Miután elültek annak a botránynak hullámai, amelyet első regénye, A jegyzőkönyv kavart – és ebben a botrányban, az író akaratától független, sőt annak ellenére legalább annyi volt a franglais-ül publicity-nek nevezett reklám, mint a valódi irodalmi-kritikai elem -, Le Clézio évente újabb és újabb művel bizonyítja, hogy (túl irodalmi divatokon) nagyerejű, eredeti szemléletű, következetes és jelentős művész.
Nagy témája, amelyre első regénye és La Fiévre című kötetében összegyűjtött novellái után rátalált: a szenvedés, amely elől nincsen menekülés, a menekülés, amely újabb szenvedésekhez vezet. Annak az embernek szenvedése, aki senkihez és semmihez sem kötődik, akinek nyűg a munka a család, a barát, a szerelem, s noha nem gondolja végig „a létezés rémségei”-t, ösztönösen el akarta futni végzete elől, s akinek minden újabb menekülése gyötrelmek zsákutcájába vezet. Világvége, agressziók fenyegetése veszi körül, űzi a távolba és várja ott ismét a menekülő embert – ez az apokaliptikus látomás Le Clézio regényének kiindulópontja. Utolsó műveinek már a címe is erre a világképre utal: Le Déluge (A vízözön, 1966), Le Livre des Fuites (A menekülések könyve, 1969), La Guerre (A háború, 1970) – sőt, fonákjáról, erre a Terra amata (1967) is.
A vízözön hőse, Francois Besson, egy meg nem határozott év januárjának tizenötödik napján életuntan, megcsömörlötten ébred; megingott benne a világrend. Besson útnak indul, keres valamit, bár maga sem tudja, mit. Talán nem tévedünk, ha útját a keresztút fájdalmas travesztiájának látjuk: szenvedve járja végig ő is a maga kálváriáját – csakhogy nem gazdagodva a fájdalmakkal, hanem egyre szegényebben, csupaszabban. Az első nap meghallgatja egy ismerős lány búcsúszavait: Anna, stílusosan a modern technika eszközeihez folyamodva, magnetofonba mondja öngyilkossága előtt, hogy megválik az élettől, s azt is, hogy miért. Besson elindul a rideg, embertelen város úttalan útjain; mindennap lehull róla valami, újabb csalódást hoz minden perc – csalódást, holott már eleve nem hitt semmiben. Elhagyja családját, barátait; untatják, undorítják: untatja a vak rikkancsnak hosszan kifejtett bölcs és üres filozófiája is. Éhezik és szomjazik; nincs senki, akihez fordulhatna, a magány teljessé lett. Betér egy templomba, talán vigaszért – vigasztalanul lép ki a kapun. Meg akar alázkodni, kéregetni kezd. A tizenkettedik napon, amikor eldobta már a szerelmet, a barátságot, amikor minden hidat fölégetett maga mögött, amikor minden érzelemtől, indulattól megfosztatva készül a megsemmisülésre, végső eksztázisában, mintegy áldozatként, kiégeti a szemét. A tizenharmadik napon ismét meghallgatja Anna búcsúját, most már a teljes szöveget: a halott lány a Nagy Vízözönről beszél.
Viszonylag hosszan foglaltuk össze a magyarul meg nem jelent regény cselekményének legfontosabb mozzanatait. Hosszan, hogy megéreztessük le Clézio világképét. – Egy ember „fejlődésrajzá”-t adja ő is – csakhogy a fejlődés ezúttal fordított irányú. Mert amíg a klasszikus regények és drámák a katarzis felé vezettek, s ennyiben az öregedés, a halál rajzával is jobbára optimizmust sugalltak, Le Clézio a teljes pesszimizmus vallásában még nagy kortársainál is végletesebb és következetesebb. A világ kaotikus, vagy legalábbis annak látszik, hirdeti; a regényhős – az ember – nem láthat összefüggést a jelenségek között; nincs tudat, amely egységbe foghatná mindazt, ami környezi. „Aki értelmesen nézi a világot, arra a világ is értelmesen néz vissza” – tanította Hegel. Le Clézio nem ilyen értelmesen néző embert helyez regényeinek középpontjába; talán azért nem, mert alkalmasint tagadja a hegeli tételt: aki értelmesen nézné a világot – véli -, arra az értelmetlenül, kaotikusan nézne vissza; hiszen ez a lényege. Okosabb tehát, s művészi szempontból mindenképp eredményesebb: intellektusától megfosztott, agy legalábbis csökkentett, tompított tudatú emberrel szemléltetni. Azt tekinteni témának, hogy a külvilág tényeinek értelmetlen zűrzavara hogyan hat az érzelmeire és ösztöneire hagyatkozó neurotikus emberre.
A vízözön a pusztulásra érett gyümölcs hullásának egyetlen pillanatát fogalmazta meg – ha tizenhárom napban is. A Terra amata a teljes életutat rajzolja fel, az életkor szakaszai szerint. Hőse, Chancelade – Ingatagi -, akinek beszélő neve többre utal, mint egy esetleges alkat tétovaságára, bizonytalanságára, nemcsak a keresztutat járja meg, hanem az egész élet útját, a gyermekkortól az öregségig. Legfontosabb stációi: a kiszolgáltatottság érzése, a kamaszkor megfejthetetlen bánatai, az apa halála, az elsivárosodó szerelem, az egzotikus szépségek iránti ködös nosztalgiák, az öregedés. Chancelade éli kietlen és szánalmas életét ezen a hőn szeretett földön, reménytelenül és nevetségesen, mindinkább annak biztos tudatában, hogy „nem fog megmenekülni” – hiszen senki sem menekülhet.
A menekülések könyve, jóllehet Le Clézio némi öngúnnyal és még több legenda-röppentő kedvvel „kalandregény”-nek nevezi, valójában ugyancsak filozófiai regény, cselekményes történetnek, pikareszk töredékeknek, allegorikus tanmesének, parabolának és elmélkedéseknek szerencsés, költői ötvözete. Hőse, J. H. H. (Jeune Homme Hogan) Le Clézio filozófiájának és életérzésének hordozója. Akárcsak Francois Besson vagy Chancelade, ő is menekülne a nagyvárosok elviselhetetlen kopárságából, ő is tébolyultan és céltalanul sétál és rohan a sugárutakon és az országutak sivatag-reménytelenségében, szökik önmaga meg a többi ember elől, szökik repülőgépen, hajón, autón, vonaton, gyalog, így jut el Tokióba és New-Yorkba, Kínába és Kanadába, a tengerpartra és fantasztikusan modern városok útvesztőibe, lepratelepre és szerelmi kalandokba – nem mindig tudjuk, hogy a valóságban-e vagy képzelgéseiben. Ami történik vele, a realista részleteknek és allegorikus jelzéseknek furcsa, opalizáló elegyében jelenik meg, nem egyszer régi (kivált kínai) mítoszokhoz kapcsolódva: Hogan ismét átéli az emberiség egynémely nagy alaptapasztalatát. De a mítoszok és tapasztalatok mélyén egyszerű igazság bújik meg: Hogan, a Fiatalember rosszul érzi magát a bőrében, rosszul, akárcsak egykor ősei, akik ezt az életérzést ránk örökített mítoszokba vetítették ki. A modern civilizáció vívmányai épp oly kevéssé vigasztalják, mint az ellene feszíthető romantikus technika-ellenesség vagy a haladás XIX. századinak látott eszméje; s minthogy sem ezekben az eszmékben, sem másban nem hisz, menekül ő is. A regény ebben a vonatkozásban (de néhány részletében másban nem hisz, menekül ő is. A regény ebben a vonatkozásban (de néhány részletében is) Godard némely filmjével tart rokonságot, leginkább a Le Pierrot fou-val; a modern ipari civilizáció (vagy szűkebben: a fogyasztói társadalom – vagy klasszikusabban: a kapitalizmus) elembertelenedésétől szenved Jeune Homme Hogan. Ezt a problematikát Le Clézio nem a modern amerikai regényírók lélekrajzával mutatja meg, nem a magányossá sorvadt ember és a környező társadalom összeütközéseinek sorozatával, hanem erővonalaiban, jelképeiben, mitikussá egyszerűsített (vagy emelt) típus-jelenségeiben.
De amíg régebbi regényei viszonylag elvont közegbe helyezték a mindig-egyforma típust. A menekülések könyve minden szándékos szkematizálása és parabolisztikus célzata ellenére némileg lehorgonyozódik már világunkba. Le Clézio részletleírásai, a modern élet egy-egy mozzanatának ábrázolása itt sem kapcsolódik ugyan illusztratív célzattal az amerikai vagy mexikói élet egy-egy jelenségéhez, de a hős világidegensége, csömöre és szorongása mégis csak a mai életet s még inkább a jövő bizonyos fejlődését jelképező Nagyvárosban, annak hatására bontakozik ki: „Vas- és betonváros, nem akarok többe benned élni. Nem kellesz. Szellentyűk, garázsok, hangárok városa, eleget éltem benned. Az örökös utcák elrejtik a földet, a falak szürke spanyolfalak mind, és a falragaszok meg az ablakok!... Forró autók robognak gumijaikon: ez a modern világ. Azok az emberek, akik ütemesen tapossák sarkukkal a kemény talajt, nem tudják, hogy mit tesznek. Én tudom. Ezért megyek el innen.” Le Clézio magatartásának lényege világossá lett: most már tudatosan és eltökélten száll szembe a nagyváros káoszával.
Hogannak, a Fiatalembernek azonban csakhamar rá kell ébrednie, hogy sivárak az országutak is, s még a természetbe-menekülés sem hoz írt a sebekre: a romantikus antikapitalizmus, a technikai civilizáció elvetése sem követhető és eredményes álláspont. Mélyebben van a baj, magában az emberben, véli Le Clézio. „Menekülni, mindig menekülni. Itt hagyni ezt a helyet, ezt a bőrt, ezt a gondolatot. Kivonni magam a világból, levetkezni, minden tulajdonságomat, elvetni szavaimat és eszméimet, elmenni . Elmenni – de hová, kihez? Hogy egy másik világot találjak, egy másik városban lakjam, más nőkkel ismerkedjem meg, más férfiakkal, más ég alatt éljek? Nem, nem erről van szó, nem akarok hazudni. A láncok mindenütt ott vannak.”
Ezért nevezheti regényét joggal A menekülések könyvé-nek. De az evázió már nem a XIX. század nagy költőinek, mindenekelőtt Baudelaire-nek spleenes menekülés-igénye: ő még hitt a mámorban, az utazás, a szerelem, a halál, a szépség, a kéj, a hasis mámorában. Le Clézio már az öncélú, a reménytelen menekülés írója; annak az embernek írója, aki már azt sem tudja, hogy hová, sőt azt sem, hogy ki elől menekül: „Valaha ott futott mögötte az acélfogú szörnyeteg, aki fel akarta falni – de most már erről is megfeledkezett.” A spleen kétségbeeséssé változott, a bánat iszonyatos és állandó fájdalommá, minden öntetszelgés nélkül. A menekülések könyvében olyan sikerrel és olyan tisztán, hogy Le Clézio elhagyhatta azokat a formai játékokat – nem egyszer sallangokat is -, amelyek indulásakor, A jegyzőkönyv idején, oly nagy feltűnést keltettek, s még később is fel-felbukkannak írásaiban. Nincs már szüksége szellemes-szürrealisztikus-kihívó szóképzésekre, tipográfiai trükkökre, collage-okra is egyre ritkábban. Sőt: száraz, költőietlen szövegre törekszik. Mag írja, hogy még mindig „túl szépen” fogalmaz, ezért nem képes pontosan közölni azt az iszonyatot, amit ő és hőse érez. De ez a – nem tudjuk, vajon csakugyan komolyan gondolt – igény, szerencsére, puszta szándék (vagy újabb játék) marad. A szöveg most is gazdag és változatos; a mondatok olykor aforizmatikus szikársága, máskor költői szépsége, lüktető-ritmikus hullámzása éppen hogy a Jeune Homme Hoganok fájdalmának teljesebb és szuggesztívebb érzékeltetését szolgálja.
Utolsó könyvének, a La Guerre-nek címe nem egy háborúra utal, hanem általában az agresszióra: arra a kíméletlen harcra, amelyet a világ folytat az egyén ellen. A technika csakúgy, mint a zsarnok politikai hatalom. A regény hősnője, Bea B., megint csak az alaptípus kibontása. Céltalanul ődöng ő is egy francia városban (alighanem Nizza ez a város, véli a kritika), s bármennyire passzív, akarva-akaratlanul hatni engedi magára a külvilág jelenségeit. Le Clézio tudatosan vallja regényeinek ezt az egymáshoz kapcsolódását: „Ugyanazt a filmet látjuk mindig – írja -, mert mindig ugyanaz az ember sétál, a hökkent utazó mindig ugyanazt a szorongást érzi, egyazon enyhe neurózissal csatangol a város utcáin meg az álombeli utakon”. Állandó hőse ez a sétáló ember, akinek mondanom sem kell, semmi köze Rousseau promeneur solitaire-jéhez. A kóborlások során a jelképessé nőtt Metropolis egy-egy szörnye gyötri meg, gyors egymásutánban, Beát: a modern élet templomává duzzadt félelmetes Nagyáruház, a már-már öncélúnak tetsző, a nyugalmas életet újra és újra feldúló szüntelen Építkezések, az elegáns vonalaival valószerűtlenné táguló Repülőtér, a monoton, idegőrző zajok, amelyektől lehetetlen szabadulni. Bea, noha neurózisa már-már katatóniává fajul, noha azt vallja, hogy „nem vagyok semmi, nem akarok semmit, nem hiszek semmiben”, mégis ember, egyéniség, akire benyomások zuhognak, aki kénytelen azokat beépíteni tudatába, vagy legalábbis idegrendszerébe. Állásfoglalása a technikai civilizációval szemben épp oly kettős értelmű, mint a Le Clézioé; iszonyodik tőle, sejti, hogy szerepe volt és van az emberi viszonylatok megmérgezésében – de csodálja is, látja újszerű szépségeit, a végtelenbe nyíló autópályák és a villogó neonfények modern csodái egyaránt elkápráztatják. Ellenpontként, örök emberi motívumként merülnek fel benne emlék- és álomtöredékek: gyermekkori élmények, a messzevágyás gesztusai, rettegések és reménységek olykor egybemosódó mozzanatai.
Erre a két elemre, a Nagyváros fenyegetéseire és a múlt-jövő lélektani meghatározottságára borul rá harmadiknak, mindent meghatározva, az új félelem: félelem attól, hogy az ezernyi kis agresszió egyszer, talán nem is sokára, egyetlen hatalmas, elszabadult, apokaliptikus agresszióvá nő. Atomhalállá, talán. Ez a szorongás mindenre visszavetül, ez magyarázza – részben – Bea passzivitását, tehetetlenség-tudatát, azt, hogy mindent céltalannak lát.
A mindennapi és a nagy Háborúnak ebbe a látomásába Le Clézio látszólag hanyag eleganciával, könnyednek tetsző természetességgel szövi be a mai ember problémáit, most már nemcsak a nagyvárosban csavargó ember magányát, nemcsak az elöregedés végén bekövetkező halált, hanem a magány elleni harc különféle formáit is, a lázadás igényét – sőt, a történelmet is. Le Clézio első könyveiben csak a távoli okoktól determinált életérést fogalmazta meg, később eljutott az életkor problémáihoz, majd a társadalom szorításának, igaz, áttételes érzékeltetéséhez. A háború már a történelmet is ismeri. Ebben a regényben szerepet játszik napjaink történelme, a politika, olyan nagyon is konkrét utalásokkal, mint a vietnami háborúra történő célzások, sőt ez egyik mozgató rugója, cselekmény-eleme lesz a történetnek azáltal, hogy a titokzatos Monsieur X. hosszú levélben számol be az amerikai katonák embertelenségéről, mielőtt őt is eltalálná egy eltévedt golyó. Bea magányát már nemcsak neurózisa, nem is csak a nagyváros emberi kapcsolatokat, széttépő molochja idézi elő, hanem a történelmi pillanat is – Le Clézio szerint az alighanem mindenkori történelmi pillanat. Hiszen a szerelemben talán megtalálta volna a feloldást; az agresszió – a legnagyobb agresszió, a háború – ezt is lehetetlenné tette: végképp magára marad.
Mivel vigasztalhatná magát Bea, mivel az író? Ez az újabb, immár véglegesnek, megváltoztathatatlannak sugallt magány Le Clézio társadalom-, történelem-, emberlátását látszik igazolni. azt a világképet, amelyben erősebb a szorongás, mint az indulat, amely szerint az ösztönök elnyomják a tudatot, amely a társadalmi tényeket tudomásul veszi, de nem kontestál, amely csak egy pillanatra villantja fel, mint lehetőséget és képzelt csodát, a nagy lázadást, a betört ablaküvegek, a felgyújtott lakótelepek és üzletek vízióját: „A nagy, fehér áruházak roppant törékenyek. Egyetlen gyufaszál elegendő. Hát jöjjenek, akiknek van gyufájuk!” – Csakhogy Le Clézio – és hősnője – tehetetlenebb, enerváltabb, szkeptikusabb, mint az anarchista mozgalmak gyújtogató fiataljai.
Kusza érzelmeknek, elcsukló indulatoknak, tört gondolatoknak ezt az örvénylését, Bea tehetetlenségét, Monsieur X. kétségbeesését talán nem is lehetett volna más hangon elbeszélni, mint ahogy Le Clézio tette. Tétován, lassan, bizonytalanul indulnak a mondatok, mint ahogy tétovák hősei is; az olykor tárgytalan, máskor nagyon is konkrét líra természetesen forr össze a lassú, körülményes, pontos, mégis teljességgel szubjektív leírásokkal, az asszociációk látszólagos szabadsága rendbe szerveződik, csakhamar kiderül, hogy a részletek, mikro-mozgások, gondolattöredékek összefüggnek, hogy Bea és Monsieur X. véletlenszerű kalandjai mind a szuggesztív alaphangulatot és alap-mondanivalót erősítik fel. Az első pillantásra lazának tetsző szerkezet – Le Clézio minden írása ilyen konstrukciójú – valójában alaposan végiggondolt építkezés. Stílusának nagy érdeme, hogy kiszabadul a francia racionalizmus egyébként oly nagyszerű hagyományainak egyre nyomasztóbb nyelvi súlya alól, de nem a nyers Kraftausdruckok segítségével, mint sokaknál, akik a céline-i iskolát követik, egyre kevésbé a szürrealizmus játékosságának emelőjével, s nem is válik olyan csúffá és kopárrá, mint amilyennek előző könyvében akarta, hanem a költészet révén, amely minden sorát átforrósítja.
Aki nem sok örömmel és nem sok gyönyörűséggel igyekszik tájékozódni a mai francia irodalomban, a francia próza új jelenségei között, nehezen szánja el magát ítéletre, jóslásra még kevésbé. Kockáztassuk meg, mégis, a sommás – és bizonyára szubjektív, sőt talán felesleges – véleményt. Ha egy képzelt társasjátékban három nevet kellene felsorolnom, azokét, akiket az ötvennél fiatalabb francia elbeszélő között a legígéretesebbnek és máris legmaradandóbbnak vélek, azt mondanám: Michel Butor, Jorge Semprun, J.-M.-G. Le Clézio.
RÉZ PÁL
(Forrás: Nagyvilág Világirodalmi Folyóirat 755-758. old. XVII. évf. 5. sz. 1972/5.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése