Valami
különös, névtelen betegség ez, az idegbaj egy szelídebb fajtája. Néha kitör,
napokon át kínoz, aztán elfelejti az ember. Aztán megint hetekig nem lehet
másra gondolni. Leveleket szeretnék írni Neki. Így kezdeném: „Alig egy éve,
hogy elhagytalak.” Vagy: „Emlékszel, mikor utoljára láttalak, ilyen, meg ilyen
voltál.” A legkorlátoltabb dolgokat írnám. Ő biztosan megértené. Megírnám neki,
hogy szép, ő a legszebb, okos, türelmes, érzéki, tiszta és egyetlen. Mint egy
rajongó borbély, úgy ontanám feléje mind a nyugtalanságot és hódolatot. Vannak
napok, hogy nem tudok másra gondolni. A nap szakának minden világítása eszembe
juttatja. Látom a mosolyát, ékszerinek szikrázását, hallom a hangját, ami
ideges, csöndes és végtelenül megnyugtató. Ideírom, hogy nagyon szeretem. Ezt
bátran kimondom, ez a viszony lehet nyilvános, nem kompromittálom, mert
rengeteg barátja van úgyis. Szerettem, mielőtt még ismertem, mert a híre előtte
járt és boldog voltam, amikor jóban voltunk, s ragaszkodom hozzá most, mikor
már reménytelenül messze vagyok tőle. Talán egyszer vissza fogok még hozzá
menni, de az már nem lesz az igazi, csak reflexmozdulatok. Tudom róla, hogy
önző, irigy és kacér, ismerem a hibáit, de ismerem az életét, ami tiszta,
harmonikus, derűs és barátságos. Ő nagyon öreg, de csodálatosan tartja és
prezentálja magát. Szelleme mindig egy kissé az utca és egy kissé a szalon, s ez
a keverék megszépíti espritjének és argotjának minden durvaságát. Valahogy
otthon voltam nála. Nem beszélek róla senkivel, de a nevét jólesik néha
kimondani.
Vannak
ilyen névtelen rokonságok, és az ember soha nem tudja, mikor boldog és mikor
van otthon valahol? Éveket éltem idegen nagy- és kisvárosokban, de csak
ilyesmire emlékszem vissza, hogy Weimarban fájt a fogam, vagy Londonban nem
volt pénzem színházba menni. Párisban ez nem volt, valahogy tudtam, amíg ott
voltam, hogy ez egy jó idő, talán ez az ifjúság, talán ez a boldogság egy
ideje, valami, ami soha, semmi módon, semmi áron nem ismételhető meg. Most már
bevallom utólag, hogy pali voltam reá. Költöttem reá, futottam utána. Mit tehet
Ő róla, ha nem voltam az esete? Ismertem az utcái nevét, mielőtt odamentem.
Valószínűtlen volt, hogy mindez, amiről az ember regényben olvasott, csakugyan
van, ezek a szűk utcák a hosszú nevekkel, ahol valószínűleg csupa százkilós
regényhős él. Egyszer az Observatoire előtt elcsodálkoztam egy tánchelyiségen,
aminek Bullier volt a neve. Valamelyik France-regényben az egyik paraszti
származású szenátor itt tanult táncolni. Az együgyű, kedves szobrait, régi
utcái és makacs épületei arcát szerettem, a szokásaikat, az ételeiket, ahogy
élnek az utcán, ahogy ülnek a kávéház előtt kalapban, a munkájuk értelmes
tempóját és slendrián ritmusát, a közhelyeik eleganciáját, amivel minden
pillanatban egy kis aranyfüsttel kenik be az életet, az asszonyaikat és
leányaikat, akik minden kiadásban kulturáltak és becsületesen őszinték, a
salátáikat és halaikat, az üzletek cégtábláján a betűk és szép latin formáját,
a villamoskalauzok sapkáit, a gárdisták lebernyeges köpenyét, a zárkózott,
gőgös negyedeiket, a Faubourg St. Germain csukott-zsalus palotáit és a Monceau
földig érő ablakait, Maupassant szobrát, a kivert Parc Montsouris-t, ahol az
