Szenet emészt ásitó gyomra.
Nyáron feledve áll a szoba bus sarkában,
Befőttes üvegeket rak rá az anyám, fehér oldalát
Megsimogatja. A cirádákon lassan gyülik az idők névjegye: a
por.
Ősszel jön a kályhás, köhögős, öreg bácsi, agyagot vesz,
Fölméri, nézi, a belsejét nagy gonddal kitapasztja.
A kályha élni kezd, - szikrát vet szája,
Fütöl is, ha odakünt kemény idő van.
- Szél, szél – panaszkodunk, de azért farkasszemet
Nézünk a lánggal, mely mégis jó, hiszen a hóból
Nem épithetünk lakást s a vihart
Sem szürhetjük le engedelmes poézisnak.
Az egész világ hütlen lett hozzánk,
Csak egy maradt itt, fogjuk rá, emlék,
Utánzat csak és merő visszhang,
De meleget adó, a kályha.
Forrás: Képes Hét 3.
évf. 5. sz. 1930.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése