2019. nov. 10.

Sándor Imre (1892-1943): Kedves Feri bátyám



A villanygyári főmérnök – öt év óta özvegy – egy este félórával korábban ment haza a kaszinóból. Leült a kályha mellé a karosszékbe, kezébe vette az újságot és az újság mögül mondta az egyetlen huszonkét éves leányának:

- Tudod, mit beszélnek a városban, Veronka?

- Mit, apám?

- Hogy neked viszonyod van Dániel Lacival. – Az öregátlapozott az újságban.

Veronka rábámult az apjára, erősebben lélegzett, aztán elnevette magát. Kifutott a szobából.

*

A fiatal mérnök be akarta csukni a lány szobájának az ajtaját, de a lány rászólt:

- Ma nem lehet. Mari elárult bennünket. Apa mindent tud.

A fiú a kilincset tartotta, összehúzta a szemét:

 - Kikérdezte a cselédet?

- Dehogy. A lány pletykált. Apám mondta, hogy a városban beszélik.

- Nos, és?

- Mást nem mondott.

- Mást ne mondott?

- Nem. Vacsoránál egészen másról kezdett beszélni. Lehet, hogy ma korábban jön haza.

A fiú kirántotta az ajtót.

- Hát jól van. Gyerünk be az ebédlőbe. Ízléstelen volna, hogy rajtakapjon bennünket. Anélkül is rendben van.

- Mi az, hogy rendben van?

- Meg fogom kérni a kezedet.

A lány sokáig nézett rá. Halkan:

- Csak ezért?

- Ej, nemcsak ezért. Ezért hamarabb, mint akartam. Azt hiszed, nem tudom, mi a kötelességem?

- Kötelesség?

- Ej, ne érts félre. Csak az apáddal szemben. Téged szeretlek.

Az ebédlőben a lány oda akart bújni a fiúhoz, de az gyengéden visszaültette a helyére:

- Nem akarom, hogy zavarban találjon bennünket.

Festészetről beszéltek, a mérnök képeiről. A fiatalember izgatott volt, nem is leplezte:

- A nagy képet, az „Öröm”-öt abbahagyom.

- Miért?

- Ha házasodom, nem foghatok bele ilyen nagy kompozícióba. Egyelőre beszüntetem a festést. Pénz és időpazarlás. Itt, kisvárosban még portréval sem lehet pénzt keresni.

- Azt mondtad, hogy csak a művészet tartja benned a lelket. A múltkor azt mondtad apának, hogy Münchenbe szeretnél menni.

- Az a múltkor volt. Butaság! Csak azok maradnak művészek, akiknek nem sikerül visszamenekülni a rendes életbe, akik nem találnak jobb megoldást. Egy jó házasság mindent levezet. – Gondolkozott, hozzátette: - Egészen biztos!

- És biztos, hogy a mi házasságunk jó lesz?

- Egészen biztos. Aki mer, az nyer.

A lány hozzáhajolt, megcsókolta.

- Drága vagy! – Az órára nézett.

- Fél nyolc. Tegnap ilyenkor jött haza.

- Már jöhetne. Fölösleges nagylelkűség.

Fél nyolctól nyolcig a fiú állandóan az órát nézte és egyre türelmetlenebb lett. Már nyolc óra is elmúlt. A lány, látva a fiú izgatottságát:

- Sose szokott ilyen későn jönni. Nem tudom hol marad. Éppen ma!

A mérnök felugrott, izgatottan, hangosan mondta:

- Nem is várom tovább! Légy szíves, mondd meg édesapádnak, hogy holnap este hat óra után eljövök és beszélni akarok vele.

*

A fiatalember zavarában keresztbevetette a lábait, eszébe jutott, hogy ez nem illik most, de már azért is úgy hagyta. Az öreg kicsit félrehajtott fejjel, jóindulatú nyugalommal várt.

- Engedje meg, kedves Feri bátyám, volt kegyes megengedni, hogy így szólítsam… és ezennel…

A főmérnök felemelte a kezét:

- Egy szót se, fiam! Tudom, miről akarsz beszélni. Semmi se lehet belőle.

- Főmérnök úr!

- Ne érts félre, nem akarlak megsérteni. Tisztellek, becsüllek fiam. De ebből a házasságból nem lehet semmi sem. Én csak a javadat nézem. Te vagy a férfi és a házasságban a férfinak a javát kell nézni. Az az asszonynak a java is. Azért mondom, hogy ebből a házasságból nem lehet semmi.

A fiú megdöbbenve nézett az öregre. Miféle előkelőség! Rég könyörögni kell neki. Ilyen helyzetben!

- Miért ne volna jó nekem ez a házasság, Feri bátyám?

- Azt te érzed legjobban, édes fiam. Pardon… ne szakíts félbe. Nem akarok semmit se tudni.

A fiú fölugrott.

- De, édes bátyám, ez kétségbeejtő.

Az öreg leintette és csöndes, tompa hangon beszélt tovább.

- A házasság itt nem segítség, édes fiam. A házasság csak akkor lehet jó, ha tiszta akaraton nyugszik. A házasságnak nyereséget kell jelentenie, nem lemondást. A házasság végleges befordulás egy utcába és annak az utcának nem szabad zsákutcának lenni. Neked céljaid vannak, édes fiam, nehezen elérhető céljaid. Ezek a célok egészen elérhetetlenek volnának, ha most megházasodnál. Boldogtalan volna ez a házasság, édes fiam.

- De… de mi lesz Veronkából, kedves bátyám?

- Arra semmi gondod. Te férfi vagy, akinek az a természete, hogy hódítson. A lányomat úgy neveltem, hogy feleljen a tetteiért – saját magának. Ha olyan férfit választott, aki nem kötheti le magát, az szerencsétlenség, de még nagyobb szerencsétlenség, ha elfogadja ezt az elégtételt, a boldogtalan házasságot.

A fiú megint fölugrott:

- Feri bátyám, én nem bírom tovább ezt a nagylelkűséget. Jól van, én elmegyek, szerencsét próbálok a művészettel. De egy év múlva visszajövök, akár sikerül, akár nem, és feleségül veszem Veronkát. Isten engem…

- Édes fiam, ne fogadkozz!

- Hitvány, utolsó ember volnék, ha…

- Édes fiam, ne fogadkozz!

*

A fiú elutazott Münchenbe. Nem volt megtakarított pénze és így az első hónapokban rajzolói állást töltött be egy építészeti irodában. Az első két hónapban hosszú leveleket küldött ilyen aláírással: „A te lélekben és testben hűséges Lászlód.” Aztán pedig ilyen aláírással jöttek a levelek: „Lélekben mindig a tiéd.”

Egész nap hivatalban volt, festésre csak vasárnap volt ideje, kezdetben akkor is alig, mert mindenekelőtt a képtárakat tanulmányozta végig. Viszont a hétköznapok estéin odahaza rajzolt, vázlatokat, kompozíciókat készített. De csakhamar túltermés volt a témákban, amiknek megfestésére nem gondolhatott. Ekkor elkezdett tanulmányokat rajzolni a kompozíciókhoz és közben – „pihenésül” – tollrajzokat készített, amelyek összefüggésben voltak a nappali foglalkozással. Faszád- és ornamentterveket készített, ami hallatlanul könnyen ment neki és lekötötte, akár a játék. Gyakran templomokat és régi házak homlokzatát rajzolta le emlékezetből. Lassan rájött, hogy a polgári foglalkozása és a művészete között nincsenek áthidalhatatlan ellentétek. Megvigasztalta magát, hogy az igazi művész mindenbe bele tudja vinni a művészi képességeit és átmenetnek nagyon szerencsés volna, ha ilyen ideiglenes kompromisszummal valósíthatná meg becsületbeli terveit.

Nyilvánvaló, hogy mint művészt a hivatali főnöke fedezte föl először Münchenben. A mérnök bemutatta rajzait, a rajzok tetszettek és megbízást kapott a villák és családi házak tervezésére. Meglepően tudta összhangba hozni a modern konstruktív stílust a klasszikus és barokk ornamentikával és minden kilátás megvolt rá, hogy ezen a sikátoron át eljusson a felfedeztetéshez Németországban. Hat hónap múlva, anélkül, hogy egy képet is festett volna, biztosítva volt az egzisztenciája – a tehetsége révén.

*

A lány levelei leggyakrabban arról szóltak, hogy bénultnak érzi magát, mintha elvesztette volna testének és lelkének a felét. A lány bátran írt erotikus kérdésekben is, mert pontos elmélete volt az erotikáról. „Az erotika olyan az életben”, írta az egyik levelében, „mint a földkapcsolás a rádióban. Csak így szállhat lelkem az éteren keresztül.”

A „vőlegény” elszégyellte magát, mikor ezeket a sorokat olvasta, mert éppen egy autóbuszban ült, amelyik a szeretője lakásának a közelébe szállította.

- Nichts zu machen – ismételte magának az idegenben tanult szólásmódot -, rádión keresztül még nem lehet szerelmeskedni. Feri bácsi és a becsületes nagylelkűsége úgy zsongott a lelkében, mint egy villamos autó suhanása az utóbusz rázó dübörgésében.

- Igen, a Sajó partján! Idealizmus!

A lány mindig csak másodsorban bukkant föl az agyában, hiába állapította meg objektíven:

- Milyen finom! Tiszta poézis ez a lány!

Viszont a mostani szeretője egészen új, ismeretlen és forró színeket jelentett az életében, őnéki, aki a művészetben lemondott a színekről. Harmincöt éves, független, merész asszony, öntudatos, frivol élvezője az életnek. Milyen kultivált, milyen finomult és milyen gazdag. Istenem, milyen gazdag! Ez a szép viszony, amiben semmi aggodalom és semmi kötelezettség nincsen, az asszony aktivitásának volt köszönhető. Az asszony, aki egy nagy sörgyár részvényeit örökölte a férje után és foglalkozásul a versírást választotta, villát építtetett magának és a terveket a magyar tervezőművész készítette és mutatta be. Az asszony meghívta teára a feszéjes modorú, ideges fiatalembert. A fiatalember körülnézett a gazdag Louis seize-szalonban, aztán az asszonyt nézte és egész könnyedén sóhajtott. Az asszony mosolyogva csókra nyújtotta a kezét…

Szép mese, müncheni álom, amit nem zavart meg az sem, hogy az asszony mindig csak délután, úgyszólván csak pásztorórára fogadta a fiatal művészt, aki az asszony életének egyéb körülményeivel és társas életével egyáltalán nem volt ismerős. Dániel László azt a helyes magyarázatot találta erre, hogy az asszony friss, érdekes és titokzatos akar maradni. Valóban, az asszony szenvedélyes volt, de mindig visszatartott magából valamit és gyakran volt hirtelen élénk szemrebbenése, különös elmosolyodása, ami a fiúnak és nem a pillanatnak szólt. az asszonynak ez az érezhető lelki tartózkodása izgatta a fiatalembert, ki úgy igyekezett az asszony lelkéhez férkőzni, hogy a saját lelki életét és problémáit tárta föl mohón, tartózkodás nélkül.

Mikor először mesélte el a Veronkával való dolgát, a házassági kötelezettségét, az apa nagylelkűségét, az asszony meghatódott. Aztán elnevette magát és nevetett sokáig.

- Don Quijote mint apa. Kiengedi az egeret az egérfogóból, mikor az jóllakott a szalonnával. Remélem, maga nem akar visszamenni az egérfogóba?

- Ez az erkölcsi kötelességem.

- Erkölcsi kötelesség! Szóval halálosan szerelmes a lányba. Nem tud nélküle élni!

- Ez másodrendű kérdés.

- Tehát szerelmes!

- Ne kérdezze ezt.

- Megmondhatja nyugodtan. Velem nem kell törődnie. Viszony és szerelem két különböző dolog. Nos?

 A fiú hosszú töprengés után felelt:

- A lány finom, jóságos, csinos is. Nem vagyok belé szerelmes.

- És itt akarnak letelepedni Münchenben?

- Itt szeretnénk.

Az asszony megint nevetett.

- Kedves. Maga itt akar élni ebben az idegen városban és magával akarja hozni a gémeskutat. És nem is szerelmes a gémeskútba, csak ivott egypárszor a vizéből.

László kiegyenesedett, amit még sohasem tett az asszony előtt.

 - Ez frivol beszéd.

- Pardon, igaza van. De hát akkor maga nem lehet művész. Akkor menjen vissza abba a kis poros városba és csinálja tovább, amit eddig csinált. Nem is tudom, mit csinált ott eddig.

A fiú sóhajtott. Egyszerre megérezte az asszony fölényét és reménytelen szerelmét az asszonyhoz és az egész légkörhöz, amelyben élt. Az asszony folytatta:

- Mifelénk már a múlt században sem vette a férfi feleségül a lányt csak azért, mert ő volt az első. Igen,a művészember elveszi valamelyik szeretőjét, vagy azt, akihez a legtöbb közös érdek fűzi. De se szerelme, se érdek! Csak becsület! Helyesebben: előkelő válasz egy előkelő gesztusra. A szélmalom harcolni akar Don Quijoteval? Maga, aki kezdő, akinek itt törtetnie kell. Akinek gyökereket kell itt eresztenie, itteni asszonyokon keresztül.

A fiú nem adott választ, azt gondolta, itt úgyis hiába.

*

De túl hamar jelentkezett az asszony szavainak mérgező hatása. A tudatalatti vágy, szabadulni a kötelezettségétől, „az előkelő gesztustól”, megkapta a kívülről jövő, valóságos arcképét. Csak annyi idő kellett, amíg ez a kívülről jövő kép alkalmazkodó, kiszélesedett logikával egészen ráterült az agyára és eltakart minden régi képet. Sokszor még föltámadt benne a romantikus gőg, hogy büszke mozdulattal álljon a nagylelkű apa elébe, de a hasonlat a Don Quijote szélmalmáról mindig segítségére jött. A szélmalom, az élet, nem fogadja el a Don Quijotek kihívását.

Ekkor már hat hónapja volt Münchenben, a nagyváros fojtogatása rég elmúlt róla és az idegen, színes élet kéjesen tárta feléje karjait. Dániel László iszonyodott a gondolattól, hogy visszakerüljön a régi, álmos kisvárosba. Fiatal volt, huszonhat éves.

De még nem volt ereje, hogy megírja a búcsúlevelet. Langyos leveleket írt, rövideket, „nagy elfoglaltság… fojtogató munka… bocsáss meg..” aztán ritkábban, mindig ritkábban írt.

Az asszonnyal való viszony három hónapig tartott és a megszűnése nem jelentett veszteséget egyik félnek sem. Az első hetekben az asszony rejtegette a fiút, aztán, mikor eléggé érett volt a helyzet, bemutatta a barátnőinek és a jóarcú idegen fiatalember belekerült az élet forgatagába.

Rendesen éjfél után került ágyba és csak ilyenkor jutott eszébe elhagyott szerelme, Veronka. Rádöbbent a meggondolatlan fiatalságára. Milyen szép is volna az élet, ha ez a régi adósság nem volna.

- Kedves, megbízható, hűséges. Finom és intelligens!

De ezek a megállapítások már nem a szerelmes férfi lelkes dicsérete volt, hanem a lelkiismeret gyötrő tárgyilagossága.

Egy este, amikor a lépcsőn fölfelé ment a lakásba, az a kényszerképzete támadt, hogy távirat várja odahaza és a táviratban az van, hogy a lány hirtelen meghalt. Szerencsétlenség vagy tüdőgyulladás. Kétségbeesett.

- Aljas ember vagyok.

Nem mehet tovább. Szabadulni kell! És a lány éljen tovább boldogul. Boldogul? Ej, hát ő nem biztosíthatja a lány boldogságát. Még akkor sem, ha feleségül veszi. Ez volna az életének minden célja?

Most már csak azon gondolkodott, hogy csak a lánynak írjon-e vagy az apának is? Az apának így: „Meghajtom fejemet kedves bátyám bölcs élettapasztalata előtt. Vannak erkölcsi elvek, amelyeknek a gyarló ember minden


szent fogadalom ellenére sem tud eleget tenni. Az élet sáros szekere elragadja az embert…”

Egész éjjel az apának szóló levelet fogalmazta fejében. A lányra már nem is gondolt.

Forrás: Képes Hét 2. évf. 13. sz. 1929.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése