Falu Tamás: A szerelem utja

I.

Portelek mindössze öt kilométernyire feküdt a járási székhelytől. A szó szoros értelmében feküdt. A völgyecske volt az ágya, s a fölé hajló kis erdő volt a takarója. Öt kilométernyire volt a járási székhelytől, mégis mintha egy egész más földgömbön forgott volna a végtelenben. A járási székhely élt, fejlődött, emberek méhkasa volt, vonatok száguldoztak át rajta, autók öltöztették porfelhőbe. Az alig öt kilométerre fekvő kis község pedig húsz esztendő óta nem gyarapodott egy házikóval sem. Olyan volt, mint egy különös temető, melyben födél alá temetkeznek az emberek.

S minden azon múlt, hogy nem kapott rendes utat.

Az a keskeny szalag, amelyik a székhellyel összekötötte, mindennek nevezhető volt, csak útnak nem.

ha fagyott; járhatatlanná tette a kátyú. Ha esett: kerékagyig süppedtek bele a kocsik. Nyáron pedig a feneketlen homok miatt a téli fagy és az őszi eső után vágyakoztak a fuvarosok.

A községi képviselő-testületben sokszor szóvá tették a lehetetlen állapotot.

- Be kell menni a főszolgabíró úrhoz! – követelőztek az elégedetlenek.

- Hiába. Már voltunk.

- Akkor megyünk a megyéhez!

- A megye nem csinál a főszolgabíró nélkül semmit – lohasztották le a reményeket a pesszimisták.

- Valamit mégis csak kell csinálni!

- Persze. Várni kell.

- Várni bizony – nevetett a rektor. – Jön egy jó forgószél, elfújja az utat, akkor azután majd kapunk helyette másikat.

A főszolgabíró öreg ember volt. Már egy kicsit maradi is,nem szerette az úgynevezett rohamlépéseket a közigazgatásban. Mikor betöltötte szolgálatának negyvenedik évét, nyugalomba ment, s visszavonult a birtokára.

Új ember került a helyére.

- Új főszolgabírónk van! – adták tovább a jó hírt a portelekiek egymásnak.

- Új ember, új út! – álmodoztak a forgalomba kapcsolódni kívánkozók.

Az új főszolgabírót egyszerre megkedvelte a járás. Nőtlen volt még, jókedvű, mozgékony, minden szépért és jóért lelkesedő fiatalember.

Hogy egy kicsit szerette a muzsikát, meg a szép asszonyokat, nem rótta meg érte senki. Elevenséget hozott a kaszinóba, bálok élére állt, vadászatokat rendezett. Pezsgés támadt, amerre csak megjelent.

Az új főbíró a farsangzáró dominóbálon beleszeretett a községi orvos feleségébe.

A doktorné a legszebb asszony volt az egész járásban. Nagyon szép családi életet élt az urával. Két apró, szőke gyerekük is volt, az egyik három-, a másik négyéves. Szerelemből ment az urához. Ez a szerelem az összes szakértő nénik és bácsik véleménye szerint örökké-tartónak, elkophatatlannak minősíttetett.

A főszolgabíró szerelme nagyon finoman, igen illedelmesen, egy boszton utolsó fordulójában jelentkezett.

A cigány beengedte álla alól a hegedűt, a cimbalmos félredobta a cimbalomverőt, s a táncosok homlokukat és tallérjuk mögött a nyakukat törölgetve kísérték helyükre a táncosnőiket.

A főszolgabíró azonban megállt a terem túlsó sarkán, összecsapkodta tenyerét, s hangosan harsogta:

- Hogy volt!

A prímás felvette hegedűjét, s folytatódott a boszton.

- Szépen táncolnak – néztek össze a fal mellett üldögélő gardedámok.

- Szép pár! – csettintett nyelvével néhány tánckibic.

A terem újra forgásba kezdett, a dallam csúszós parketté vált, a csúszós parkett pedig olvadó dallammá.

De a cigány újra letette a vonót, s harmóniátlan tömeggé kavarodott az előbbi ütemes emberszalag.

A főszolgabíró most épp a cigány előtt állt, nem kellett végig kiáltania a termen, s csak csendesen intett a prímásnak:

- Még egyet!

A boszton lágy, merengő hullámzása harmadszor vonaglott végig a termen.

Most már mindenki a főszolgabírót nézte és a doktornét. Mintha együtt jártak volna tánciskolába, vagy évekig együtt táncoltak volna a kaszinó bálján. Pedig most táncoltak együtt először életükben.

- Maguknak ítélem a tánc szépségdíját – tapsolt a kaszinóelnök felesége a főszolgabíró felé, mikor helyre vezette a doktornét.

II.

A doktorék mellékuccában laktak, mely kifelé nyílt a szabad mezőkre. A doktor a levegőt imádta, a tágas teret, a széles horizontot.

Mindent rá lehetett fogni az uccájukra, csak azt nem, hogy ott van a korzó. A főszolgabíró pedig sétálgatni szeretett volna arrafelé, mert szívében olthatatlanul bizsergett a báléjszaka emléke.

Mikor először arra ment, a doktorné láthatatlan maradt. A csipkefüggönyök szemérmesen hullottak a ragyogó ablakokra. A ház előtt kocsi állt, valamelyik tanyára akarta vinni a doktort.

A másnapi séta már szerencsével járt.

A nyitott ablakon épp kihajolt a szép asszony.

- kezét csókolom! – dobta felé hirtelen a főszolgabíró a szavak meleg lassóját.

- Maga itt, amerre a madár sem jár?

- Sétálok, sétálok. Nézem az uccákat, tanulmányozom a közönségemet. Ez kötelességem. Rend lesz itt, rend lesz. Személyesen fogom ellenőrizni a rendeletek betartását. Nem lesz ezután mosóvíz öntve az uccára, asszonyom!

- Na, nálam eddig sem volt.

- Elhiszem. Magában meg is bízom. De a személyzet, asszonyom. Naponta erre fogok járni…

- S éppen csak engem ellenőriz?

- Egyelőre.

- De csak nem gondolja, hogy naponta nagymosást tartok?

- Ebben igaza van – nevetett a főbíró. – Hanem én mégis errefelé akarok korzózni. Maga mégis néha csak kihajol az ablakon, s egy kicsit elbeszélgetünk. Mert bizony a legközelebbi bál még nagyon messze van.

- Korzózni akar a mi uccánkban? Nem gondolja, hogy holnap már a verebek is azt csiripelik, hogy a főbíró kerülgeti a doktornét?

A főbíró a két ujja közé csípte állát.

- Látja, ebben igaza van. Hanem lehet énnekem hivatalos dolgom is itt, ha csinálok magamnak. Hová vezet ez a lehetetlen rossz út a réten át?

- Portelekre.

- Na látja, egyszerű az egész. Megcsináltatom a utat, s a dolog nagy fontosságára való tekintettel személyesen ellenőrzöm az útépítést.

III.

A portelekiek vágyva-vágyott útja a megvalósulás küszöbére érkezett.

A főszolgabíró kötelességét túlhaladó lelkiismeretességgel vitte keresztül az elhanyagolt község régi jogos követeléseinek teljesítését. A közigazgatási bejárástól kezdve az utolsó gőzhenger elnyikorgásáig, jó időben és rossz időben ott volt a munkánál. Korholt és lelkesített. Gáncsoskodott és dicséretet osztott. S ha csak módját ejthette, az ablakon elfogott doktornénak is beszámolt a közérdek szempontjából oly fontos útszakasz fejlődési eseményeiről.

Mikor az út elkészült, a hálás község küldöttséget menesztett az idők szavát megértő főbíróhoz, s hatalmas virágcsokorral fejezte ki szavakban kifejezhetetlen háláját.

A csokorból egy szál eljutott a doktorné ablakába is, s a virágszál mosolyogva integetett a most már vígan gördülő kocsik felé.

Forrás: Képes Hét 3. évf. 6. sz. 1930.