Nini.
Uj dolog. Friss dolog. Reform.
Szinte
nem hittem a szememnek.
Amit
láttam most ennek a reklámszépségnek az arcán a plakáton.
Vannak
ezek a reklám-eszmények, szőrme-, púder-, parfüm-, toiletteszappan-,
fogpasztaszépségek. A modell, akit az a gyárral és művészettel megalkudott
piktor a plakátra teremtett, valahol egy színházban görl, vagy egy divatházban
mannequin, de úgy adja, mintha dáma volna, oly pompázatos, oly álmatag. De úgy
is tesz, mintha tündér volna, olyan gondtalan, hontalan mosollyal mered ránk,
részletekés foglalások közt vacilláló szegény földi halandókra.
A
gyalog loholás közt, míg várja az ember a sarkon a forgalmi rendőr intését, meg
az autóbusz és a kistaxi ablakából odapillant az ember az óriási szépségre, ki
bizonyos cégek vagy gyártmányok érdekében bűvöli a lakosságot lankadatlanul,
napfénynél, villanyfénynél egyaránt. Lassan aztán ismerősünk lesz az ilyen
szappangrófnő, meg púderhercegnő.
Mit
láttam most délután, könyörgöm. Ott az autóbuszmegállónál a hirdetőoszlopon,
ott egyik misztikus imádottunk, a fogpasztakirálynő mosolyog a forgalom közé. Hát
annak a szeme alá, a rózsaszín orcájára három szabályos kövér könnycseppet
rajzolt oda valaki plajbásszal.
Könnyeket,
fülönfüggő-forma ovális könnyeket, szépen egymás fölé potyogókat.
Ez
aztán újság, nem? ezelőtt tudniillik a névtelen huncut mindig bajuszt rajzolt
oda a plakáton hódító primadonnáinknak, meg a reklám szépeinek az orra alá.
Míg
az autóbusz oda nem zöttyent, néztem, nézegettem azt a három, plajbásztól
fakadt könnycseppet elfogódva.
Vajon
ki volt ez a forradalmár, aki bajusz helyett könnyekkel szereli föl a plakát
beauté-ját?
Valami
groteszk volt ez a hermelines, drágakőszemű elhúzott ajkakkal, terror-erővel,
világító fogsorral veszteg mosolygó bábarc a három könnycseppel. Valami beteg
dolog volt.
Szerettem
volna véletlenül látni azt az ipsét, aki a könnycseppeket odapocázta.
Talán
nem is inasgyerek volt, s nem humoros kisdiák.
Nem
az a nebuló volt, akinek mindig tréfára áll a feje.
Nem,
ez nem csibész volt. Ez megbüntette a tündért, a démont, az istennőt, aki
eszméletlenül, szívtelenül mosolyog a város töviskoszorús élete fölött.
Ez
az ipse gürcölő magántisztviselő volt, bolttalan segéd volt, munkátlan
ifjúmunkás volt, kenyér, szerelem, álom és remény száműzöttje.
Ő
is hirdetni akar, reklamírozni akar. Az élet könnyeit hirdeti az a plakáton.
Ő
nem a tegnap csibésze.
Nem;
ő a ma fiatal mártírja.
Forrás: Képes Hét 3.
évf. 6. sz. 1930.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése