Az
elhagyott fürdőhely hoteljének hideg éttermében négytagú társaság vacsorázott.
Autón jöttek, hősiesen átküzdötték magukat a havas utakon, s most büszkén ültek
szemközt egymással, az olyan emberek öntudatával, akik leigázták az elemeket, s
így szolgálatot tettek az emberi haladás ügyének. Ötletszerűen ültek fel az
autóra délután négykor, bőséges ebéd után, kitűnő hangulatban, s elhatározták,
hogy az éjszakát az elhagyott fürdőhelyen töltik. Ezt a fő gondolatot
mellékgondolatok szülték, mint minden regényes emberi akciót. Sonkás rántottát
ettek, mert nem akadt más. Sajt után áttértek a pezsgőre. Este tízkor az
étteremnek az a sarka, ahová a vendéglős kályhával, lámpával és terített
asztallal civilizációt és üzemet varázsolt, átmelegedett. A hölgyek – ketten voltak
– levetették bundájukat s a vendéglős felhúzta a gramofont.
A
nagy, rideg és félhomályos teremben eddig nem mertek igazán körülnézni. A
terem, a telep, a tó s a fenyőerdő téli álmukat aludták. A társaság sokat és
hangosan beszélt, azzal az elfogultsággal, ahogy gyerekek kiabálnak a sötétben.
A táj az ablak előtt, a fagyott tó s a komor erdő most önmaguknak éltek, s nem a
részvénytársaságnak, amely nyáron át bérelte őket. A tó most nem volt hajlandó
hullámzani és fodrozni a holdvényben, s az erdő nem volt hajlandó susogni. Oda
se figyeltek a társaságra, föl se vették őket, nem úgy, mint nyáron, amikor
betanult mozdulatokkal és kipróbált mutatványokkal lomhán, de engedelmesen szórakoztatták
a közönséget, ahogy az elefánt cipeli húsz fillérért az állatkertben a négyéves
kisfiút. Az emberek homályosan érezték, hogy a természet fütyül reájuk, és
feszengtek. A vendéglős nem érezte, mert ő együtt nőtt fel a tájjal, amit egy
kissé lenézett. Így ültek és pezsgőt ittak, s hangosan nevettek és hallgatták a
gramofont, sokat, összefüggéstelenül és hangosan beszéltek. Az egyik pár fiatal
házaspár volt, egy fogorvos és a felesége, egyike azoknak a fogorvosoknak, akik
csak nemesi és bárói koronákat szoktak fúrni, mondain és ügyes ember, aki most
is olyan arckifejezéssel ült, mintha állandóan résen lenne, hátha adódik
valami, ami előbbre viszi őt karrierjében, embertársai becsülésében, vagyoni
helyzetében, jóhírében, sőt egészségében is. Mindenáron, állandóan, s az egész
vonalon folytonosan előbbre akart jutni. A feleségére néha szomorúan nézett,
mint egy diadalra, amelyet már learatott, s így bizonyos tekintetben nem is
használhat többé, egy sikerre, amit már realizált, s ha reá nézett, volt a
tekintetében egy nem nagyon előkelő, de nagyon egészséges gyerünktovább. A
másik pár nem volt házaspár, de szerelmes pár sem volt. A másik pár egy
általánosan elfogadott, városszerte tisztelt és régi viszony volt, közel négy
éves viszony, amit a tehetetlenségi törvény szabályozott. Tehetetlenül
szerették egymást, tehetetlenül cipelték egymást féltékenységen, jeleneteken,
szeszélyeken, botrányokon keresztül, egy minden tekintetben szilárdan
megalapozott, egymás kölcsönös és arányos unalmán erőteljesen megépített
viszony volt. A viszony egyik fele a határozottan öregedő, rendkívül gazdag
ember volt, s másik fele határozatlanul öregedő, rendkívül híres drámai színésznő.
A négy ember szabályos időközökben, görcsösen nyúlt a pezsgő után, azzal a
titkos reménnyel, hogy az alkohol varázsereje külön-külön és együttesen
valahogy közelebb hozza őket egymáshoz. Volt valami reménytelen négyükben, az
estében, s egymáshoz való viszonyukban.
A
fogorvos élt e pillanatban a legjobban. Élvezte a rendkívül gazdag ember
jelenlétét, még nem tudja, hogy milyen irányban várhat valamit tőle, talán csak
be fogja plombálni a gazdag embernek egy fogát, talán kap tőle egy
tőzsdetippet, talán építtet egyszer vele egy fogszanatóriumot, de élvezte a
lehetőségét, hogy olyan ember társaságában van, akivel kapcsolatban adódhat
valami. E pillanatban nem is akart tőle semmit: maga a tudat, hogy a rendkívül
gazdag ember körül realizálható sikerhullámok keringenek, valami csendes
mámorral töltötte el. Szíve mélyén csodálkozott volna, ha a gazdag ember feláll
s házinyulakat kezd előhúzni egy cilinderből, vagy egyet int, s künn tavasz
lesz. Külön élvezte a művésznő jelenlétét, de ezt már bizonyos mellékgondolatokkal.
Négy napja foglalkozott elkeseredetten a művésznő sok vihart látott, kissé
rozoga fogsorával, s eben a négy napban, különös tekintettel a gazdag ember
iránt érzett áhítatára, nem bírta eldönteni, hogy előnyére válhat-e
karrierjének, jóhírének és egészségének, ha a művésznő nehezen félreérthető
mozdulatait, nézéseit, nyögéseit, sikolyait és felszólításait, melyekkel
állhatatosan iparkodott áthidalni kettőjük közt a páciens és az orvos viszonyát, úgy fogja fel,
ahogy erre kérik? Valami tájékozatlan idegességgel, dühösen fúrta és piszkálta
ezekben a napokban a művésznő fogait, s iparkodott a nőből nem látni meg mást,
csak tizennyolc természetes, s hat hamis fogát, az aranyhidat a szájpadláson, s
a két rozoga koronát. A nő úgy érezte, hogy ez kevés, amit a férfi lát belőle.
A gazdag ember nem érzett semmit. Szélesen ült a helyén, s kedvetlen volt, mert
közepesnek találta a vacsorát és a társaságot. Aztán eszébe jutott, hogy ő már
olyan gazdag ember, aki megengedhet ilyen luxust magának néha, mint egy közepes
társaság és silány vacsora. A fogorvos felesége a nagy stréberek feleségeinek
megfélemlített mosolyával ült a helyén és szívszorongva iparkodott egyéni
maradni. Ebben a pillanatban ásított a gazdag ember és azt mondta:
-
Ott a terem végén egy függöny van.
Mind
hátranéztek.
-
Színpad – monda szakszerűen a színésznő.
-
Nyári színpad – mondta kevéssé szellemesen, de precízen a fogorvos.
Bámultak
a terem félhomályos háttere felé, ahol valóban egy kis pódium emelkedett,
afféle műkedvelő színpad, nyári kabaréelőadások számára. A színpadot kopott
zöld plüssfüggöny választotta el az étteremtől. Igénytelen és dilettáns színpad
volt, nyers deszkákból összeróva, melyek semmiképpen nem jelenthették a
világot. Mindenesetre egy színpad volt, ott a háttérben. Valami, amire csak fel
kell állani, széjjelhúzni a függönyt, s el lehet játszani valamit, ami hasonlít
az életre, vagy arra, amit az élet ürügye alatt látni szeretnének azok, akik
általában megtöltik a nézőtereket, s nem tudják teljes bizonyossággal, hogy a
színpad végeredményben semmi más, mint deszka, vászon, festék, rendetlenség,
lámpák s nyugtalan emberek, akik hisznek az egészben. A gazdag ember, a
fogorvos és a felesége különb látnivaló híján bámulták a színpadot, s engedték
magukra hatni azt a különös varázst, amit a színpad előtt leeresztett függöny
kelt minden nézőben öt perccel az előadás előtt. azzal a csendes és naiv
áhítattal nézték a színpad leeresztett függönyét, ahogy a gyermek ül örökkön a
valóság elburkolt cselekménye előtt, megfoghatatlan tisztelettel várva a
csodát, ami a függöny mögött készül, s aminek szarva van és tüzes lehelete és
lópatája. Azzal az önkéntelen megilletődéssel bámultak oda, ahogy az ember
időtlen idők óta ül és bámészkodik az elburkolt cselekmény előtt, ami talán
komédia, talán sorsának és vágyainak tükörképe, mindenesetre valami, ami odaát
kezdődik a függöny mögött. De erre nem gondoltak, csak bámészkodtak. A
színésznő, az egyetlen közülük, aki pontosan tudta, hogy mi van a függöny mögött
a színpadon: por, egy főúri szalon és egy park kulisszái, néhány kötélcsomó s
öreg egerek, nem gondolt semmi különösen mindaddig, amíg a gazdag ember éktelen
unalmában kissé bizonytalanul ezt nem mondta neki:
-
Tudod mit, szavalj valamit.
De
ezt ő sem gondolta komolyan. A színésznő egy kis mozdulatot tett a kezével,
amit mind megértettek, s a fogorvos felesége lesütötte a szemét. A gazdag ember
rögtön elszégyellte magát, mert bizonytalan volt az ilyen dolgokban, s csak
akkor kezdett el csodálkozni, mikor a színésznő megivott egy pohár pezsgőt,
rágyújtott, két kezét az ölébe tette, előrehajolt és csendesen ezt mondta:
-
Komolyan akarjátok?...
A
gazdag ember rögtön megdöbbent, s hevesen bólogatni kezdtek. Mind helyeseltek.
A színésznő ebben a pillanatban igazán szép volt. Ehhez csodálatosan értett,
egyik pillanatról a másikra felöltözni szépnek, kilépni a rivaldára és
komédiázni valamit. Azon a bizonyos mély és okos hangján beszélt, amit már
tanítottak az akadémián. Ezen a hangon mondta:
-
Van ebben az új francia ízében, amit januárban hozunk, egy kis jelenet, mikor
egy asszony hazajön és eszméletlenül találja otthon a férjét, és nem tudja,
hogy él-e vagy meghalt… Akarjátok látni?...
Felállt,
ledobta válláról a kendőt szép lépésekkel odament a gramofonhoz és elállította.
Aztán mélyen meghajolt a társaság felé, karját két ívben dobva széjjel, s egy
könnyű mozdulattal intett a fogorvosnak:
-
Szabad kérem, kedves partner?...
Hallgattak.
A fogorvos felállt s bizonytalanul ment végig a homályos termen a színésznő
után. A gazdag ember és az asszony mereven nézték. A színésznő lassan felment a
keskeny és rozzant három lépcsőfokon, ami a színpadra vezetett, egyik kezével
félrevonta a függönyt és a másikkal búcsút intett a társaságnak. Először a
színésznő tűnt el a függöny mögött, aztán a fogorvos. Aztán csönd volt. A
gazdag ember és az asszony nem néztek egymásra. A gazdag ember rágyújtott egy
szivarra, aztán óvatosan ránézett az asszonyra, s mikor annak ijedt és
tájékozatlan tekintetével találkozott, legszívesebben maga is bólogatni kezdett
volna; hogy nem kell félni, nincsen semmi baj. De ezzel, hogy nincs-e semmi
baj, maga sem volt tisztában, oly kevéssé volt ezzel tisztában, hogy bátorító
bólogatás helyett maga is inkább segélykérően, mint fölényesen vigyorgott. A
gazdag ember mosolyától az asszony végképpen elvesztette a fejét. Mindketten
önkéntelenül előrehajoltak a színpad felé. Ott kétségtelenül történt valami. a
függöny mögött felgyulladt a villany, s a függöny peremén melegen ömlött ki a
fény, jeléül annak, hogy odabenn készülődnek, s mindjárt kezdődik az előadás A
gazdag ember egy pillanatig arra gondolt, hogy feláll, odamegy a színpadhoz,
felmászik a lépcsőkön s odaszól, hogy hagyják abba. De aztán ülve maradt, mert homályosan
érezte, hogy neki ott semmi hatalma és keresnivalója, a rongy plüssdarab mögött
egy idegen és titokzatos világ kezdődik, ami a színésznő birodalma, s ahová
neki jogosult belépése nincsen. Valami végigment az idegein, ami nem tetszett
neki. Így ültek. A függöny mögül néhány vidám és elmosódott szó hallatszott,
egy nevetés, megint néhány szó, melynek értelme nem volt, s megint a nő
nevetése, ez alkalommal hosszan és színpadiasan. Próbálnak… - gondolta a gazdag
ember és vigyorogni próbált. De mikor az asztal túlsó felén az asszonyra
nézett, elment a kedve a vigyorgástól és egymásra meredtek. Percekig csönd
volt. A gazdag ember ezt mondta: „Haló” – s töltött a két pohárba. Reszketett a
keze. A hallóra nem felelt senki. Most csendesen ültek, moccanás nélkül, várva
valami neszt, valami zajt, ami jelzi az előadás kezdetét. De a nesz és a zaj
késett. Akkor a gazdag ember összeszedte magát és bekiáltott a sötét terembe:
-
Mi lesz, Eliz?
A
szava visszhangzott a teremben. Várták a választ, de a függöny mögött nem
mozdult semmi. A gazdag embernek kínjában az jutott eszébe, hogy a nagyszínpadokon
süllyesztők is vannak és szerencse, hogy az ilyen kis színpadon nincsen semmi.
Most már ügyet se vetett az asszonyra, hanem felállt, s nem egészen biztos
léptekkel végigment a homályos termen és megállott a függöny előtt.
hallgatózott. az orrát por és naftalin szaga ütötte meg A függöny mögött nagy
és siket volt a csend. Akkor óvatosan kinyújtotta a kezét a függöny felé, s a
terem mélyéből, az asztal felől halk, de határozott sikoltást hallott. Nem
nézett hátra. Most már mindegy, gondolta a gazdagember. Aztán ezt gondolta:
egyszer, egyetlen egyszer és utoljára. A keze nehéz volt. Előrehajolt, de nem hallott
semmit. Az a névtelen izgatottság fogta el, mintha egyedül lenne az egész
világon, szemben a siket és láthatatlan sorssal, amit most végre nyakon csíp, a
tenyerébe fog és megpofoz. Egész testével előrehajolt és szétrántotta a
függönyt.
Aztán
hátratántorodott. A színpad üres volt. A zsinórpadlásról néhány kötél lógott
csak, s a háttérben a főúri park látszott, széles alléval a középen, mely a
végtelenbe kanyarodott el. Egy pillanatig arra gondolt, hogy arra mentek el, a
színésznő biztosan ismerte a járást s utánuk szalad az allén és beéri őket. De
ehhez már nem volt ereje. Óvatosan, öregen és nehézkesen leült a színpad
peremére, s egy tehetetlen és exkuzáló mozdulattal fordult a terem végében
leselkedő asszony felé.
Forrás: Képes Hét 2.
évf. 13. sz. 1929.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése