2019. nov. 10.

Herczeg Ferenc: Élet, halál, szerelem (elbeszélés)




Az „Állatok apja) ágyban feküdt, nefelejtskék steppelt paplan alatt, és egy vastag német könyvből olvasott. A Buddenbrook-család tanulságos és terjedelmes története volt.

A haja hófehér, az arca sötétbarna volt, mint a kiszívott tajtékpipa. Valami vén vadásznak vagy tengerésznek nézhette volna az ember, pedig pap volt.

Az Állatok apja nevét a báhr el gházai négerektől kapta, akik közt harminc évig élt, mint hittérítő. Ebben a névben benne volt a feketék elismerése, amiért a felebaráti szeretetét nagyszívűen kiterjesztette a kutyákra és a csacsikra is.

A hittérítő harminc évig nem látta már Európát. Úgy tudta, hogy nem veszített vele sokat. Nemrégiben azonban a katolikus és az anglikán missziók közt fölmerült súrlódások dolgában Rómába citálták. Mielőtt megint hazament volna Afrikába, egypár napra ellátogatott Budapestre, a fivéréhez. Az Állatok apja ugyanis magyar ember volt, Tureczky atyának hívták.

Tehát a Buddenbrook-család históriáját olvasta, fogyatékos német tudással, de vas kitartással. Pont tíz óra volt, midőn megint az történt vele, ami két nap óta minden este: a betűk elvesztették külön egyéniségüket, egymásba folytak, úgy, hogy fekete kígyó lett belőlük. A kígyó szelíden hullámzott a papíron, balról jobb felé. Tureczky atya már tudta, mit jelent ez: most sürgősen el kell oltani a lámpát, mert ha ő egyszer elalszik, tőle ugyan reggelig éghet.

De ekkor váratlan dolog történt. A betűkígyó abbahagyta a hullámtáncot, hirtelen gombolyaggá csavarodott és eszeveszetten forogni kezdett önmaga körül.

Tureczky atya felriadt félálmából, - mi ez?! Odakünn bőszülten visított a villamos csengő. Egy pillanatig azt hitte, a dinka-négerek megtámadták a telepet, hogy elhajtsák a teheneket, de azután észbekapott: ő most Budapesten van, egy Múzeum-körúti ház harmadik emeletén, Tureczky tábornok lakásán.

Megismerte a házmester hangját, az künn recsegett az előszobában.

- A főtisztelendő úr legyen szíves és siessen le a második emeletre, mert egy nő megmérgezte magát.

A házmester úgy tudta, hogy a főtisztelendő úr orvosdoktor is.

Az Állatok apja magára kapta a ruháját és ment. Ha hívták, akkor mindig ment. Az orvosi praxisa ugyan inkább csak állatorvosi volt, de a mérgekhez értett, kiváltképpen a kígyó- és nyílmérgekhez.

A második emeleten dúlt arcú, éltesebb úriasszony várta. Kövér hölgy volt –Tureczky atya a gazda gyakorlott szemével úgy száztíz kilóra becsülte -, az orra vörös volt a sírástól – és hegyes, ha fiatalabb lett volna, fitosnak mondták volna.

- Hol a beteg? – kérdezte a páter.

- Benn van a szobájában. Még nem vette be a mérget, de nála van.

Még nem vette be? Lám, ezek okos emberek, akkor hívják a doktort, mikor a beteg még egészséges. Ilyenkor könnyebb is segíteni.

Selyemernyős lámpa fénye mellett jószagú, puha női fészekben találta magát. A kerevetről fiatal nő nézett vele farkasszemet.

- Iduska leányom! – mutatta be szipogva a kövér hölgy.

Iduska kurtára vágott, kondor hajával és a hosszú selyempilláival olyan volt, mint egy görög pásztorfiú Ida hegyéről. A pátert nem lepte meg sem a fiús hajviselete, sem a fiús pongyolája; aki harminc esztendeig élt vadak közt, azt nem lehet női negligékkel meglepni. Valami azonban mégis megdöbbentette: a pásztorfiú orra. Ez a merész, finom és szeszélyes orr valamire, vagy inkább valakire emlékeztette, valakire, akire Tureczky atya harminc esztendő óta nem gondolt.

- Kicsoda ön, kérem? – kérdezte Idus.

- Egy vén doktor, akit a házmester húzott ki az ágyból.

- És mit akar itt, kérem?

- Segíteni szeretnék önön, ha lehetne.

- Én nem vagyok beteg.

- Elmúlt éjjel nem aludt és most is ideges –, ha nem volna jó nevelésű fiatal hölgy, mindjárt a fejemhez vágná azt a csészét.

A pásztorfiú a tíz rózsás körmével hirtelen belekapott a kondor hajába, - a következő pillanatban már megbánta ezt a fegyelmezetlen mozdulatát.

- Szeretnék öntől valamit kérdezni – szólt a páter és a mély orgonahangja csuda szelíden zengett.

Hosszú szünet. Azután:

- Hát tessék kérdezni.

Valami nagyszerű adománya volt Tureczky atyának, hogy az emberek, de főleg a nők, első látásra megbíztak benne. De nemcsak az emberek

. Egyszer egy kis makit hoztak neki az erdőből, az két napig mindig sírt, de mikor aztán szabad választást engedtek neki az őserdő és a páter cellája között, a páterre szavazott.

- Tehát tessék kérdezni!

S ő kérdezett:

- Megéri az az úr, hogy maga meghaljon érte?

- Az az úr!? – Idus arca vérvörös lett. – Hát honnan tudja?

- Mért gondolna különben a halálra? Nem hinném, hogy kártyaadósságai volnának.

Iduska ekkor minden bevezetés és átmenet nélkül elkezdett keservesen sírni.

- Nem baj! – gondolta magában a páter. – Első nap a kis maki is sírt!

- Hát igen – bánom is én -, gondoljon, amit akar -, de én nem tudok így élni!

- A vőlegénye az illető? – kérdezte az Állatok apja.

- Nem, nem. Gyermekkori barátom. Mi szomszédok voltunk Gömörben. Szerelemről nem volt szó közöttünk, de én kislánykorom óta magától értetődőnek találtam, hogy egyszer majd a felesége leszek.

- De közbejött valaki! Ki jött közbe?

- Maglódi Magda. Biztosan hallott róla, hiszen nagyon híres színésznő.

- Nem hallottam még a nevét, de az nem bizonyít ellen. Kissé elmaradtam a kortól. Két hónappal ezelőtt még szentül hittem, hogy Angolországban még mindig Viktória királynő uralkodik. de folytassa kérem! Hogy hívják azt az urat?

- Malata Árpád!

- S ő beleszeretett a művésznőbe?

- Nem -, a rosszabbik eset következett be: a művésznő szeretett bele Árpádba. Tudnia kell, hogy Maglódi Magda nagyon szép, nagyon eszes és nagyon gonosz nő. Árpád pedig hiú, hiszen férfi.

- Szép ember?

- Nagyon tetszik a nőknek. Azt hiszem, ahány híres asszony és leány van Budapesten, az mind Malátával álmodik.

- És mikor tört ki a krízis?

- Ma délben. Azt akartam, hogy maradjon nálunk ebéden, de ő Maglódi Magdához ígérkezett. Megmondtam neki, hogy Meghalok, ha elmegy – ő nevetett és elment. Mert szíve, az nincs.

- És ezt persze nem lehet túlélni?

- Ne higgye, főtisztelendő úr, hogy engem a sértett hiúság bolondított meg. Én azért akarok meghalni, mert nem lehet élnem. Mindent meggondoltam. Én az egész életemet úgy rendeztem, hogy Árpádnak juttatom benne a főszerepet. Hű és alázatos felesége akartam lenni. Ő nem vállalja, tehát megbuktam, vége a komédiának.

Tureczky atya az óráját nézte.

- Én most aludni megyek. Magának pedig ajánlom, halassza el a továbbiakat huszonnégy órával.

- Huszonnégy órával?

- Addig rendbe fog jönni minden, és maga nevetni fog a mostani kétségbeesésén.

- Mi az, hogy rendbe fog jönni?

- Árpád úr visszatér magához.

- Visszatér? Komolyan hiszi?

- Van egy tervem. Olyan egyszerű, hogy nem is merem elmondani.

Idus kissé gondolkozott. A szeme megint nedves lett.

- Várni fogok huszonnégy órát – mondta szelíden.

Odakünn az előszobában lesben feküdt a mama. Nem kérdezett azonban semmit, és ebből arra lehetne következtetni, hogy az ajtón hallgatózott.


A pátere most úgy találta, hogy az idahegyi pásztorfiú határozottan hasonlít a száztíz kilós hölgyhöz, és ez a fölfedezés kissé elkedvetlenítette.

Másnap Maglódi Magdánál tisztelgett. Mért ne ment volna oda, mikor beszéde volt vele? Ő egyszer egy kis néger poronty kedvéért bemászott a gorói kígyóbarlangba is. Miután előzetesen bejelentette a látogatását, a művésznő megtehette előkészületeit. Sejtelme sem volt arról, mit akar tőle az idegen pap, de „a lelkész látogatása a színésznő lakásán” olyan művészi motívum volt, amely fölkeltette egész ambícióját. Természetesen apácaszabású, sötét ruhát és szelíd, kisleányosan tiszta modort öltött magára. „Atyámnak” szólította Tureczkyt.

Józan nappali világítás mellett Maglódi Magda nem festett olyan jól, mint esti lámpafény mellett. Gyér haja, túl erélyes orra és rücskös arcbőre volt. A budapestiek fantáziájában azonban úgy élt, mint a szépség démona, és ezer pesti leány odaadta volna az üdvösségét, ha Maglódi Magda lehetett volna. Tureczky páter ezt meg tudta érteni. Ő már mindent meg tudott érteni. A vádai nők hegyesre reszelik és feketére festik a fogukat, hogy szépek legyenek, a darfuriak pedig facöveket húznak át az orrukon. Mindez csak divat. Az emberevés is divat.

A páter ezúttal is szarván fogta a bikát. Elmondta a művésznőnek mindazt, amit az Idus contra Árpád-esetről tudott. A módszere nem is volt olyan együgyű, mint hinné az ember; sokan vannak, akiket az őszinteség lefegyverez és megveszteget. Különösen olyanok, akik nem szokták meg az őszinteséget. Magda paprikavörös lett, nem a szégyenkezéstől, hanem a méregtől. Hogy ő szerelmes Malata Árpádba?!

Azt mondta:

- Köszönöm atyám az őszinteségét. Én is őszinte leszek – ugye? -, és kijelentem, hogy azt az urat, ha még egyszer ide mer jönni, ki fogom röpíteni – ugye? -, hogy a lába sem éri a földet.

Beszéd közben gyakran mondta, hogy ugye? – és lehetően olyan helyen, ahol legkevesebb értelme volt.

- Hát nagyságod nem szereti Malata Árpádot? – kérdezte a páter nagystílű, de tudatos naivitással.

- Én azt a vidéki gavallért? Az utolsó kóristaleány is kinevetne érte. Malata Árpádnak hívják, de ő gömöriesen „Málátá Arpadnak” mondja a nevét. De lássa – folytatta a művésznő -, ez nekem megérdemelt büntetésem! Gyáva vagyok – ugye? -, nem bízom magamban és mindig azt hiszem, kell valamit tennem a népszerűségért. És eltűröm, hogy efféle emberek blokád alatt tartsák a házamat. Elszívják a cigarettáimat, megisszák a likőrömet, elijesztik mellőlem a komoly embereket, halálra untatnak engem – ugye? -, és végül még kompromittálnak is. De most már vége! Rendet fogok csinálni!

Nem bizonyos, hogy a művésznő mindig így gondolkozott volna Árpád úrról, - de hogy ebben a pillanatban így gondolkozott róla, az már egészen bizonyos.

A páter eleget hallott és búcsúzni akart. Maglódi Magda azonban, aki egész életében mindig eltúlozta a jót is, a kevésbé jót is, úgy érezte, hogy most még valami nagyot, valami gyönyörűt kell alkotnia ennek az artisztikus fejű öreg papnak a kedvéért.

- Azt mondtam, Árpád úr nem fog többet ide jönni? Rosszul mondtam: egyszer még ide fog jönni, mégpedig ma este, vacsorára. Egyetlen egyszer, ugye? A vacsoráért drága árat fog fizetni, mert feleségül fogom vele vétetni Iduskát.

- Hogy-hogy? – kíváncsiskodott Tureczky atya.

- Nem lesz nehéz, meglássa. Malata nagyon hiú legény, ugye? A hiúságánál fogva odavezetem, ahová akarom, mint a medvét az orrába húzott karikánál fogva. Vacsoránál beszélni fogok Idusról,- persze csak véletlenül. A színházban láttam és el vagyok tőle ragadtatva… A legszebb nő Budapesten, senki sem öltözik annyi ízléssel, mint ő, amellett – ugye? – ragyogóan szellemes. Úgy tudom, hogy Mikefalvy herceg feleségül akarja venni. De valami grófról is beszéltek.

- De hiszen ezek a dolgok nem felelnek meg a valóságnak? – mondta a páter, most már öntudatlan naivitással.

- Tudja mit mondok? – heveskedett a művésznő. – Én egész életemben mindig hazudtam, ugye? Ha most kivételesen jótékony célra akarok hazudni, akkor ne szidjon, hanem inkább dicsérjen meg.

Az Állatok apja hazament a Múzeum-körútra, útközben azonban becsöngetett a második emeleten.

- Minden rendben van, ugye? – mondta Idusnak. – A művésznő becsületszavát adta, hogy nem fogadja többet Árpád úr látogatását.

- És a főtisztelendő úr elhitte neki?

- A dolog komoly – erősködött a páter. – Maglódi Magda ki nem állhatja azt az urat.

- Hát azt honnan tetszik tudni?

- Ha szeretné, vagy akár csak becsülné, nem mondana róla olyan szörnyű dolgokat.

- Mit mondott róla?

- Hogy vidéki gavallér, az utolsó kóristaleány is kineveti. Még rendesen beszélni sem tud, a saját nevét „Málátá Arpadnak” ejti.

- Hát ez igaz – hagyta rá Iduska -, gömöriesen beszél. Maglódi Magdának tehát nem kell?

- Azt mondta, ha még egyszer beteszi hozzá a lábát, hát – ugye – kiröpíti.

- Neki nem kell és azért nagylelkűen átengedi nekem? Köszönöm!

- Nemcsak átengedi, de többet is lesz – magyarázta diadalmasan a főtisztelendő úr. – Minden erejével azon lesz, hogy Árpád úr feleségül vegye magát.

Az Állatok apja ezzel elment és egy furcsán savanyú leányarc képét vitte magával a harmadik emeletre.

Tureczky atya elvégezte magában, hogy még három napig marad Budapesten. Mint olyan férfiú, aki nem engedi magát az események által meglepetni, másnap reggel már nekilátott a csomagolásnak. A pakkja nem volt sok, egy kis kézitáskával utazott Báhr el Gházából Rómába, Budapesten azonban megszaporodott a poggyásza egy új szerkezetű köpülőgéppel és egy veteményes magvakkal telt zsákkal. A köpülő masina igen tetszett neki, de azért mégsem ez, hanem egy gépfegyver lett volna álmainak tárgya. Volna csak gépfegyvere, jöhetnének aztán a dinkák! Ő ugyanis biztosra vette, hogy a dinka-négerek előbb-utóbb meg fogják támadni a misszió telepét. Sajnos Rómában, ahol óvatosan tapogatózott ilyen irányban, a leghevesebben tiltakoztak az ő militarista tervei ellen.

Még a kezében volt a köpülő, midőn megnyílt az ajtó és belépett Idus. Egészen fesztelenül, ahogyan csak egy budapesti leányzó tud belépni az ajtón. Tureczky atya első pillanatban azt hitte, hogy papagájtoll ruha van rajta, olyan tarka volt, - de mégis szövött holmi volt. A karjára és a lábára már nemigen jutott belőle.

Belépett és azt mondta:

- Hát kérem: nem!

- Mit nem -?

- Az a „Málátá Arpad” nem kell nekem.

Egy kis időt engedett a páternek, hogy kifejezést adhasson a meglepetésének, mivel azonban a főtisztelendő úr nem élt az alkalommal, ő nagysága tovább beszélt.

- Annyira még nem vagyok, hogy fölszedjem Maglódi Magda kimustrált gavallérjait. Ha én most elfogadnám Árpád házassági ajánlatát, - mert ma reggel levelet írt, abban megkérte a kezemet! – ha elfogadnám, akkor kinevetne az egész világ. Én most már csak egyet tehetek: nem eresztem magam elé azt az urat, menjen vissza az ő Maglódi Magdájához, vagy menjen, ahová akar, csak engem hagyjon békében.

A főtisztelendő úr erre csak annyit mondott, hogy: hja, hja!

Idus egy ideig még nézte a köpülőgépet, azt várta, hogy Tureczky atya ellentmondjon neki, amire ő azután egyszerűen tudott volna válaszolni; mivel azonban hiába várt, végül is sötéten, mint a nyári zivatar, kivonult a szobából.

A főtisztelendő úrnak kisebb gondja is nagyobb volt annál, hogy összevesszen Iduskával. Miközben az imént elnézte, vakító fénnyel föllobbant a lelkében a megismerés, hogy ez a leány csodálatosan hasonlít egy másik leányhoz, aki vagy harmincöt esztendővel ezelőtt könnyedén és bájosan, mint a tündér és kegyetlenül, mint a vadmacska, keresztülsurrant az ő életén.

Az Állatok apja este az ágyban megint a Buddenbrook-családot olvasta. A kilátásai nem voltak nagyon biztatók, mert eddig nyolc napon összesen 39 oldalt olvasott, most még két napig akart itt maradni és 500 olvasni való oldala volt hátra. Már a hullámzó kígyónál tartott, midőn valami goromba csattanás hallatszott be a lépcsőházból… Lövés; Most igazán itt vannak a dinkák! Nem,- hiszen ez a Múzeum-körúti lakás… De azért lövés volt! Neki jó füle van az ilyenekhez, a winchester hangját épp oly kevéssé tévesztené össze a mauzeréval, miként a zeneértő nem téveszti össze a pikula hangját a fagottéval. Lövés volt, pisztolylövés, hét milliméteres browningból adták le!

Most becsöngetett a házmester. – Hogy a főtisztelendő úr siessen a második emeletre, mert öngyilkosság történt?

A főtisztelendő úr egy párducugrással az ajtónál termett:

- Iduska?

(A kis haszontalan valahogyan mégis befészkelte magát a szívébe.)

- Nem, nem Iduska őnagysága, hanem egy fiatal úr, aki szokott idejárni. Az Iduska ajtaja előtt lőtt magába, mert nem akarták beereszteni.

Az öngyilkosjelöltet az előszobában találta, a legkényelmetlenebb bambusz-kanapék egyikén elájulva. A mama volt mellette és a szobaleány. Iduska azonban tüntetve távol tartotta magát. Jól nevelt ifjonc lehetett az öngyilkos, mert amint megpillantotta a pátert, tüstént bemutatkozott:

- Málátá Arpad. –A gömöries beszédjétől eltekintve tökéletes angol gentleman benyomását tette. Egy nagyon megijedt angolét, mert szemmel látható volt, hogy a pisztoly lövése senkire sem tett olyan lesújtó hatást, mint őreá. Szíven akarta magát lőni, szerencsére hiányosak voltak az anatómiai ismereti és a szívét a hóna alatt kereste. A lövés némileg megpörkölte a karját, de mély sebet ejtett a kabátja ujján. Nem doktor, hanem szabó kell ide.

Turecky atya, miután megcsinálta a megnyugtató diagnózisát, visszavonult. A lépcsőházban Iduska várt reá.

- Mit szól ehhez az ízetlenséghez? Öngyilkossági komédiát rendez az ajtóm előtt. Mert komédia volt, az kétségtelen. Azt mondja: megöli magát, ha nem megyek hozzá feleségül. Egyszerre a nagy szerelem! Most már igazán nem tudom, mit csináljak… Hozzámenjek? Ne menjek? Attól félek: ha hozzámegyek, ő bánja meg, ha meg nem megyek hozzá, akkor én. Hát szóljon már, főtisztelendő úr, adjon valami tanácsot. Elhatároztam, hogy azt teszem, amit maga tanácsol.

- Majd gondolkozom! – mormogta az Állatok apja.

Azzal fölment a szállására. Úgy érezte magát, mintha a dinkák rágyújtották volna a házát. Itt csak egyet lehet tenni: menekülni! Megnézte az órát, még tíz se volt. Azt mondta a fivérének:


- Meggondoltam a dolgot, inkább ma utazom, az éjféli vonattal. Egyelőre Genuába, onnan hajón tovább.

A tábornok kocsiért küldött. az inas levitte az útitáskát meg a zsákot, a köpülőgépet azonban Tureczky atya nem adta ki a kezéből.

Midőn a második emeletre ért, a nyitott ajtón keresztül megpillantotta a mamát.

- Jó, hogy látom, főtisztelendő úr. Nagyon fontos dologban kell önnel beszélnem. Nem jönne be egy pillanatra?

Tureczky atya megszeppent.

- Bocsánat, most Bárh el Gházába kell mennem, de majd ha visszajövök…

Őnagysága talán azt hitte, hogy Báhr el Gháza az első emeleten van, mert nem ellenkezett, csak nyájasan mosolygott.

Ez a mosoly - !

Mikor odalenn kocsiba ült, már tudta az Állatok apja, hogy ki a száztíz kilós hölgy. Ő az a bájos, könnyed és szilaj démon, aki harmincöt esztendővel ezelőtt keresztül libbent az ő életén és aki oka volt annak, hogy ő szerzetes lett és Afrikába ment.

- Siessünk, siessünk! – mondta a kocsisnak.

Pedig volt még két órája vonatindulásig.

Forrás: Képes Hét 1. évf. 1. sz. 1928.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése