Jean Rousselot költeményei elé

Nálunk, magyaroknál Rousselot mint költészetünk méltó fordítója szerzett nagy érdemeket. József Attila verseiből egy egész kötetet adott ki, mind a saját fordításában, tizenegy évvel ezelőtt. Petőfi és Ady sok szép versét szintén lefordította és Vörösmarty Vén cigányából két fordítást és készített. lefordította Az ember tragédiáját – ez a fordítás évekkel ezelőtt megjelent és megkezdte pályafutását a párizsi televízióban. Méltatni kellene itt még Rousselot-t, a regény- és novellaírót és irodalomtörténészt is. Az új francia költészetről írt könyve nélkülözhetetlen, nagyszerű munka. Egy regénye és egy novellája magyarul is megjelent és néhány a régi versei közül. De mindez nem elég ahhoz, hogy igaz és tiszta képet kapjunk Rousselot-ról, a költőről.

Jean Rousselot-t másfél évtizede ismerem, sokat leveleztünk, többször találkoztunk. Mindig megfogott nyílt kedvessége és mindenekelőtt valóságban gyökerező, merész, eredeti költészete, látomásokká izzított látásai. Poitier-ben született, 1915-ben. Apja kovács volt, az ő emléke kíséri mind máig és úgy látszik, fogja tovább is – úgy érzi: apja fogja a kezét és nem engedi csalni. Mert a költészet sokaknál: gyávaság és hazugság. Az üllő, kalapács, reszelő, satu, kohó mostani, súlytalanabbul lebegő verseiben is szerepelnek mint költői képek, mégis, minden verse túlmutat a valóságnak ezeken a kézzel markolható elemein. Legújabb verseiben pedig örvendetes változást, ugrásszerű fejlődést tapasztalhatunk. Mintha előbbi költészete egyre gyorsuló köröket írt volna le egy kikövezett, földi futópályán, hogy új verseiben már merészen felszálljon és madártávlatból nézze a földet, az életet, melyet nagyon is jól ismer. Új verseinek kötetét – ebből mutatunk most be egy csokorra való verset – tavaly Párizs város nagydíjával tüntették ki. Ezek a versek, ha messziről indultak is el, és ha szokatlan gondolattársítások ragadják is őket a követhetetlen távolba, mindig az emberre figyelnek és hozzá térnek vissza. Ezért tudnak mindig megindítani. É ezért tudnak biztonságot ébreszteni bennünk, akkor is, ha a költő arra az eredményre jut, hogy sem az értelem, sem az érzelem nem ment meg bennünket a végső reménytelenségtől. Rousselot lelke mélyén derűs bölcs és rendkívül finom érzékenységgel megáldott költő, aki ha akarna se tudna az emberiség nagy kérdései elől kitérni. Párizsi tartózkodásom alatt teljes bizonyossággal megállapíthattam, hogy az előző nemzedék költői közül Rousselot az, akit a fiatalok becsülnek és szeretnek és habozás nélkül maguk közé fogadnak. És ez nem kis dolgok ha meggondoljuk: milyen könyörtelen harc folyik mindenütt a régi és új nemzedék tagjai közt.

KÉPES GÉZA

Jean Rousselot: Az edzés

Ötvenéves fejjel mit tudok én? Apám kalapált, kalapált. Nem
volt ideje, hogy felüljön a lovakra, melyeket megpatkolt. Vagy
a jóvérű nőkre, akik ránevettek.

Kalapált, kalapált... Mindenütt látni kezét: ekevasak, lugasok,
kerekek, cégtáblák. A temetőben, még ott is. Az én kezem fel-
oldódik a szavakban, melyek vezetik: anyaguk sűrű és lebegő
mint a pörkölt paták szaga. Nem marad semmi a résből, amit
nyitottam parti homokban, nőkben, mondatokban, ahova vágy
nélkül mentem, mint árva a kihallgatásra.

Nem volna büszke reám, az apám, ő, aki kirángatta ágyából a
napot, vért csapolt belőle, verte, csavarta egész nap – közben
dalolt, vidám hangja elnyomta a nap keserű panaszát – ezer gol-
got csinált az embereknek, miken maga is Isten is ámult: elgon-
dolkozva nézte apámat este, amint izzó vasától sistergett a hi-
deg víz.

(Ford.: Képes Géza)

 

Jean Rousselot: És a költészet?

És a költészet, mondd... És a költészet?
Bocsánat semmi kedvem
Dalolni – dal kinek kell?
Túlsok tennivalóm van
A porral meg a sebbel
Itt itt az oldalamban

De a költészet, mit így betűzünk: k ö l t é s z e t ?

Ó, eleget cipeltem a  hátamon, etettem, hurcoltam magammal a
kávéházakba. Harag nélkül vártam rá, ha máshol aludt. Meg-
mostam a kezét, kimostam a harisnyáját, ha elbukott az utcán.
Nem emlékszem, hogy mondta volna valaha is: köszönöm.

Ki? A költészet?

Igaz, kissé keserű szavakat mondok... Nekem a költészet talán
valaki volt: egy kisgyerek, aki csipog; egy nő, méltatlan, mint
a többi, aki méhének édességéért nem felelős; egy mészhabaró
munkás, aki munka után leszopja a maga néhány literjét; egy
arab, akit felpofoztak; egy vak, aki olyan biztonsággal megy a
maga útján, hogy nem meri vigasztalni az ember.

Röviden: valaki...

Vagy, ha tetszik, ez a darab hús, amit még nem szedtek le rólam,
ezek a hajszálak, melyek még haboznak: őszüljenek-e, ez a sze-
relem, mely játssza a szerelmet, ez a gyönyör, melynek a lélegzés
gyönyörűség.

Vagy talán egy isten, miért ne!

És most?

Nem tudom. Rosszul vagyok. A fúrógépek megőrjítenek. És ezek
a rozsdás csövek, melyeket a föld felbűzlő mélyéből kitépének.

És mégis, mindez költészet lehetne: ez a kiáltás, mely a csatorna
fenekéről, egy mocskos ember torkából szakad ki; ez a kiáltás,
semmiért, a betonkeverőgépek dörgő morajában; és ez az ember,
akit senki se hallott, vállat vonva vette a szerszámot és eltűnt.
Visszanyelte a görög-álarc-üvöltést, lent van már, végzi a dolgát.

(Ford.: Képes Géza)

Jean Rousselot: Egy élet

Egy élet, nem több mint egy kis üllő,
Nyelv: nincs több salakja mint ami illő,
Éppen csak amennyi a konyhára elég,
A gázbérre, a házbérre –
Mindez agyadhoz ér-e?
Szavak, szavak, nem kell pirulnom értük,
Bár ezek még mindig nem a dolgok,
Csak lesznek azok –
Rámfolynak ragacsos masszaként,
Belelöknek
Az igazság-verembe,
Nem kapok elég oxigént
Elegendőt a szerelemre,
Bármilyen szerelemre.

(Ford.: Képes Géza)

Jean Rousselot: Emléktábla Daisy kutyámnak

Olyan dolgokat mondtam neki, amiket senkinek sem mond az
ember. Két lény voltunk, de csak egy álmunk volt. A szélről, a
kékről, a felnyalt vérről. A köpenyemben bujkáló szagokért és
hírekért szeretett. Én meg azért szerettem, mert ő volt az én bun-
dám. Ő tanított meg rá, hogy csend nincs. Nyugalom sincs. Csak
az átlátszó újrakezdés...

Nem megyek többet az erdőbe, mióta meghalt. A hangyák, me-
lyek letisztítják csontjait, sokáig fognak a szívemen bozsogni.
Sohasem találom meg újra gyermekkoromat, amit ő visszaadott.

(Ford.: Képes Géza)


Jean Rousselot: Éjfélkor

Éjfélkor a szél ránkszakad,
A víz a konok kőbe fagy
S kandaloóban, látod, lerogy
Indákból szőtt tűztemplomod.

Szép szemek a hamu alatt.
A tér ölébe kuporodva
Alszik az idő. Pillanat:
Már el is nyelt a semmi odva.

Kikapcsoló kattan és megnő
Egy rőffel az emlékezet –
Mit ér a biztonsági lámpa?
Nem világít semmit se meg.

Csikorgó fáklyánál se látsz –
Hol cirpel az a két tücsök?
A gyermekkor véget hogy ért?
A mell hogy nyílt ki mint a bimbó?

hogy nyílhat ki homály a fényből?
Halál a szerelem tövéből?

(Ford.: Képes Géza)

Jean Rousselot: A kemence

És te, anyám, reszelős kezű kedvesem, akinek harisnyáját fel-
húztam éjszakánként, mikor egyedül voltam – mit akarsz: mi-
lyen jelképet állítsak föléd, milyen címert, feketét vagy kéket?

Számban megrozsdásodik az acél, mint a te bordáid a föld alatt,
mint könyvekben, a gondolatok, sem később, sem hamarabb.
még tudnék... Még volna időm...

De mindez költészet. Nada! Íme, ez vagy, a húgom, idelent és
másutt, ha mozgok még, ha felindulok még néha, selyemtől.

„Még”. Nem ismerek még egy szót, amely olyan rosszul illenék
hozzád, mint éppen ez a szó. De csak fogadd el. Vedd fel magad-
ra, mint egy ruhát. Ami te voltál, az nem szűnik meg soha egé-
szen, amíg meg tudom nekik mondani, hogy te vagy ez, ez a
koromból, szilvából és búzából összeolvadt illat, amely negyven
éve konokul kitart elhagyott kemencédben, ahonnan a villa min-
den nyáron egy fészekalja kígyót húz elő.

Igen, még élhetsz egy darabig. Ameddig én, gyermekem. És én
kérlek, hogy segíts nekem, én aki most már idősebb vagyok
nálad.

TE tudod, hogy tíz körmömmel bányát tudnék kivájni, de erre
is csak azt mondanák, hogy élelmes voltam világéletemben.
Nincs jobb mulatságuk, mint az, hogy erdeikben elveszejtsenek.
Tégy valamit, mama, régesrégi idők királynője. Tégy valamit, ha
nem esik nehezedre, még mielőtt a kemence mind a kettőnkre
rászakad.

(Ford.: Képes Géza)
(Forrás: Nagyvilág Világirodalmi Folyóirat 696-700. old. XVII. évf. 5. sz. 1972/5.)