Késő
éjjel felmegyek barátomhoz, aki elébem jön az előszobába, kezét szája elé
tartja, s miközben kabátomat levetem, súgja:
-
Társaság.
Kérdem,
hogy ismerősök-e? Azt mondja, nem, három házaspár, először vannak fönn nála.
Bemegyek
a szobába, bemutatnak, leülök. Pillanatnyi szünet. Mindenki átnéz rajtam, ami
csak részben szól személyemnek, részben helyzetemnek, annak, hogy most jöttem,
semmi közöm hozzájuk, nem tartoznak törődni velem. Át kell vágni magam itt is,
el kell foglalnom szerény helyemet az emberek társadalmában. Egyelőre feketét
kapok, a dívány egyik sarkán ülök, előttem egy hölgy, aki nem fordul meg, piros
ruhában, s ezt mondja:
-
… László imádja Wellset.
Keresem
Lászlót, melyik lehet? Biztosan az ura. Talán az a kopasz, az nem figyelt ide,
biztosan az ura. De éppen így lehetne ez művészfejű, sörényen és cvikkeres.
Egyes kutatók azt állítják, hogy házastársak hasonlítanak egymáshoz, s hosszú
együttélés összetöri őket s fizikailag is hasonlítani kezdenek. Megpróbálom
összerakni a hat embert, gyerekkoromban volt ilyen játékszerem, melyik fej
melyik törzshöz való? A törzs itt a nő, a fej a férfi feje.
Lassan
tájékozódom és hallgatok. A feketét iszom, elnyújtózom a díványon, még nem
vettek föl, elbeszélnek mellettem, mint egy akváriumban, ahová új halat dobtak,
némán úszik el mellettem a régi társaság. Szórakozottan és álmosan arra
gondolok, hogy ez a legnagyobb dolog a világon, egy-egy új ember. Nézem ezt a
hat legnagyobb dolgot a világon. Szeretnék végigdűlni a díványon, de azt
hinnék, hogy ez ellenük történik, s megjátszom,- ezért, óvatosan, csak hátrább
ülök, a könyvespolcra támaszkodom, valami kis helyzetet építek magamnak, most
kezdhetjük.
A
szobában úszik a füst, a sok könyv bizonytalanul dereng át a homályon, van az
egészben valami egy seanceból. Idegen emberek között mindig van valami egy
seanceból. Nem lehet tudni, mi fog történni, lehet, hogy az egyik rögtön
feláll, meghajtja magát s azt mondja: „Prockauer vagyok” – s valami óriási
kinyilatkoztatásba kezd, mely megváltoztatja a világ rendjét s új célokat tűz
az emberiség elé. Cigarettázom. Ez lehet, hogy feláll valaki s
kinyilatkoztatást tesz. Néha már megtörtént. De az is lehet, hogy én a
következő pillanatban felugrom, fürgén felkuporodom az íróasztal tetejére és
kukorékolni kezdek. Minden lehet. Lehet, hogy plazma mászik elő a gyászruhás
hölgy szájából, esetleg elhunyt kedves fiának materializált szelleme, kocsonyás
kezek jelennek meg a levegőben s egy síri hang azt mondja: „Én vagyok Goethe,
pálinkás jóreggelt az egész társaságnak.” Szellemek, különösen nagy emberek
szellemei, általában ilyesmit szoktak mondani. Könnyű elektromos áramok járnak
közöttünk, idegenek vagyunk, de azonos anyagból, az atomok keresik az ismerős
atomot, átrendeződnek. Könnyű érintést érzek, az egyik hölgy reámnézett,
elfogom a pillantását, behunyom a szemem, másfelé nézek. Régebben így mondták:
„súrolt tekintetével.” Milyen pontos ez, van az ilyen első pillantásokban
valami testi és anyagias. Lehet, hogy viszonyunk lesz. A falat nézem, majd
súrolom tekintetemmel a hölgyet. Nem, nem lesz viszonyunk.
Megint
a falat nézem. Most ezt hallom:
-
Én nem szeretem Wellset. Olyan értekező.
-
Lafcadio Hearn a végén már egészen japán volt.
-
Nem tudom, hogy lehet nem szeretni Shawt? Én imádom Shawt. (Nő mondja.) például
az a rész a Johannában.
-
Joseph Konradnak is van egy szigetről egy írása.
-
Arra emlékszik, mikor leüti egy bunkóval?...
-
Női hang:
-
… ha valaki hallaná… ahogy itt beszélünk… Shaw… „mikor leüti egy bunkóval…”
Egy
pillanatra szégyenlem magam, mert hallgatóztam. Az ilyesmi illetlen.
Az
ember vetkőzzön le, maga is, ha a többiek meztelenül fürödnek s lubickolnak egy
langyos, kissé szennyes, állott társalgásban, melyben jól érzik magukat, s nem
szégyenkeznek egymás előtt. Most jön valaki, leül a parton ruhában s nézi őket,
ez nem korrekt. Sajnos, nincs módom korrektnek lenni, undok mesterség. A
múltkor, anonim levélben egy sértődött olvasó ezt írta: „Tudja, kicsoda kegyed?
Kegyed egy detektív.” Boldogan elpirultam, mikor ezt olvastam, ez a legnagyobb
dicséret, amit kritika az írónak adhat. Hallgatóztam, benéztem egy idegen
ablakon, köhögni kellene, hogy észrevegyenek. Hozzákezdek levetkőzni. Néhány mondattal
sikerülni fog. Akkor majd adnak egy kis helyet, beállítanak a rangsorba, s
fesztelenül lubickolunk együtt tovább. Fáradt vagyok, lustán keresem a pontot,
ahonnan fejest ugorhatok. Könnyen és kedvesen kell megszólalni, a start nagyon
fontos, valahogy úgy, mintha már évek óta diskurálnánk itt ilyen szépen,
hetesben, s éppen csak folytatok egy megkezdett gondolatot. Ártalmatlanul és
szelíden kell kezdeni, most megszólalok, valaki felel, rögtön elkezdődik a
kristályosodás folyamata, rokonszenv és ellenszenv alakul ki bennem és
körülöttem, átveszem a hangot, viszem egy ideig, míg megtalálom, milyen dúrban
és mollban megy az egész, s akkor fújom harmonikusan velük tovább.
Talán
a halálról lehetne valamit, az mindenkit érdekel. Van egy jó kis történetem a
halálról. Még mindig Wellsnél tartanak? Tempó, egy, kettő… Kimondom:
-
Ez az új Maugham-darab…
Senki
nem nevet a szemembe. Három mondat után megkapom a hangot, csendesen viszem egy
percig, átadom a szomszédomnak, valami langyosat érzek, már úszom.
Később
kimegyek a másik szobába, szégyenkezés nélkül előhúzok egy névjegyet a
tárcámból, s felírom: seance, László szereti Wellset. Mit csináljak, rossz a
memóriám.
A
szobalány nagy ezüsttálon egy magányos csésze feketét hoz.
Forrás: Képes Hét 3.
évf. 6. sz. 1930.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése