Egész délután a kávéházban ül, kávéja és ujságja mellett,
a langy őszi napot ugy szürcsöli, akár a tejszint,
zümmögve olvas és ha nincs ki szembe üljön véle,
magában beszélget,
ilyenkor régi szerepeit mondogatja olyan hévvel, hogy
a pincér fél az asztalához lépni!
Néha fiatalok telepednek mellé, lurkók, ripacsok,
növendékek,
akik még el se jutottak a lámpalázig,
és csupa ránc, csupa csont öreganyó egykedvűen meséli,
hányan lettek érte öngyilkosok,
hogy egy diák revolvert fogott rá,
az eszeveszett tömeg kifogta a lovakat a kocsijából
és az orosz nagyherceg feleségül kérte.
Most mindenki elhagyta,
se gyermeke, se szeretője, senkije,
a régi lovagok szanaszét futottak,
ki a föld alatt, ki Amerikában, ki a Mennyországban,
szekrénye tetején koszoruk fonnyadoznak,
fehérnemü szekrénye alján szerelmes levelek
fonnyadoznak,
a szája is fonnyadt, cserepes, fogatlan
és a szive tipegve jár, akár a lába,
elsejénként eljön hozzá öreg barátja halottasegyleti
pénzbeszedő,
elcsevegnek a régi jó időkről
és a nagyhercegről, a bozontos vad kozákról,
aki most ujságot árul egy párisi uccasarkon.
Forrás: Képes Hét 2.
évf. 2. sz. 1929. jan. 13.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése