2019. nov. 10.

Földi Mihály (1894-1943): Az igazi, az utolsó


 
Nyugtalanul megállottam a hall előtt, majd egy oszlopnak dőltem. A nagy szálloda előtt kis asztaloknál még kávéztak és frissítő italokat fogyasztottak a vendégek, szemben egy bárban hangosan szólt a zene, mögötte a tenger harsogva hullámzott. Úgy látszik, vihar lesz a szörnyű hőség után; párás, fojtogató a levegő. A lépcsőn előttem szakadatlanul vonultak fel az emberek a bárba, bent a terem már zsúfolásig megtelt. Megnéztem az órámat. Hat perc múlva tizenkettő…

Idegességem hihetetlenül fokozódott. MI van velem? Véletlenül vetődtem el erre az olasz fürdőhelyre. A városokat jártam, Páduát, Bolognát, Firenzét s Rómán át Nápoly felé igyekeztem, de eltikkadtam a korai hőségben s ide menekültem a tengerre. Kint a vízben ismerkedtem meg a leánnyal, véletlenül. Messze elúsztam a fürdőzőktől s csak ott kint vettem észre, hogy úszik még előttem valaki. Ki lehet ez a jó úszó? Feléje igyekeztem s egyre közelebb kerültem hozzá. Az megérezhette, hogy követik és szinte versenyre kelnek vele. szemlátomást erősítette a tempót s néha hátra is pillantott. Nő, állapítottam meg, amikor egy pillanatra hosszabban kiemelkedtem a vízből. Néhány perc múlva utolértem, el is hagytam, majd elfáradva, néhány méterrel előtte a hátamra feküdtem és pihentem. Nézegettem. Fiatal leány lehet. Remek úszó. Milyen erősek a tempói! Milyen izmosak a karjai! Hogy csillog a szeme… Csupa egészség és jókedv. De mi történik most vele? Egy-két erőtlen mozdulat után hirtelen megállt, a feje felbukkant, majd eltűnt. Karjai zavartan csapkodtak… Önkéntelenül hozzáúsztam. Itt ismerkedtünk meg. Görcs fészkelődött a lábába s moccanni sem tudott. Mit lehet mást tenni? Átkaroltam s kiúsztam vele a partra. Azóta mindennap találkoztunk kint a vízben végül már kerestük és váruk egymást, anélkül, hogy kint a szárazföldön csak egy szót is váltottunk volna egymással. Csak összenéztünk az étteremben vagy a táncnál, vagy a strandon, a szemünkkel intettünk és mosolyogtunk és… most tizenkettőkor találkozóm van vele a szobájában.

Hogyan jutottunk idáig? Már magam sem tudom. Vannak szerelmek, amiknek nincs történetük. Megszületnek, váratlanul, hívatlanul; erősebbek nálunk s észrevétlenül elsodorják az embert. Már akkor szerelmesek voltunk, amikor megpillantottuk egymást, s azóta úgy lessük egymást, mintha évek óta vártunk volna erre a titkos találkozásra. Nem mutatott be a szüleinek, akikkel együtt nyaralt itt, s nem ismertetett meg azzal a fiatalemberrel sem, aki állandóan a társaságukban jelent meg. Feltartóztathatatlanul rohantunk eddig az éjszakáig, amely most végül megpecsételi sorsunkat és… de hát mit történik velem, Most kezdek el gondolkodni? Most torpanok meg:

Mégis csak különös! Határozottan visszariadtam. Itt állok habozva és hirtelen hitetlenséggel ebben a fullasztó éjszakában s nem tudok megfordulni. Most jöttem ki a táncteremből. Minden rendben van, senki sem sejt semmit. Szülei a megszokott sarokasztaluknál ülnek, a fiatalember táncol egy hotelbeli vendéggel, a leány most surrant fel az emeletre. Nekem is csak fel kellene mennem a lépcsőn, vagy hogy még gyorsabban hozzá érjek, a liften… a második emeleten jobbra, a második ajtó… Már látom a sötét szobát, ahol vár, már érzem a számon szép,fiatal ajkait… miért nem sietek? Soha még ilyen izgalmasan szép leányt nem láttam. A fekete hajnak, a kék szemnek, a piros szájnak ilyen csodálatos harmóniáját… nem, nem, eddig csak álmodtam ilyet. Álmodtam róla, mint a legnagyobb ajándékról, melyet tartogat nekem az élet. Álmodtam róla, mint a legértékesebb jutalomról, mellyel a sors egyszer kárpótolni és vigasztalni fog mindenért. Most itt van.

Itt van, itt van, noszogattam maga. Nem azzal biztattad-e mindig magad, hogy várj, csak várj, nincs semmi baj, eljön egyszer majd az igazi, éppen akkor, amikor úgy érzed: no, itt az utolsó forduló. Amikor már megérezted mindennek az értékét; amikor tudod, mi az ember s mi a jelentősége; mi a munka s mi a jutalom; mi az öröme s mennyire jelentéktelen… És akkor majd meg is tudod becsülni. Akkor majd tudsz igazán örülni. Most meg is tudod becsülni. Akkor majd tudsz igazán örülni. Most itt van. Semmi sem számít, ami eddig történt; félöröm, félsiker, félmunka volt; elfeledhetsz mindent; itt az igazi.

Megnéztem az órámat. Két perc múlva tizenkettő.

Most hirtelen eltűnt előttem az éjszaka, s napsütést láttam és reggelt s józanságot. Mert erre az éjszakára is eljön majd a reggel s a szív oly tehetetlen, hogy nem éri be az emlékkel, hanem mindig meg akarja ismételni élményeit, hogy dacoljon az idővel. Ha most felszaladok… mi vár rám? Egy negyedóra. Aztán le kell ide jönnöm, mintha semmi sem történt volna, neki is meg kell jelennie, táncolnia, mosolyognia, csevegnie kell, úgy viselkedni, mintha még mindig a régi ember volna. szóval: játszani, alakoskodni, hazudni. És hogyan találkozhatunk újra? Tovább is titkolózni… vagy bemutatkozni és… Régi, régi nóták. Már megint ott állok mindnyájunk életének gramofonjánál, már újra felcsavarhatom és feltehetem a régi, halálosan unalmas lemezt, az ideges jazzt, melynek címe: izgalmas viszony, vagy a régi valcert, melynek címe: házasság… És majd jönnek a napok, ó, a napok… igen, ó, igen… az évek is jönnek és… Már túl is haladta a mutató a tizenkettes számot. Ejnye, azért is!

Sarkon fordultam, átsiettem a hallon, beléptem a liftbe, cigarettát dugtam szájamba, a második emeleten a boy kinyitotta előttem az ajtót, már a folyosón álltam, körülnéztem, már megindultam ajtaja felé, amikor önkéntelenül a lépcső felé pillantottam: egy fiatalember szaladt fel lihegve az emeletre. az a fiatalember, aki…

Elém ugrott, zihált. Sápadt arcát elöntötte a verejték. A szemembe meredt. Szmokingjának nyakkendője félrecsúszott.

- Uram, én…

Hűvösen néztem.

- parancsol?

Elakadt a szava. Rémülten rám meredt.

- Engem keres?

Kétségbeesetten tördelte kezét.

Végül megszólalt.

- Könyörgök, ne menjen be!

Játszottam a meglepődöttet.

- Hova?

- Kérem… Ne tekintsen ellenfélnek, nem vagyok a vetélytársa. Gondolja meg, mit tesz. A menyasszonyom, feleségül akarom venni. Tíz év óta szeretjük egymást… még gyerekek voltunk, amikor… Egy hét óta figyelem magukat… szörnyű, mit szenvedek!

- De hát honnan tudja, hogy én…

- Figyeltem magukat. Láttam. Éreztem. Ne vegye el tőlem! Mit jelent mindez önnek? Egy kaland a sok között. Egy nővel több, vagy kevesebb. És ön tovább megy. Nekem az életem.

- Képzelődik.

- Tiszteljen meg azzal, hogy legalább őszinte hozzám!

- De hát honnan tudhatja, hogy mit érzek én?

Kétségbeesetten nézett rám. Szép, fiatal férfiszemébe könnyek gyűltek.

- Nekem az első. Önnek talán az utolsó.

Megsajnáltam.

- Talán éppen azért – feleltem halkan, mosolyogva, s meggyújtottam a cigarettámat.

- Ön tudja, mit veszít. Én még semmit sem tudok.

A könny végigfolyt az arcán, megállt az állánál, majd lehullott az ingére. Néztem a könny lassú csillogó útját, néztem ezt a kétségbeesett fiatalembert és sok minden jutott az eszembe. Sok minden, amire kár emlékezni s amit talán elmondani is fölösleges.

Hirtelen úgy megszerettem ezt az ismeretlen fiatalembert, mintha én magam álltam volna ott helyette, fiatalon, aggódva, reménykedve, borzalmas izgalomban az első miatt. Az érvei komikusan gyöngék. Az ereje szégyenletesen gyönge. Igaza nincs. De úgy látszik, van valami, ami igazabb az igazságnál… Majdnem hogy jókedvű lettem. Megsimogattam arcát. Megkötöttem a nyakkendőjét. És végül így szóltam hozzá:

- Maga most nyisson be hozzá. Sötét szobát fog találni. Ne szóljon egy szót sem. És amikor két reszkető kart érez a nyakán és forró szájat a száján, szorítsa, szorítsa magához és csókolja és csókolja és ne engedje gondolkodni és maga se gondolkodjék és csak akkor vegyen lélegzetet, amikor már rég a magáé… Megértette fiam?

Megfogtam a kezét és az ajtóhoz vezettem. Ott félreálltam, s intettem a szememmel, hogy gyorsan osonjon be. elmosolyodtam. Láttam, hogy elfelejt lélegzeni. Aztán berohant. Eltűnt. S én még sokáig, sokáig álltam ott a falnál, és csak nagyon halkan fájt a szívem, amikor eszembe jutott, hogy most lett első az én utolsómból, az én igazimból.

… Három év, talán több is elmúlt már azóta. A minap céltalanul bolyongtam az utcákon és séta közben megálltam egy könyvesbolt kirakata előtt. A könyveket még mindig nagyon szeretem. Nézegettem a címeket, s romló szemem elé monoklit szorítottam. Egyszerre érzem, hogy balra tőlem megáll egy kisgyerek és kezecskéit végighúzza az ablakon. Lepillantok rá. Most egy elegáns asszon áll meg mellettem és megfogja az üvegen sétáló kezet. Egymásra nézünk. Az asszony, meg én. Meglátjuk egymást. Az asszony arcát elborítja a vér, szája megreszket, megrázza fejét, kiegyenesedik… haragszik… és elrántja a kisfiút. A gyermek ijedten felpillant rám. Megismerem. Különös fény csillog a szeme fölött, s homlokán, meg piros szájacskáján. A lélek különös, ragyogó fénye. Jaj, hogy sietnek, szinte menekülnek tőlem!... Megy, megy a karcsú, szép, lányos asszony, vissza sem néz; csak a gyerek bámészkodik még hátrafelé s ügyetlenül lóg anyja kezén. Olyan ismerős nekem ez a gyerek…

Forrás: Képes Hét 2. évf. 2. sz. 1929. jan. 13.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése