Barbara Frischmuth: Szélkapdosó

Olyan szorosan állt a fénylő kirakat mellett, hogy lehelete bepárázta az üveget. Ebédszünet lévén, az üzlet zárva volt, s ő kénytelen volt keze élét az üvegre tenni, hogy jobban lássa. Olykor lepillantott a cipőjére, amely nem volt még éppen divatjamúlt, de az orra már felkunkorodott, a búrt pókhálószerű repedések borították, színe pedig megsötétedett. A kirakatbeli cipő – csak egyetlen pár tetszett neki igazán – nem is annyira drága, hanem inkább fényűző volt, noha csupán egyetlen ruhájához illett, de ahhoz aztán annál inkább, és már el is képzelte, amint vasárnap délután ott ül barátnőivel a cukrászdában, s a cigarettafüstös melegben keresztbe rakja, és a sarkán táncoltatja a lábát. Ibolyakék cipő ibolyakék ruhával s hozzá rózsaszínű táska... de olyan táskát aligha kapna az egész faluban. Sütött a nap, mégis dermesztő hideg volt, a szél felkúszott a két lábszárán, s ő még jobban összeszorította őket. Ha akarta, vajon igaz-e, hogy a miniszoknya megvastagítja az ember combját. Az ő lábának eddig semmi sem ártott, sem a hideg, sem a növés, még a tornatanárnő is kénytelen volt elismerni, hogy az lő korában ez szokatlan, de így van. Ezt a kis zimankót már csak kibírja a lába, holnap meg majd melegebb harisnyanadrágot húz. Nagymama úgyis folyton holmi petefészek-gyulladásról papol, amit még összeszed magának.

A többiek már a főtéri buszmegállóban álldogáltak, s amikor hallotta, hogy jön a busz, ő is odament hozzájuk. De nem tolakodott. Mindig eltartott egy darabig, amíg a szomszéd faluba utazók mind beszálltak, s minthogy a legközelebbi tanyánál elsőként szállt le, nem volt értelme, hogy előrefurakodjon, miként azt az alsós fiúk tették, csakhogy a közel el nem választott hátsó üléseken egymás mellé kerülhessenek, és rendetlenkedhessenek.

Tanszereit sporttáskában hordta a vállán; mindenki tudta ugyan róla, hogy még iskolába jár, de ő nem akarta, hogy még le is ríjon róla. Még a politechnikai tanfolyam, aztán, aztán, végre szakmunkástanuló lesz, keres egy kis pénzt. Milli néni majd csak talál neki valami helyet, nem lehet az olyan nehéz. Szakmunkástanuló hiány van, minden szakmában, magától Milli nénitől hallotta egyszer. Milli néni majd eligazítja az ő dolgát.

Gyere ide, gyere... mondta a hosszú szőrű, fekete kutyának, amely a főtéren át feléje futott, s amelyet gyermekkora óta ismert. A kutya azé a taxisofőré volt, aki kocsijával a buszmegálló mögött szokott várakozni, s így a kutya élete gazdájáéhoz hasonlóan a főtéren zajlott le.

- Menj innen! – kiáltotta nyomban, amikor a kutya puha bundáját a lábszárához nyomva szokása szerint hirtelen a szoknyája alá dugta nyirkos pofáját, s neki olyan érzése támadt, mint kislánykorában, ha túl korán felrántotta a bugyiját a vécén. A kutya azután megpróbált elölről ráugrani, de ő védekezésképpen rákiáltott: leülsz! aztán: lefekszel!, amire a kutya persze rá sem hederített. Amikor felpillantott, észrevette, hogy néhány nagyobb fiú, aki szinte minden napszakban a térnek egy bizonyos pontján ácsorgott, őt nézi, s közben nagyokat röhögve, furcsán kiölti a nyelvét.

Mint várható volt, már nem kapott ülőhelyet, s állnia kellett, férfiak és asszonyok közé préselődve, akiknek a nehéz lódenkabátjai gőzölögni kezdtek a melegben, s az egyik fiú éppen olyan hangosan tett valami megjegyzést „a jólábú Liesi”-re, hogy ő is hallhatta. Az ilyesmi eleinte bosszantotta, de mióta Milli néni azt mondta neki, hogy örüljön, hogy ilyet és nem valami mást mondanak, nem bánta többé. Ő volt hát „a jólábú Liesi” a 4a-ból. És a szeme, a szája, az orra, a haja? Az mind semmi? Ha majd szakmunkástanuló lesz, és végre sminkelheti magát, akkor néznek majd nagyot. A haját is festetni akarta, hirtelenszőkére vagy koromfeketére, attól függően, hogy melyik illik neki jobban, parókával majd kipróbálja.

Az angoltanár kis Fiatja húzott el a busz mellett, s ő nem tudott mit tenni, elöntötte a orróság. Régebben olykor felvette őt, ha lekéste a buszt. Az angoltanár ugyanazon a tanyán lakott, ahol ő, majdnem szomszédok voltak, szobájának ablakából arra az egykori átépített nyárikonyhára látott, amelyet az angoltanár bérelt.

Liesi érezte a szagot. Mindig érezte, ha kintről bejött. Pár pillanatig legalábbis. A két idős ember szagát, akik nem fürödtek már olyan gyakran, akiknek nehezükre esett már a mosdás, nagymamának mindenesetre. Nem volt az valami jellegzetes szag, nem afféle bűz, de ő érezte. Érezte a pokrócon, amelyet arra a lócára terítettek, amelyre munkából megjövet nagypapa le szokott dőlni, ha még nem ettek mindjárt, érezte a törülközőkön, érezte már kint a folyosón, ahol a kabátok lógtak.

Az étel a sütőben volt: megbőrösödött gombamártás, és egy nagy, lassan összelottyadó zsemlegombóc. A múlt vasárnap megint az erdőn voltak nagypapával, és vargányát találtak, kissé féregrágottat. Tulajdonképpen vétek volt mártást készíteni belőle, de nagymama azt mondta, hogy nem tud mást, mert ő gombából világéletében csak mártást vagy levest csinált, és senki emberfia ne kívánja tőle, hogy vénségére ezen változtasson, mikor ráadásul már nem is tud.

Mialatt a tányérral ölében a tűzhely mellett a mosószéken ülve evett, tekintete szülei esküvői képére tévedt, tükrös rámában lógott a vízvezeték fölött, átsiklott a két idegen nyilvánvalóan retusált arcvonásai fölött, akik zavartan és mégis barátságosan néztek egymás szemébe. Minduntalan megpróbált emlékezni rájuk, legalábbis valamire, ami a szüleihez kapcsolódott, de semmi, semmi ilyen nem volt, és ha olykor azt képzelte is, hogy valamire, amit nagymamától halott, mégiscsak emlékszik, nem tudta, milyen arcot kölcsönözzön ennek az emléknek, mindig csak az esküvői kép jutott eszébe. Mert hát akkor ő még nagyon kicsi volt, mikor az történt, mikor az apja meg az anyja a búcsúról motorbiciklivel hazafelé jövet letért az útról, és egy szakadékba zuhant, amely tulajdonképpen egy nagyon mély homokbánya volt. A vargányát – annak a homokbányának a közelében találták agypapával.

Hogy miért ezen az úton mentek, máig se értem, mondta nagypapa minden alkalommal, ha arra jártak. Pont ezen az úton, mikor az országúton közelebb lett volna. Aztán inni se ivott Friedl, egyszerűen nem értem.

Sosem tisztázódott, miért motorbicigliztek a szülei akkor a halálba, s az esetből legenda lett, és sokan más eseményeket is ahhoz az esztendőhöz számítottak, amikor a Wiesenthaler Friedl az asszonyával a homokbányába zuhant, pedig nem is volt részeg, miként azt más búcsúsok minduntalan megerősítették.

S amíg nagypapa az erdőben még mindig nyomok és jelek után kutatott, amelyek segítették volna a tisztázatlan tisztázásában, számára az erdő mindinkább az a hely lett, ahol a Zöld Vadász lakott, a bő lódenkabátot és nagy szakállú Zöld Vadász, aki bizonyosan tudja azt is, miért történt minden így, akinek a kezében összefutnak a szálak, aki azonban nem árulja el titkát. Gyakran jutott eszébe az a történet, amely két gyermekről szólt, akiknek szülei meghaltak, s akikkel a Zöld Vadász és erdejének legsudárabb fenyője elhitették, hogy ők az igazi szüleik, és féltő gonddal nevelték őket egészen addig, amíg azok fel nem cseperedtek, és  féltő gonddal nevelték őket egészen addig, amíg azok fel nem cseperedtek, és a maguk lábára nem álltak. S olykor, ha nagypapa kivált kedves volt hozzá, azon morfondírozott, vajon nem bújuk-e néha a Zöld Vadász nagypapa alakjába, hiszen nagypapa is olyan jól ismerte az erdőt, csak nagymamát nem tudta sehogy sem elképzelni fenyőtündérnek. De az utóbbi években egyre ritkábban gondolt a Zöld Vadászra, többnyire csak olyankor, ha éjjel róla álmodott, valami kellemeset, zavarba ejtőt, ami még másnap délelőtt is izgatta az iskolában, s bármennyire is eltérőek voltak ezek az álmok részleteikben, egy valami közös volt bennük, mégpedig az, hogy a Zöld Vadász, miután felemelte és a karjára ültette, egyszer csak betakarta őt a lódenkabátjával, meg az, hogy hallotta, amint patak módjára tovafolyik fölötte a szakálla.

Hallgatta nagymama hangos lélegzését, amely már inkább a szomszéd szoba csukott ajtaján áthatoló horkolás volt. Nagymama mindig az ágyba feküdt, ha lepihent, és nem a saroklócára, mint nagypapa, behajtotta az ablakzsalukat, és ruhástul az ágyba feküdt, fájós lábát pedig az egymásra tornyozott párnákra polcolta. Mikor azután három óra tájban felébredt, bebotorkált a konyhába, és vizet tett fel a kávénak. Mióta Liesi negyedikes volt, még ha sok tejjel is, de már ihatott szemeskávét. Csak amikor a kávé hatni kezdett, eredt meg nagymama nyelve. Ez volt az  az időpont, amikor Liesi fogta az iskolatáskáját, és felment az emeletre, hogy megcsinálja a leckéjét.

A nap megint eltűnt, és erős szél fújt, amit a diófa konyhaablakig nyúló ágain is látni lehetett. Talán átmegy Hertához, és megkérdi, segíthet-e neki. Herta szabónő volt, és Liesi olykor segített neki egyszerűbb dolgokban, cserébe Herta hébe-hóba varrt neki valamit. Hertához menet, útja az angoltanár házikója mellett vitt el. Ilyenkor az angoltanár láthatta őt, ha az íróasztalnál ült, az ablak mellett.

Herta húszéves volt, és hamarosan férjhez akart menni, de Liesinek nem tetszett Thomas, aki ugyanabban az üzemben dolgozott, ahol nagypapa. Thomasnak pattanásos volt a bőre, és borotválkozás közben megvágta magát, ezért valahol mindig ragtapasz éktelenkedett a képén. Liesi érthetetlennek találta, miért nem növeszt legalább szakállt, és el nem tudta képzelni, hogy lehet rá valaki képes, hogy ilyen alakkal hetyegjen. Egyszer meg is kérdezte Hertától. Herta először dühös lett, de azután azt mondta, hogy úgyis sötétben hetyegnek, és a pattanásokat nem látni. Meg különben is elmúlnak, ha majd ő megfelelő kosztot főz Thomasnak s még valami mástól is, mégpedig attól, ami a hetyegés után következik. Tudom, mondta erre Liesi, de ha mégsem, ha nem múlnak el a pattanások, akkor aztán nézhetsz.

Neki, mármint Liesinek, nem kellene olyan férfi, aki pattanásos, még akkor sem, ha később elmúlnának a pattanásai. Neki olyan kellene, akivel napvilágnál is lehet hetyegni, s akinek nincs valahol folyton valami var vagy ragtapasz a képén.

A szobának, amelyben Liesi ágya állt, közvetlenül a tető alatt lévén, ferde volt a mennyezete. Régebben a szomszéd szobában háltak a nagyszülei, de mióta nagymamának megfájósodott a lába, lent volt a háló- és fent a nappali szoba. A nappali szobát egyébként is csak vasár- és ünnepnapokon használták, és akkor is csak olyankor, ha vendéget vártak. Ezért nagypapa tavaly vett egy kis olajkályhát Liesi szobájába, nehogy Liesi egy szép napon, mint mondta, még megfagyjon ott neki, fent nagy egymagában.

(Forrás: Nagyvilág Világirodalmi Folyóirat 803-XXI. évf. 6. szám, 1976. június)