Lapides
clamant…
A
kövek beszélnek, mondja a zsoltáros bölcs szava. Isten dicsőségét hirdetik. Ha
az ékes szavú próféták hallgatnának, ha emberi hang, az emberi kultúra
alkotásai nem dicsőítenék a Teremtőt, akkor is megszólalnának a néma tanúk,
kiabálnának a kövek, csak meg kell érteni a szavukat.
Hogyan?
Hát a köveknek is volna érthető beszédük? Ezeknek a mozdulatlan, néma,
szervtelen lényeknek, amelyek csak úgy találomra fekszenek ott az országút
porában, kerülnek lábunk alá, amikor hegy tövében sétálgatnak. Vajon mit
beszélhetnek ezek az élettelen testek, a föld kérgének kiszakadt darabjai?
A
prágai utca kövezetén megbotlik a lábam. Az egyik kocka kiáll a többi közül és
ez akasztott meg sietős utamban. A gránitdarab közömbösen, mogorván fekszik ott
társai között és most hirtelen eszembe jut, hogy mi lenne, ha ez a hitvány
kődarab megnyitná a száját és beszélni kezdene? Elmondaná, hányan bukdácsoltak
rajta keresztül azalatt a három évszázad alatt, amióta ide be van ékelve a
prágai járda pikkelypáncéljába, azután elmondaná, hogyan állotta századok
ostromát, mint valamelyik feudális úr várkastélyának alkotódarabja. Talán a vár
szép asszonya könyökölt puha karjaival rajta, és így hallgatta az alkonyi
órákban a trubadúr könnyes énekét? Még korábban talán kézi malomkő volt, amelyen
a hallstadti kor primitív kultúrájú embere gabonáját zúzta szét? Még régebben
talán gyilkos fegyver volt Káin kezében, amellyel a barlanglakó ősember
agyonsújtotta embertestvérét, Ábelt? Ez a szikladarab azonban már akkor is élt,
akkor is ugyanilyen szerkezetű, összetételű, keménységű objektum volt, mint
most, amikor ember nem volt még a földön,amikor a kontinensek alakulóban
voltak, szörnyen vajúdott a föld és az egész égboltozat vörösben izzott a
kirobbanó vulkánok lángjától. Ez a szikladarab, amelyen megakadtam millió és
millió esztendős és élni fog akkor is, amikor én már rég hamuvá váltam, utódaim
is kivesztek s a végítélet napja elkövetkezik. A kövek akkorra is fennmaradnak,
amikor már minden szerves élet megszűnik a földön és bolygónk kihűlve végzi
majd körforgását tovább, mint a többi, kietlen, sivár égi test…
Tátraszéplakon
voltam az ősszel és minden reggel elvezetett a sétám a Sárga falhoz, a Tátrának
geológiai tekintetben ehhez a kétségtelenül egyik legérdekesebb, legszebb
részletéhez. A hatalmas, függőleges fal sok ezer és ezer esztendő alatt
halmozódott a magasba a jegesek leszállította törmelékkövekből, a morénákból.
Rám mindig azt a benyomást tette a fenyőóriások közül kikandikáló meredek,
mintha nyitott,feltárt lap volna,amelyben a föld őstörténetének legérdekesebb
fejezetei vannak megírva.
Felkapok
egy darab követ a Sárga fal aljában. Ráteszem a tenyeremre. Akkora, hogy éppen
csak beborítja. Hazaviszem. Odahaza erős kefével megtisztítom a szennytől,
piszoktól. Azután leteszem az asztalra.
Most
beszélj…
Sok
ezer esztendő van mögöttem… Talán sok millió is… De hát ez mindegy a te
szempontodból, te szegény ember, akinek átlagos életkora még az elmúlt
évszázadban is csak 47 évben volt megszabva és csupán az egészségügy rohamos
fejlődése javította fel ezt az átlagot 53 esztendőre. Egyszóval hogyan is
tudnád felfogni, hogy mit jelent a csupán tízezer esztendős időköz, amikor
gyakran egy nap, egy hónap is olyan tűrhetetlen hosszúnak tűnik fel a
szemedben? Évezredekkel,v agy évmilliókkal ezelőtt egy nagy tengerben voltam
tapadós iszap… Ebben a tengerben csodálatos teremtmények éltek,amik most már
csak mesében szerepelnek. Óriási tengeri sárkányok csapkodták habjait. A
hajósok még most is hisznek benne, hogy ivadékaik, a szörnyű tengeri kígyók
élnek még a hajójáratok elkerülte tengerekben, de ez csak babonás legenda… A
tengeri sárkányok éppen úgy kipusztultak,mint a szárazföld szörnyű, páncélos,
pikkelyes óriásgyíkjai. De a nagy szörnyetegek mellett a kis állatok és parányi
lények milliói és milliói is benépesítették az őstengert. Akkor is az volt az
élet törvénye, mint most. A nagyobb cápa felfalta a kisebbet…
Embert
azonban nem láttam ennek a csodálatos tengernek partján. Amíg én iszapból kővé
képződtem, ember nem zavarta a természet zavartalan harmóniáját. ezért hiába is
kutatod belsőmet, semmit sem találsz bennem, ami a homo sapienssel állana
vonatkozásban…
De
az őskorszak egyéb tanúbizonyságait magamban zárva elraktároztam és
konzerváltam azokat a ti tudományos megismerések számára. Az egyiptomi fáraók
holttestüket bebalzsamozták, a múmiák mellé elraktározták mindazokat a tárgyakat,
amiket az élők szerettek és használtak s a négyezer éves, meg még régibb sírok
feltárják most előttetek a múlt egész életét, kultúráját, így elevenedik meg a
holt tárgyakban az a négyezredik esztendő, amely a piramisok ormáról nézett
Napóleon katonáira.
A
követ most kettészelem. Csodálatos alakzatok tűnnék fel a belsejében. Sűrűen
egymás mellett csodálatos alakú kagylók, szeszélyes csillagok, miniatűr
Zeppelinekhez hasonlító csigavázak halmozódnak. Most hát megértem, hogy
tulajdonképpen mi is ez a kődarab. Nem mást, mint a geológiai őskornak egyik
temetője. Az őstengerben elpusztult kis állatok egymás mellé zuhantak a parti
iszapba és az iszap szépen magába zárta a halottakat. Vázukat mumifikálta, s
maga az iszap, amikor a tenger már elvonult, kiszáradt, szárazra kerülve lassan
megkövesedett, így fogva magába a zárványokat, millió és millió esztendővel
ezelőtt élt parányi lények csigahéját, kagylóját. A föld színe azonban nem
maradt nyugodtan, óriási területű földdarabok a magasba emelkedtek, más földdarabok
viszont a mélybe süllyedtek, újból tenger alá kerültek. Innen van az, hogy
Norvégia fjordos partvonalán háromszáz méter magasságban is hosszú szalag
húzódik olyan kövekből, amelyek tengeri állatok zárványait fogják magukba, ami
azt bizonyítja, hogy a norvég part az évmilliók alatt több száz méterrel
emelkedett és a skandináv rögnek ez az emelkedése még most is tart.
De
mit jelentenek kövünk belsejében a szabályos, ötágú csillagok? Olyan az
alakzatuk, mintha kikeleti hóvirág pártája préselődött volna ebbe a természetes
herbáriumba. Egyes csillagoknak keskeny sugaraik vannak, mások viszont egész
szabályos alakulatot mutatnak, mint a legszebb filigran-munkák. szinte azt
hinnők, hogy ezek a csillagocskák az ősidőkben gyengéd, kedves élőlények voltak,
talán tengeri liliomok. Így is nevezik őket, s a név tényleg nagyon ártatlannak
hangzik, a valóságban azonban nem szelíd tengeri virágok voltak ezek a tengeri
liliomok, hanem kielégíthetetlen vágyú falánk kis bestiák, a medúza-nemzetség
sarjadékai…
Azután
látunk ég a kő belsejében olyan alakulatokat, amelyeket viráglevelekhez
hasonlíthatnánk. Ezek a viráglevelek azonban tapadó polipkarok voltak, és jaj
volt annak a kis állatnak, amely ezeknek a karoknak a közelébe jutott. Ha a kar egyszer
nekilendült, csavaros mozgása elől nem tudott menekülni a megrémült kis állat,
gyilkos, halálos öleléssel tapadt rá a bestiának sok-sok ilyen fegyvere. Az
egész állat nem állott másból, mint egy óriási szájüregből és azután ilyen
ragadozó karokból, amelyek szakadatlanul szállították a táplálékot a
telhetetlen szájüregnek. Olyan ez a kar, mint a cowboy lasszója, mely
összetekerve fekszik a nyergen, és amikor a cowboy célba vette áldozatát, akkor
egyszerre a messzibe lendül a kötélcsomó. Így húzta össze a ragadozó polip is karjait,
amelyek több méter hosszúságra is ki tudtak lendülni.
A
petrográfia tudománya a kövek szerkezetét vizsgálgatja, és ezek alapján
osztályozza az ásványok világát. A paleontológia, az őslénytan a különböző
földrétegek korát a beléjük zárt állati és növényi kövületek, foszeilliák
alapján határozza meg. Az állatok megkövesült maradványait a paleozoológia, a
növényekét a paleobotanika kutatja. ennek a tudománynak eredményei a szerves
világ fokozatos fejlődését bizonyítják. Így lesznek a kövek beszédes tanúi a
korszakoknak, amelyek millió és millió évre nyúlnak vissza. Így tudjuk meg,
miként fejlődik a kezdeti életből az ősi, alsórendű gerinctelenek a
háromkaréjos ősrákok, az első halak világa, mint jelenik meg a devonban az első
szárazföldi növény és az első szárazföldi állat a páncélos és tüdős hal. Így
tárul fel a kövek tanúsága nyomán a földnek csodálatos őskora, amelyben oly
kedvvel búvárkodik a természettudós és a laikus egyaránt.
Forrás: Képes Hét 3.
évf. 6. sz. 1930.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése