kacagni is, tréfálni is tudott már, megtanította reá Margitka.

De a következő májusban nyíló tavasszal Margitka beteg lett s egy sötét, szomorú éjszaka bezörgetett a boldogságtanyára a fekete rém, a halál és magával vitte a kis selyemhajú tündért...

A sors gyakran igazságtalan és következetlen.

Összehoz rokon lelkeket, hogy megszeretnék egymást örök szerelemmel; eltölti lelkünket – földi mennyországgal, aztán egyet gondol, elválasztja őket egymástól egy szomorú sírdombbal...

Miska bácsi egyedül maradt.

Állás az volt, de az üdvöt adó csóknak, szerelemnek – vége.

Ibolya is nyílik, a nap is mosolyog, az ég is mosolyog, csak Miska bácsi zokog keservesen... Nevetni se látják, tréfálni se hallják.

Csak egyre sír!

Siratja az ő selyemhajú angyalát, akit megszeretett ibolyanyíláskor, küzdött, lázasan dolgozott érte öt hosszú éven keresztül, de el is vesztette, el is temette virágnyíló tavasszal...

*

Egy pár év telt el...

Az idő sok égő sebet begyógyít.

Azt gondolták a Miska bácsi rokonai, jó emberei, különösen a jó nénikék, hogy örökre utoljára sem maradhat asszony nélkül a háza.

Ez se jól van, amott is csípik, emitt is lopják: hiába, kell az asszony.

Megegyeztek, hogy jó lesz a tiszttartóék Iluskája feleségnek. Miska bácsi nem bánta a dolgot. Javát akarják, tudta jól.

Megtartották az eljegyzést.

*

Őszi reggel volt.

Miska bácsi korábban ébredt a szokottnál. Olyan különösen érezte magát.

Az új karikagyűrű fénylett, ragyogott az ujján.

Hátra simította nagy fekete haját, mintha le akarna valamit simítani a fejéről: valami nyugtalanító eszmét, valami kényelmetlen alkalmatlankodó gondolatot.

Merengve állott meg.

A virágos kert, a nagy gyümölcsös, távolabb az erdő, őszi hervadt virágokkal, sárgult falevelekkel előtte vannak.

A halkan síró szél valamit beszél.

Lelkébe beröppen, hogy virágos tavasz után természetes az őszi hervadás.

Virít az ibolya, a gyöngyvirág tavasszal, de késő ősszel mind odadőlnek az enyészet karjaiba.

... Az ember is élete őszén, reményhervadáskor, vágyak halálakor mondjon le tavaszi álmairól...

A sápadt őszi napfény csillog-ragyog az új karikagyűrűn... Bántotta a fénye. Lelkét valami véghetetlen szomorú hangulat lepte meg, lassan visszament a szobájába.

Ágya felett meglátta Margitka arcképét.

Ibolyanyíláskor kapta tőle, mikor megismerte, mikor megszerette. Az arckép alján van egy fürtöcske az ő selyemhajából, szép hosszú hajából...

Miska bácsi kezdett a képhez beszélni, lassan, szomorúan:

- Látod kis Margitkám, új gyűrűt kaptam: ne haragudj érte én angyalom, halott mennyországom. –

- A ruháidat, arcképedet, apró soraidat, pici betűidet, miket nekem írtál aranyos kezeddel, szerelme szíveddel, mind elzárom, erős vaszár alá.

Sorra csókolom őket, aztán elrejtem mind, én édes angyalom, halott mennyországom, mert új asszony jön a házhoz.

Késő este, mikor hold süt, tévedt madár repül, hallgatag éj van künn, nem mondom neked: Jó éjszakát, jó éjszakát!...

Ébredő reggellel, hajnal álmok után nem kívánom neked: Jó reggelt, jó reggelt, én édes angyalom, halott mennyországom! Meghalsz másodszor is, eltemetlek másodszor is, mert új asszony jön a házhoz...

... Margitka mosolyogva nézett őzszemeivel, édesen beszélt mosolygó ajka:

- Nem haragszom, légy boldog!...

Miska bácsi csak búcsúzgatott, búcsúzgatott, s egyszerre csak homályosak lettek a szemei a kitóduló könnyektől.

Odaborult az ágyra zokogva, zihálva:

- Hát el lehetne feledi Téged, te jó, te szent...?!

*

A tiszttartóék lánya másnap visszakapta a jegygyűrűjét.

Miska bácsi úgy okoskodott, hogy egy fájdalom egy életre...

(Forrás: Zalai Közlöny 1901. 21. szám)

Vajdai Szabó István: Pünkösd

 (A kép forrása: http://vasarnapiuzenet.blogter.hu/415699/punkosd_utan)

Viruló természetben, ragyogó napfényben fürdő harmatos rózsák ékességében jelenik meg a tavasz teljes pompájával, a keresztyén világ lélekemelő ünnepe: pünkösd.

Az örök isteni igazságok hirdetője, a kereszténység magasztos eszméinek diadalma ez a nap.

Az emberiség érzelemvilágát szeretettel, lelkét nemes gondolatokkal töltötte meg a Szentlélek eljövetele; hitének bizodalmat, reményének erőt adott...

Így lettek az engedelmes tanítványokból lelkes apostolok, kik az eszmét diadalmasan hirdették, s csüggedetlenül, ezer veszély és üldöztetés dacára kitartottak mellette.

Csodálatos átalakulás volt ez az emberiség történetének... Az apostolok szava, mint az orkán zúgott végig az emberiségen, az eszme hódító erejét többé semmiféle emberi hatalom meg nem akaszthatta, hanem kétezer év után is győzedelmeskedik!

A Szentlélek világossága feltartóztathatatlanul rohan előre, egyaránt bevilágítja a szegények és gazdagok szívét. Azok az örök igazságok, miket a Megváltó hirdetett, ledöntötték a bálványokat, az emberi hiúságok templomait, szétszórták a zsarnokok trónját, az ember és ember között felállított különbséget a vallás tanaival megszüntették...

Hiábavaló volt a zsarnok kényuralom erőlködése, hiába hurcolták az eszme hirdetőit a kísérteties börtönök fenekére, a láncok csörgése onnan is az eszmét hirdette...

Hiábavaló volt a máglyák felcsapó lángja, megemészteni ez sem tudta, mert a felvilágosodás minden erőszakot legyőzött.

Ilyen a magyar szabadság eszméje is, a honfiak szívében lángoló hazaszeretet és a szentlélek erejével küzd.

Századok küzdelmei sem tudták megtörni, mert ha már érezte az idegen szellem nyomását, a honszabadságának eszménye újra meg újra kitört és lerázta magáról bilincseit, a felvilágosodás fegyverével nyomult előre az emberiség nagy társadalmában...

Nekünk is voltak mártírjaink, akik a hon szabadságáért, a magyar nép függetlenségért áldozták fel életüket...

Voltak, akik a szabadság eszméiért Golgotára jutottak, akik az önkéntes száműzetés keserű kenyerét ették, a hontalanság fájdalmait szenvedték, de megrendíthetetlen meggyőződéssel, büszkeséggel hirdették eszméik diadalát...

De vannak még a magyar szabadság eszméinek apostolai is, kik csüggedetlenül harcolnak s hirdetik eszméiket, s mint a tüzes nyelvek világosan szólnak... Gondolatuk, akaratuk egy: a haza jóléte, a nemzet boldogulása...

Ezen a Pünkösd ünnepen a Szentlélek erejével legyen velünk a hazaszeretet lelkesítő szava...

Merítsünk erőt az apostolok hithű példájából, legyünk egyetértők, testvéri szeretettel öleljük keblünkre mindazokat, akik a hazáért igaz lelkesedéssel küzdenek, hogy így annak az eszmének, melyet hirdetünk – apostolai is legyünk!

Ne csüggedésnek érzése, hanem a hitnek ereje legyen velünk; akkor igazi keresztényi szeretettel ünnepeljük meg Pünkösd ünnepét és az eszme, mely ezer éven át megőrizte drága hazánkat – diadalra jut!

(Forrás: Zalai Közlöny 1901. 21. szám)

Számomra ismeretlen szerző: Nirvána

Csók István: Nirvána

Belékiáltom reszkető ajakkal
A zsibbadt, kéjes, lázas éjszakába,
Nirvána jöjj el!...

Elült az élet, éj van mindenütt...
A csillagfény csak révedezve süt,
S a barna éjnek ködjén átrezeg...
Imbolyognak árnyak ablakom alatt,
A lámpa fényén egy-egy lobbanat...
Eh mit!... Hazug az árny, a bamba fény,
Kihalt a hit! Nincs, nincsen több remény!

Nyomasztó, néma est...
... Majd sírva, búgva kél
Éjszak felől a zúgó esti szél,
S a tikkadt éjbe vércseként lecsap...
Te zúgsz belőle, hallom szózatod,
Amint az orkán mélyén hallatod...
Nirvána jöjj el!...

Epedve várlak... S itt vagy, eljövél:
Leheletedre új világa kél
A néma, bágyadt, csendes éjszakának...
Temetni jöttél... temetni várlak...
Tedd jéghideg kezed szívemre itt,
Oltsd el emésztő, izzó kínjait!...
Borítsd rám láthatatlan lepledet,
Mely embert, átkot, mindent eltemet...

Mosolygok, nézd, s a nem-lét éje vár.
Ölelj magadba!... Érzem, mit hozál...

(Forrás: Zalai Közlöny 1901. 20. szám)

Vajdai Szabó István: Tavaszi napsugár

(A kép forrása: http://zsoldosmarton.freeblog.hu - fülemüle)

Ábrándos lelkű poéták izgatottan várják ébredésedet virágnyitó édes tavasz!

S mikor első langyos sugara a napnak rátűz a didergő földre és melegétől bimbóba pattannak a virágok tarka seregei: megszületik a dal szívben és ajkon.

- Ibolyát tessék! – hangzik az utcán fehér arcú kis gyermek-leányka ajkáról.

Rügyfakasztó, ibolyaillatos tavasz, ha első hírnököd, a fehér arcú leány meghozta ébredésedet, áhítat száll reánk és megnyugtató édes érzés lopódzik szívünkbe...!

A szívben kel ez az érzés, valami megmagyarázhatatlan, titokzatos, melytől újra él a lélek és hevesebben lükte4t a vér ereinkben.

És feledve lesz ezernyi baj, elmúlik a csüggedés, felbuzdul a hit, szárnyra kél a remény.

Csodás a te ébredésed és megmagyarázhatatlanul áhítatot!...

*

... A leány ott ült a nyitott ablak mellett. Szomorú volt az arca és sápadt. Mély tüzű, nagy szeme szinte rátapadt arra a távolból odaszürkülő nagy ódon házra, mely túl a kerteken emelkedik, a melynek erkélyén egy fiatal pár állott, egymáshoz simulva, kart-karba öltve...

Kívülről beáramlott a langy tavaszi levegő; virágillat csapódott be az ablakon és a bohókás, illatos napsugár bekacagott a leányra.

Szemközt állt vele a férfi.

Egy darabig csak nézte a leányt, vizsgálta arcát és szemét, mely oly hidegen bámult a végtelenbe.

Aztán megszólalt lágyan, csendesen:

- Megint csak őt nézi!... Megint és mindig...

A leány ingatta fejét, egy pillanatra égő pirosság ömlött el arcán, aztán fehér lett újból, mint egy szenvedő Madonna arca...

A férfi pedig folytatta rezgő, édes-dallamos hangon:

- Hiába tagadja, látom az arcáról, kiolvasom a szemeiből, azokból a homályos, merengő tekintetekből, hogy csak érte él most is... Hiába akarja elhitetni magával, hiába velem, egy önfeledt pillanat megcáfolja, lerontja hitét!...

A leány ránézett a férfira. Arca nyugodt volt, tekintete éles.

- Már nem szeretem!...

- Ámítja magát. – Legyen egyszer őszinte és vallja be, hogy most még jobban szereti azt az embert!

- És ha szeretném? – kiált fel lángba borult arccal a leány. – Lehet-e parancsolni a szívnek, mely csak érezni tud?... Amely csak addig szeret, míg tavaszában él, mert nála később nincsen ébredés... Lássa, maga oly jó hozzám és mégis ezzel gyötör örökké...

- Bocsásson meg Irma, de oly rosszul esik nekem, ha látom, hogy az a pillantás, melyet reám vet – érte van... Ha az a pár gyöngéd szó, mely olykor-olykor ellebben ajkáról – neki van szánva... Higgye el, ez is meg tudna valamikor őrjíteni. Nem gyötröm ezzel, de jólesik szívemnek, ha kibeszélheti magát annak, akivel tudatni mindent – kötelesség!

- Igaza van! Kötelességünk egymással közölni mindent. Nos, figyeljen tehát ide. Nem tagadom, hogy fáj annak a másiknak hűtlensége, hiszen egykor nagyon, nagyon szerettem... De most már csak a válás keserveitől sajog a szívem. Hogy múljék fájdalmam annak eloszlatására maga van hivatva édes, mert hisz szeret... És én rendületlenül hiszek a maga szerelmében. Meglássa, hogy épp oly hűségesen fogom szeretni, mint azt a másikat szerettem... Szeretem Ákos, de a mély, igazi szeretetemből fakadó szerelem – érzem – csak később jön meg, az idővel. A szív szerelmének később nyíl újra virága, mint a – tavaszé...

- Oh Irma, remélhetem-e ezt valaha? – mondta könnybe borult szemekkel a férfi.

- Szeretem! – mondta nyugodtan a leány, és szelíden tekintett vőlegényére.

A férfi lázasan, szerelmesen szólt:

- Ne mondja még, talán majd később, talán soh”ne mondja ezt, mert elkábítja szívemet a boldogság... Hadd érezzem, hadd tudjam csak, hogy szeret, de ne halljam meg soha... Mikor látom hideg arcát, s csodálom mélységes, nagy, szomorú szemeit; csak bámulni tudom azt a nagy őserőt, melyet szívébe lehelt az alkotó, ezt az erős, legyőzhetetlen, hűséges szerelmet, mely szívében él s ereibe forró vért hajt... Csodálom, és azt hiszem, hogy méltatlan vagyok a maga aranytiszta szívére, amely még a bűnös embert is ily végtelenül tudja szeretni... És kétségbe ejt az a gondolat, hogy ezt a nagy szerelmet alig tudom viszonozni... Bocsásson meg édes, nem gyötröm tovább az én kétkedéseimmel, mert erős a hitem, hogy – szeret...

... Künn a csalitban felzendült a szerelem hírnöke, a fülemile édes, párját hívó dala...

... A leány könnyei kicsordultak.

Tekintetét belemélyesztette a férfi izzó tekintetébe, könyörgő két szemébe, aztán széles keblére borult...

Az pedig csókolta szenvedélyes lázban s beszélgetett hozzá a tavaszi szellő lágy, suttogó hangján:

- Szeretlek, imádlak a mindörökségig... forrón, bálványimádó szenvedéllyel... Lásd, van a szívnek is ébredése, tavasza... Édes, balzsamos, virágfakasztó tavaszi...

*

Kívülről beáramlott a langyos tavaszi levegő, virágillat csapódott be az ablakon és a bolondos, illatos napsugár bekacagott a szerelmes párra.

A fülemile pedig dalolt, dalolt édesen, szerelmesen...

Fülemile, fülemile: szerelem hírnöke!

(Forrás: Zalai Közlöny 1901. 18. szám)

Számomra ismeretlen szerző: Karácsony ünnepén (Nagykanizsa,1900.dec.22.)

Királyok gyülekeztek a jászolhoz és szegényes pásztoremberek, hogy imádkozó zsolozsmákat énekeljenek a Megváltó bölcsőjénél. Szent karácsony ünnepén egyszer esztendőnkint egyesülnek az emberek a szeretet ünneplésében. Királyok, pásztorok, a rongy, a bíbor, a nyomor sötétsége, a gazdagság fénye egyenlőknek érzik magukat, mikor Karácsony napjának örök ünnepi áhítata rezgi meg szívük húrjait. A szeretet ünnepe egyetemes e nagy világon. Egyetemes, éppen mert a szeretetnek van szentelve. Kit a hit erejével, kit a poesis ihletével érint, hogy ki ne aludjon az a láng, mely az emberszív legtisztább tüze: a szeretet lángja.

Az abszolút szeretet uralma: titka az emberiség tökéletes boldogságának. A filozófus kutatásainak örök célja: a végök az anetomus az emberi test tökéletes megismerésére tör, a fizikus az erő mibenlétét kutatja, a nemzetgazda a tökéletes jövedelemelosztás titkait keresi, s az emberiség előtt mindnyájunk előtt örök ideálként, mint hívó csillagfény, ott lebeg az abszolút szeretet. A szeretet, mely földi szennytől megtisztult, emberi önzéstől levetkezett.

Imádva gondolunk reá és néki szenteljük legszebb ünnepünket.

Holdas, csillagos éj a szerelmes párnak!

Zöld lombú erdő és üdítő forrásvíz a kifáradt vándornak!

Csendes magány a világgal meghasonlott léleknek.

A tiszta szeretet meleg, boldogító érzése a szenvedélyek viharától tépett emberi szívnek!

Mi, kik örökkön-örökké a magunk számára kaparunk, vesződünk a magunk jóvoltáért, verekedünk érdekeinkért. Nekünk, kik így tele vagyunk önzéssel, mily üdítő, mily megnyugtató ünnepelnünk a szeretet ünnepét. Mily boldogító foglalkoznunk azzal az eszmével, mely egyedül képes megváltani a világot.

Ő az a hatalom, mely teljesítheti az emberek meg nem szűnő kívánságait, mely itt e földön megvalósíthatná a tökéletes boldogságot.

Ő eszménye az emberi szív érzéseinek, mert minden erénynek összessége is egysége is.

Karácsony ünnepén róla álmodozunk, s amennyire gyarló lelkünk engedi, őt gyakoroljuk. És szerencse reánk, hogy imádni tudjuk őt és ideálnak választottuk. Midőn az egészséges önzésre, s mérsékelt altréizmusra alapítja a társas együttlét biztosítékait a szociológia és a nemzetgazdaságtan, a hit tartja fenn számunkra, e legnemesebb eszme kultuszát.

Az a csillag, mely a három királyokat a jászolhoz vezette, ott ragyog ma is felettünk, a szeretet csillagaként, elérhetetlen távolban, de erős fénnyel, hogy szemünk elől el ne tévesszük, hogy vele foglalkozzunk, s esztendőnkint egyszer feléje is törekedjünk.

A Megváltó születése napját a szeretet eszméje teszi egyetemessé. A legfőbb jó, mely Krisztus Jézusban testet öltött itt e földön, hogy kultuszát beültette az emberek szívébe, örök ideálnak elébük állítsa,  hogy cselekedeteikben, gondolataikban ezt kövessék.

Mi célja az embernek, mi a rendeltetése? A skepticizmussal szemben, mely tagadja, hogy e kérdés homályát eloszlatni lehetne valaha, a materializmus ridegségével szemben, mely e világ tovább forgásának eszközévé teszi az embert, a babonák ostobaságaival szemben mily felemelő a hit magasztossága, hogy célunk, rendeltetésünk folytonos haladás az abszolút szeretet uralma felé, tökéletesedésünk tárgya s ideálja a szeretet abban a földiségtől megtisztult alakban, melyben azt Jézus Krisztus hirdeté.

Karácsony napján a téli fagy idején ez a hit melengeti az emberek szívét, mely felolvad e napon a szeretet tüzében és az élet vásári zajától félrevonulva a csendes családi körben talál hozzá méltó keretre.

Az üdvözlések, az ajándékok, a jótékonyság aktusai, az imák ég felé szálló hangjai valamennyien a szeretetkultúrának szolgálva fennen hirdetik a vágyat, mely él az emberek szívében, dicsőítik az örök ideált, mely a legfőbb boldogság forrása az emberek között: a Krisztusi szeretetet.

(Forrás: http://zalaikozlony.dfmk.hu/nagykep.php?nkepid=652)

Nagy Samu: Lola megnőtt

Lola sínylette meg azt, hogy Hona huszonnégy éve dacára sem tudott még magának férjet szerezni. Mert amíg Hona nem jut főkötő alá,l addig Lola csak kisleány számba mehet, kinek számára még nem készít a szabónő hosszú szoknyát.

Ha Hódi bácsit, aki iktató, vagy mi volt a megyénél, poharazás közben ismerősei megkérdezték:

- No, öreg, mikor iszunk már egyszer a Lola lakodalmán? – az öreg mosolygott jóságosan, titokteljesen s miután egyet-kettőt szippantott pipájából, rendesen ezt válaszolta:

- A Loláén?... Soká lesz az, gyerekek, nagyon soká... Talán soha. A kis Lola nem fog férjhez menni. Itthon marad s esténkint, vacsora után ő tömi meg a pipámat.

Szóval Lolát nem akarták nagyleánynak elismerni. Édesanyja, ha tekintete kisebbik leányára esett, szerette volna visszafojtani annak rohamos egészséges fejlődését, Hódi bácsi pedig - így hívta az egész város – észre sem vette, hogy a kisleány maholnap a fejére nő. Megszokta már évek óta, hogy a kis Lolát néha ölébe vegye, hogy tányérjára csúsztassa a jobb falatokat, meg, hogy pipáját vacsora után a Lola kis kezei tömjék meg. Eszébe sem jutott elképzelni azt az állapotot, hogy Lola valamikor másnak is fogja a pipát tömni, hogy kinek a tányérjára csúsztathatja akkor ő a csibeszárnyát.

Azt azonban természetesnek találták Hódiék, hogy Hona, a nagyobbik leányuk minél előbb férjhez menjen. Már tizenöt éves korában kezdték részére a kelengyét készíteni s készítették, varrták, szabták kilenc éven át. Hona már vénleány, túl a huszonnégyen és a kelengye még egyre készül, csak éppen a vőlegény nem jelentkezik. De azért Hódiék szentül meg vannak arról győződve, hogy Hona férjhez fog menni, Lola pedig kisleány marad.

Csibertics (Szécsey) László: Nekem se kell más...

Höger, Rudolf Alfred (1877 -1928): Családi idill (1914.)

Nekem se kell más, mindig régi nóta,
Egy csöndes asztal, otthonsült cipó.
Egy csöndes otthon, jó szó, könnyű álom,
Szívből jött csókok – semmi dáridó.

Nekem se kell más, mindig régi nóta,
Csak otthon, zúgó, álmos kandalló;
Egy asszony, szőke, friss, fehér ruhájú
És gyermek, szöszke, csengve kacagó...

Nekem se kell más, mindig régi nóta,
Egy kéz simítsa fáradt fejemet,
Egy száj beszéljen csacska gagyogással
S meleg szobám legyen, ha este lett.

-    -    -    -  
Nekem se kell más, mindig régi nóta,
Csak asszony, szőke, lármás gyerekek...
-    -    -    -  
Kint vihar tépi ezt az éjszakát,
S a hulló jégtől ablakom remeg.

(Forrás: internet)

Csibertics László (Szécsey László): Mesélj, Anyám!

Tudod-e még a dalt, Anyám,
Amit daloltál hajdanán?
Tudod-e még a kis mesét,
A tarka, régi, szép regét....?

Tudod-e még, mit oly vígan meséltél,
Mi mind igaz volt, egy sem költemény:
A törpetábor, Hófehérke álma,
Az mind igaz volt, annak hittem én.

A hajad barna, sima volt az arcod,
Vidám meséd és csillogó szemed,
Tündérkertben hattyúhátra szálltunk
És megnyergeltünk táltos felleget.

... És jött aztán a meserontó Élet,
A táltosomról sárba szálltam én,
Gyermekálmom gyorsan semmivé lett,
Emlék maradt csak minden szép mesém.

Itt vagyok most, nézd, öledbe bújva,
Fehér hajad barnának látom újra;
Ma nézzünk vissza emlék ablakán;
Fáradt fiadnak, jöjj, mesélj, Anyám.

(Forrás: internet)

Szécsey László: Egyedül

Antarktisz jegén
Egy vérben izzó lávacsepp vagyok,
Nem hűtenek le
A sarki szél, s a dermesztő fagyok.

Úgy olvasztgatnám
Magam körül a szürke, tar jeget,
Hiába, újra átfagyasztják
A sarki éjjelek.

Úgy osztogatnám
A meleget szívemből, s nincs kinek,
Kik körülállnak
Nem emberek csak bohó pingvinek.

(A verset a Költő leánya bocsátotta rendelkezésemre)

Vadnay Károly: Az első füzet (Versek 1844.)

Negyvenhét esztendő ködén keresztül merül föl most bágyadó emlékezetemben az a szegény olasz család, melynek körébe a szabadságharc hajótörése dobott, nehány hétre, csak úgy vaktában.

Akkor a felső-olaszországi nagy hadgyakorlatot Villafranca környékén tartották, mert ott még legtöbb tér kínálkozott katonai nagyobb csapatok működésére ez ültetvényekkel és vízcsatornákkal kertté szépült tartományban. Mert akkor Olaszország e tájéka még csak „osztrák tartomány” volt.

A mi salzburgi származású, narancsszín hajtókás és sárga pitykés gyalogezredünket is, az 59-dik számút, mely akkor a baden-i nagyhercegé volt, most pedig a Rainer főhercegé, oda rendelte a parancsszó, s századunkat, melynél volt honvédtisztek hárman valánk nyolc esztendőre közlegényül besorozva, keserves büntetéséül a nagy bűnnek, hogy hazánkat a veszélyben fegyverrel szolgáltuk, magában Villafrancában szállásolták el, kispolgárok szűk lakásaiba.

Még jól emlékezem gazdánkra, signor Filippo-ra, ki igazi talián alak volt. Száraz, hosszú termet, bozontos deres haj, borotvált redős arc és a mesterségtől szurtos kéz. Majd átszúrt mind a kettőnket, a nagyfejű és rövid lábú salzburgi cserepárt és engemet, midőn a szállásmester alkonyatkor belódított hozzája:

- Filippo mester! Itt a porciója. Lással őket jó szívvel.

A gazda rámordult:

- Ugyan van-e lelkök így megnyomorítani ilyen szegény embert, ki úgy szolgálja a várost, amint csak szegény tüdeje bírja. hisz magunk is alig férünk el ebben a szűk zugolyban. Hová tegyem én és miből tápláljam ezt a két németet?

- Táplálnia nem kell, mert ezek a század menage-ába fognak járni. De hely okvetetlenül kell nekik s azért megfizet a község.

Erre a biztosításra enyhült egy kissé a haragja, de azért morgott folyvást akkor is, midőn kimutatta helyünket a szűk lakás melletti kamrában, mely éléstárul szolgálhatott volna, ha van benne eleség. Hoztak bele a városházától csakhamar egy a földre dobott széles szalmazsákot is, melyen a pihenés óráit kellett a német bajtárssal megosztanom. Tizenhét esztendős ifjúnak azonban a kő is jó vánkos, ha nagyon el van fáradva. S én egészen ki voltam merülve a hosszú gyaloglástól, úgy hogy eszembe sem jutott a vacsora. Lehet, hogy boldog éjszakám is volt, mert egy idő óta gyakran álmodtam vissza magamat a kényelmes szülei házba, melyet trombitaszóra és dobpergésre gyermekfővel hagytam el, de egészen más reménységben, mint hogy tizenhét hónap múlva idegen országban osztrák közlegény legyek.

Csak másnap kezdtem körültekinteni az új szálláson, hol nem könnyű volt boldogulnom. Bármint bújtam is már négy álló hónapja a Fornasari grammatikáját, az olasz beszédben nem vittem még a beszélgetésig; de azt, ami ez új helyen legjobban bántott, valahogyan mégis csak el tudtam hárítani magamtól.

- Donna Liberata! – hallottam már virradatkor Filippot, ki az övéinek címezgetéseiben, valamint egyébben is, fennhéjázni szeretett -, adj be a két németnek seprűt! Hadd tisztítsák ki a szobájukat.

Rosszul esett, hogy németnek tartott s fél óra múlva tört nyelven magyaráztam meg neki, hogy csak a másik német, én magyar vagyok, ki tavasz még hadnagyként szolgáltam szabadságharcunk seregében s a német büntetésből sorozott be közlegénynek, mikor a magyar zászló is épp úgy a porba esett, mint elébb az olasz.

Nyilatkozatom korántsem tett olyan hatást, aminőt vártam. Filippo nem borult a nyakamba testvéri csókkal, de legalább nyájasabban nézett rám s odaszólt a feleségének:

- A seprűt nyomd hát a német kezébe!

Lassanként megismerkedtünk. A „donna” korán elvénült, beteges,köhécselő, istenfélő asszony volt, ki reggelenként lelkiismeretesen megfőzte az egy napra való polentát, aztán templomba ment, egész nap csak csetlett-botlott a lakásban és az udvaron, de nem sokat lendített, este pedig füstös, ócska Madonna-képe előtt meggyújtotta a sercegve égő mécsest és imádkozott lelki üdvösségéért. Bevásárolni Filippo járt ki, noha volt a háznál felnőtt lány is, amint apja nevezte: „signora” Angelica, barna szemű, halvány képű nő, ki keveset dolgozott és sokat énekelt, mert – amint csakhamar megtudtam – a templom karba járt, vasárnaponként magánrészeket énekelni, s azokat próbálgatta otthon, közben nézegetve magát a legyektől éppen nem kímélt, hasadt fali tükörben. Volt egy jól felnyúlt siheder fiú is, ki csak ritkán fordult meg otthon,mert asztalos-műhelyben dolgozott, esténkint kocsmázni szeretett, amiért keményszívű apja néha el is husángolta, mikor az asztalosmestertől rossz hírt hallott felőle s a fiú mit sem hozott haza heti keresményéből.

Nagyon szűken élt a család. Sohasem láttam őket egyebet enni, mint polentát, salátát, kemény sajtot és szalámit. Meg fügét, melyet a szomszédságból, egy kibujdosott olasz hazafi elhagyott kertjéből, könnyű volt szerezni, mert annak a kerítését nagyon elpusztított a forradalmi harc zivatara. Esténkint oda ment Filippo mester, magát a kürt fúvásában gyakorolni, mert művészeti óráiban a városi zenekarban működött s mikor vasárnaponként a sétányon fújta rézkürtjét, végig gombolt feszes kabátjában olyan méltósággal állt a közönség előtt, hogy alig lehetett benne ráismerni a tőkénél szurtos ingujjban foltozgató cipészmesterre. S ez a nyilvános működése volt az a buzgó városi szolgálat, melyet különös érdeméül hányt a szállásmester szemére, mikor ez kettőnket őhozzá szállásolt.

A pusztuló úri kertbe néha, kivált vasárnapok délutánján, átsétált Angelica is s ilyenkor mindig legcsinosabb ruháját ölté föl s piros virágot tűzött fekete hajába. A hattyúiból kipusztított tó partján egy padon epedve várt már Ambrogio, az esztergályos legény, a leánynak már harmadfél év óta kitartó híve, ki minden alkalommal újra meg újra fogadta, hogy a „khórus angyalá”-t – amint kedvesét elnevezte – feleségül veszi, mihelyt műhelyet nyithat, mely ígéretében az egész család szentül bízott. Addig a boldog pár édesdeden suttogott és szerelmi dalokat dúdolt a tóparton.

E szegény család szurtos tanyáján is megvolt tehát a költészet: zeneszó, szép reménység és sóvárgó szerelem. S én vidám szemmel néztem, fogékony lévén a költészet minden fajtája iránt, mert hisz lealázott, sivár, keserves helyzetemben, a félbe szakadt iskolai pálya reménytelenségei közepett, távol hazámtól és szüleimtől, magamnak sem volt más vigasztalóm, csak épp egy – költő.

A szalmazsákon heverészve, vagy a fák alatt andalogva, sokszor enyhített bánatom súlyán egy néma s mégis oly sokatmondó jó barát: az a vékony füzet, melynek címlapján fölül ez a nagyon egyszerű szó állt: Versek.

Petőfi Debrecenben 1844-ben - Orlay festménye után

 

Szabolcska Mihály: Petőfi

Minek siratnálak?
Minek sajnálnálak? –
Földi ember soha szebben
Nem halt meg tenálad!

Életed, halálod,
Egy gyönyörű nóta...
Mintha csak a jó Istennek
Te diktáltad volna!!

Barbara Frischmuth: Szélkapdosó

Olyan szorosan állt a fénylő kirakat mellett, hogy lehelete bepárázta az üveget. Ebédszünet lévén, az üzlet zárva volt, s ő kénytelen volt keze élét az üvegre tenni, hogy jobban lássa. Olykor lepillantott a cipőjére, amely nem volt még éppen divatjamúlt, de az orra már felkunkorodott, a búrt pókhálószerű repedések borították, színe pedig megsötétedett. A kirakatbeli cipő – csak egyetlen pár tetszett neki igazán – nem is annyira drága, hanem inkább fényűző volt, noha csupán egyetlen ruhájához illett, de ahhoz aztán annál inkább, és már el is képzelte, amint vasárnap délután ott ül barátnőivel a cukrászdában, s a cigarettafüstös melegben keresztbe rakja, és a sarkán táncoltatja a lábát. Ibolyakék cipő ibolyakék ruhával s hozzá rózsaszínű táska... de olyan táskát aligha kapna az egész faluban. Sütött a nap, mégis dermesztő hideg volt, a szél felkúszott a két lábszárán, s ő még jobban összeszorította őket. Ha akarta, vajon igaz-e, hogy a miniszoknya megvastagítja az ember combját. Az ő lábának eddig semmi sem ártott, sem a hideg, sem a növés, még a tornatanárnő is kénytelen volt elismerni, hogy az lő korában ez szokatlan, de így van. Ezt a kis zimankót már csak kibírja a lába, holnap meg majd melegebb harisnyanadrágot húz. Nagymama úgyis folyton holmi petefészek-gyulladásról papol, amit még összeszed magának.

A többiek már a főtéri buszmegállóban álldogáltak, s amikor hallotta, hogy jön a busz, ő is odament hozzájuk. De nem tolakodott. Mindig eltartott egy darabig, amíg a szomszéd faluba utazók mind beszálltak, s minthogy a legközelebbi tanyánál elsőként szállt le, nem volt értelme, hogy előrefurakodjon, miként azt az alsós fiúk tették, csakhogy a közel el nem választott hátsó üléseken egymás mellé kerülhessenek, és rendetlenkedhessenek.

Jakus Lajos: Petőfi és szülei Vácon

(A kép forrása: http://indafoto.hu/bacskiskunmagazin/image/4874175-2b46bb7d)

(...)
Petőfi és családja váci tartózkodásáról publikált irodalom korábban – kisebb emlékezésektől eltekintve – csupán Tragor Ignáctól jelent meg.¹ Az elmúlt évtizedben két előadásban foglalkozott vele Mezősi Károly irodalomtörténész.² Előtte az irodalomtörténet művelői részéről nagyobb érdeklődés nem mutatkozott Petőfi váci tartózkodásának feltárására, mivel költői pályafutása különösebben nem kapcsolódik a városhoz. Egyetlen versét keltezte Vácon, az Anyám tyúkjá-t, mely a családi költészet egyik gyöngyszeme. Áttételesen azonban több műve is összefügg e várossal, hol nemcsak ő fordult meg többször, hanem itt éltek szülei egy esztendőnél tovább. Vác büszkén őrzi itt-tartózkodásuk emlékét. Közel 130 év után magyarázatot kívánunk adni Vácra költözésük okáról, valamint Petőfinek a várossal kapcsolatos megjegyzéseiről, melyeket eddig az arra magyarázatot adók félreértettek. Minden lényeges kérdésre kitértünk, mely a költő és családja Váchoz fűződő kapcsolatára vonatkozik.

„Nagyszálnak borszülő hegye sok jó napot szerzett nekem”

Hazánkban kemény hideg tél után a Duna jégzajlása borzalmas pusztítást idézett elő 1838 tavaszán. Pesttől délre feltorlódott jégtáblák árvizet okoztak. Ezrével dőlnek össze családi otthonok, pusztulnak el vagyonok. Szabadszálláson Petrovits István mészáros ugyanerre a sorsra jut. Egyéb bajai is sokasodnak, kölcsönadott pénzét nem kapja vissza. Eddig gyermekei taníttatására minden anyagi rendelkezésére állt. Most a legcsekélyebb kiadások is terhet jelentenek számára. Sándor fia Aszód után Selmecre megy továbbtanulni. Az első hónapban még szorgalmasan nekifekszik a munkának. Október közepén kéthetes szüreti vakációra Pencre érkezik, ahol nagynénje házvezetőnő Kosztolányi Imre nyugalmazott táblabírónál.

Váctól 14 km-re fekszik Penc, akkor boráról külföldön is híres falu. Petőfi már három esztendeje tartózkodott itt, ugyancsak két hetet, karácsonyi vakációban. Vácon akkor fordulhatott meg először, Aszódon tanuló penci osztálytársaival. Most újabb két hét alatt ismét lehetett rá módja, hogy belátogasson a közeli városba.³

Hat esztendővel a penci látogatás után megírja Sovány ősz c. költeményét, mely ezekre a kellemes napokra utal. Budáról csak a Naszály hegyet láthatta, mely madártávlatban emelkedik a penci híres bortermő Menyecskehegy fölé. A költői szabadsággal élve azért szól a Naszály bortermő hegyéről:

Búsan Budára ballagok

Megállok a vár tetején;

Nagyszálnak borszülő hegye

Távolból kékellik felém

Nagyszálnak borszülő hegye

Sok jó napot szerzett nekem;

Hanem mihaszna? hogyha most

A száraz kortyokat nyelem.

A kételkedők megnyugtatására megjegyezzük, hogy a Naszály alatt voltak ugyan váciaknak szőleik, azonban Petőfinek ezekhez fűződő kapcsolatáról nem tudunk.

A vakáció letelte után visszatér Selmecre. Fokozódó anyagi nehézségeit mindjobban érezve a tanulást elhanyagolja, s több ismert ok közrejátszása nyomán félévi bizonyítványába elégtelen osztályzat is kerül. Az iskola tudatja atyjával lesújtó tanulmányi eredményét, amiért az megtagadja további támogatását. Az ifjú válaszút előtt áll. Végképp szakítani akar az iskolával. Eladogatja tanszereit, kisebb ingóságait, s mielőtt elbúcsúzna barátaitól, tréfás ötlettel felkeresi az ottani plébánost, tudva róla, hogy a más vallásúak áttérítésén szívesen fáradozik. Tőle egy, majd két húszast kap, elhitetve vele, hogy át akar térni a katolikus vallásra s Vácra igyekszik a püspökhöz. A kapott pénzt elköltve barátaival áldomást tart.⁴

Egy februári hajnalon elindul gyalogosan Selmecről s valóban Vácnak tart, természetesen elkerüli a püspöki palotát, de Pencet is, nehogy szülei tudomására jusson Selmecről távozása. Pesten beáll a Nemzeti Színházhoz statisztának.

Mezősi Károly: Petőfi anyja

Orlay Petrich Soma: Petőfi a szüleinél

„... a földön nekem van

Legszeretőbb anyám!”

Egy estém otthon

1848 elején első családi otthonába a költő maga mellé vette idős szüleit, megosztotta velük pesti lakását. Ez időben Jókai is a Petőfi család környezetében élt, abban a Dohány utcai lakásban, amelynek egyik szobájába a költő szülei Vácról beköltöztek. Jókai emlékezése szerint Petőfi itt egyszer azt mondta neki: „Majd meglátod, hogy most fogom megírni a legszebb szerelmes verseimet: egy egész kötet költeményt – az anyámhoz.” E terve megvalósításához hozzá is kezdett, de a forradalmi időszakban nem teljesíthette.²  

Ha az életrajzírás Jókai visszaemlékezéseit Petőfivel kapcsolatban nem is tekinti mindenkor megbízható forrásnak, ebben az esetben hihető, hogy a költő előtte valóban tett ilyen kijelentést, tervezte egy édesanyjáról szóló versciklus megírását. Petőfi művei között és a világirodalomban páratlan lett volna ez az alkotás, ismerve a „legszeretőbb anya” és a „legszeretettebb anya” iránt műveiben elszórtan is kifejezett rajongó szeretetét. E tervezett lírai kötet epikus részletei talán még életrajzi vonatkozásban is közelebb hozták volna annak a sokat szenvedett, mindig a családjának élő anyának az alakját, egyéniségét, küzdelmeit, akiről a családtörténeti források csak ritkán emlékeznek meg, keveset mondanak.

A költő édesanyja e meg nem írt kötet nélkül is kiemelkedő szereplője Petőfi költészetének. Az ifjúkori alkotásoktól kezdve egész pályafutása közben számos nagy versében szólt hozzá, emlékezett róla.

Az „ősi ház” elhagyására visszaemlékezve írta a Hazámban c. költeményében:

S a jó anyának áldó végszavát

A szellők már régen széthordozák.

Petőfi költészetében eleinte a szülők, az apa és az anya egyénisége, jelleme fiukkal való viszonyában ellentétes megvilágításba került. A csődbe jutott apa volt a kitagadó, amiért a 16 éves fiú már kiművelt értelemmel a színészet és a költészet felé vonzódott; nem akart otthon maradni mészárosnak, szakított a szülői házzal; az anya volt a marasztaló, aki „reszkető karával” és „esdeklő szavával” vissza akarta őt tartani. A hazájától távol bujdosó ifjú fülébe a Duna tájáról „egy kemény atya átkai” zúgtak (Honvágy), míg másrészt a kiskun puszták szellője anyja áldó szavait röpítette szét. A szigorú apa tékozlónak vélt fiát agyonlövéssel fenyegette, az anya pedig

Ráborult fejjel az ágy szélére, s ottan

Elveszett fiáért sírt szíveszakadtan.

(Fölszedtem sátorfám...)

Még a Vízen c. kedélyes hangú dunavecsei versben is ez az ellentét tükröződik: az apa csak szidta volna a csónakba szálló fiát, amiért a ruháját szaggatja, az anya a csónak felborulása miatt fia életéért aggódna.

A sokat szenvedett szülők és a koldusbotot hat évig hordozó fiuk között Petőfi célhoz érkezése, költői sikerei teremtették meg végül is a teljes összhangot. Az Egy estém otthon, a  Szülőimhez, az  István öcsémhez c. költeményekben eltűnt a különbségtétel, kiegyensúlyozottá vált a költő szeretete mindkét szülőjével szemben. Petőfi is belátta, hogy szülei szenvedésének, apja vélt „jégszívének”, keménységének előidézője részben ő maga volt. A jó öreg kocsmáros c. versében már kifejezetten az atyja felé fordult szeretetével. A sorscsapás, baj, szerencsétlenség szétszakította, fiuk dicsősége meleg szeretetben egyesítette a család tagjait. Végül már a szülők és a költő öccse is felvették, használták Sándor megálmodott „dicső nevét”, a Petőfi nevet.² A költő pedig nagy rajongással írta a pesti nemzetőrökkel hadba szállt „vén zászlótartó” apjáról:

Édesapám, én voltam tenéked

Ekkoráig a te büszkeséged;

Fordult a sor, megfordult végképen,

Te vagy mostan az én büszkeségem.

Petőfi halhatatlan költészetében a szüleinek is maradandó emléket emelt. Ha nem készült is el 1848-ban tervezett verseskötete, különösen édesanyjához fűződő szeretetét egész sorozat versben juttatta kifejezésre.

Szibériai népköltészet: Hakasz dal

Aranyos hegyorom csúcsára
aranyat helyezek, nőjjön hát!
Hatvanszor tízezer dalt tudok,
határnyi sokaság hallja hát!

Ezüstös hegyorom csúcsára
ezüstöt helyezek, nőjjön hát!
tó-tiszta dalokat dalolok,
tömérdek sokaság hallja hát!

(Ford.: Bede Anna)
(Forrás: Nagyvilág Világirodalmi Folyóirat 643. old. XVII. évf. 5. sz. 1972/5.)

Szibériai népköltészet: Tuva dal

Sárga puszta ékessége

sárga szirom fényessége.

Sápadt mátkám ékessége

sárga selyem fényessége.

Hátaslovam fürgesége

hat virágszál büszkesége.

Hadban ifjak fürgesége

hat nyílvessző büszkesége.

(Ford.: Bede Anna)

(Forrás: Nagyvilág Világirodalmi Folyóirat 643. old. XVII. évf. 5. sz. 1972/5.)

Szibériai népköltészet: Tunguz dal

Homlokszalagként köréd fonódom

Fülbevalódként orcáid érintem

Melldíszedként melengetlek

Kötényedként kötözlek

Kebleidet övként ölelem

Ágyékkötőd helyett takarózzál velem!

(Ford.: Bede Anna)

(Forrás: Nagyvilág Világirodalmi Folyóirat 643. old. XVII. évf. 5. sz. 1972/5.)

Szibériai népköltészet: Tölösz esővarázsló ének

Kajrakan! Kajrakan!
Alasz! Alasz! Alasz!
Tenyérnyi rést adj!
Tűfoknyi rést adj!
Sámánok sarja vagyok én!
Cirbolyafa gyökere!
Abu Tobi kiáltott!
Onosztoi kuldarak kiáltott!
Föld köldöke égen legyesn!
Ég köldöke földön legyen!
Pastigas ősöm, idézlek!
Ég nyílásait nyissad meg!
Tenyérnyi rést adj!
Tűfoknyi rést adj!
Hegyek hátából törj át!
Abakán forrásától törj át!
Kajrakan! Kajrakan!
Alasz! Alasz! Alasz!

(Ford.: Bede Anna)
(Forrás: Nagyvilág Világirodalmi Folyóirat 643. old. XVII. évf. 5. sz. 1972/5.)

Szibériai népköltészet: Tölösz bőségáldás

Halomnyi kincset gyűjts!
Határnyi barmot tarts!
Sziklára házat húzz!
Síkságon nyájat tarts!
Köntösöd előtt fiad járjon!
Köntösöd mögött, barmod járjon!
A ragyogó süveges,
aranyos tegzes, puzdrás
hegyes-éles fogazatú
kegyes növény-anya Oimon
fagyokat feloldjon!
éretlent érleljen!
hájas húst gyarapítson!
hajzatot gyarapítson!
Nénédnél nagyobb légy!
Bátyádnál bölcsebb légy!
Tele mező marhád legyen!
Tele edény húsod legyen!

(Ford.: Bede Anna)
(Forrás: Nagyvilág Világirodalmi Folyóirat 643. old. XVII. évf. 5. sz. 1972/5.)

Jean Rousselot költeményei elé

Nálunk, magyaroknál Rousselot mint költészetünk méltó fordítója szerzett nagy érdemeket. József Attila verseiből egy egész kötetet adott ki, mind a saját fordításában, tizenegy évvel ezelőtt. Petőfi és Ady sok szép versét szintén lefordította és Vörösmarty Vén cigányából két fordítást és készített. lefordította Az ember tragédiáját – ez a fordítás évekkel ezelőtt megjelent és megkezdte pályafutását a párizsi televízióban. Méltatni kellene itt még Rousselot-t, a regény- és novellaírót és irodalomtörténészt is. Az új francia költészetről írt könyve nélkülözhetetlen, nagyszerű munka. Egy regénye és egy novellája magyarul is megjelent és néhány a régi versei közül. De mindez nem elég ahhoz, hogy igaz és tiszta képet kapjunk Rousselot-ról, a költőről.

A menekülés könyvei – J.-M.-G. Le Clézióról

Miután elültek annak a botránynak hullámai, amelyet első regénye, A jegyzőkönyv  kavart – és ebben a botrányban, az író akaratától független, sőt annak ellenére legalább annyi volt a franglais-ül publicity-nek nevezett reklám, mint a valódi irodalmi-kritikai elem -, Le Clézio évente újabb és újabb művel bizonyítja, hogy (túl irodalmi divatokon) nagyerejű, eredeti szemléletű, következetes és jelentős művész.

Nagy témája, amelyre első regénye és La Fiévre című kötetében összegyűjtött novellái után rátalált: a szenvedés, amely elől nincsen menekülés, a menekülés, amely újabb szenvedésekhez vezet. Annak az embernek szenvedése, aki senkihez és semmihez sem kötődik, akinek nyűg a munka a család, a barát, a szerelem, s noha nem gondolja végig „a létezés rémségei”-t, ösztönösen el akarta futni végzete elől, s akinek minden újabb menekülése gyötrelmek zsákutcájába vezet. Világvége, agressziók fenyegetése veszi körül, űzi a távolba és várja ott ismét a menekülő embert – ez az apokaliptikus látomás Le Clézio regényének kiindulópontja. Utolsó műveinek már a címe is erre a világképre utal: Le Déluge (A vízözön, 1966), Le Livre des Fuites (A menekülések könyve, 1969), La Guerre (A háború, 1970) – sőt, fonákjáról, erre a Terra amata (1967) is.