embernek este nyakába ugráltak a csavargók, a Galeries Lafayette előtt a
tolongást este hat órakor, mikor jött kifelé az a kétezer-négyszáznyolcvanhárom
csámpás, alacsony termetű elárusítónő, a Louvre japán osztályát, a Clunyben az
erényövek gyűjteményét, a Montmartre-on a pár megmaradt Bal Musette-et, az édes
és nyávogó, harmonikán előadott utcai tangókkal, a St. Germain-des-prés-n azt a
kávéházat, aminek ablakából egy nagyon hosszú őszön át néztem az esküvőket és temetéseket, a Luxembourg-kertet, ahol a
szenátorok ajánlatokat tettek a nevelőnőknek, a drága Foyot vendéglőt, ahol
egyszer bánatomban egyedül megettem 160 frankot, ital nélkül, s utána éhes
maradtam, a korcsmákat a csarnokok körül, ahol éjfélkor pacalt lehetett kapni
és chablis-t vichy-vízzel, a proletárnegyedeit, ahol minden élt és ordított és
helyet keresett és nőni és levegőzni és dolgozni és produkálni akart, az utcák
kékcsíkos reklámvilágításait, a Bois-t nyáron, éjszaka, amikor olyan fülledt az
emberek szenvedéseitől, mintha az egész világról mindenki ebbe az egy kertbe
hozta volna el minden nyugtalanságát egy éjszakára, negyven-ötven
kilométernyire Páristól az országút mentén azokat a hotellerie-ket és apró
korcsmákat, ahol minden drágább volt, mint Párisban, de az ember este hársfák
alatt ült és pipázott és nézte a Szajnát, s Párist csak sejteni lehetett a
fényeivel és lángoló ambícióival, egy empire-hotelt Evreux-ben s egy másikat,
ami sokáig titkos felfedezésem volt, hetven kilométernyire a Porte Daphintól, s
most már megmondom, mert nincs rá többé szükségem: La Roche Guyaume-nak hívják,
a Szajna partján harmincöt ház, köztük egy hotel, ami rossz, ellenben a „Doyen”
című korcsmában kell vacsorázni, annak van három szobája egy szomszédos parasztház
első emeletén, ahová Maupassant hőse, a Bel Ami szöktette a bankár leányát, s a
szobák bútorzata a legtisztább falusi empire… szeretem a spekulációikat, ahogy
órákon át tudtak beszélni jelentéktelen dolgokról, de mindig úgy, hogy senki
sem fáradt belé, az italjaikat módfelett, a snapszok közül a Calvadost s az
aperitifek közül a Suze-Citront, a boraik közül a chablis-t, csak a söreiket
utáltam.
A
hotelben vöröscsíkos tapétája volt a falnak, senki sem volt goromba hozzám. Nem
raboltak ki az emberek, s ha nem volt pénzem, szomorúan néztek s hümmögtek, de
nem szóltak semmit. Néha fillérekből éltem és boldog voltam. Székely népmeséket
olvastam a Tuilleriák kertjében és ősszel írtam egy könyvet. Habitüé voltam a
rue Blomet-ban a néger bálon. Senki nem bántott, nem zaklattak a rendőrséggel,
hagytak élni, ahogy tudtam és kedvem volt. Egyszer a rendőrt megkérdeztem,
hogyan kell Stb. Cloud-ba menni, s azt felelte: „Kétféleképpen lehet, menjen a
nővel hajón, az sokkal mulatságosabb.” rengeteget veszekedtem vele, mert
megadta magát a pénznek. Télen kályhák mellett ültem az utcán a kávéház előtt
és hallottam mindenféle híreket, hogy Görögországban háború van, de ez mind
külföldön történt, tehát valószínűtlen volt. Most mindig hallom a hangját,
ahogy az ember egy elhagyott kedves hangját hallja. Felfoghatatlan, hogy nem
vagyok ott, s itt ülök és nézek ki a Horváth-kertbe s bámulom az olvadó hólét,
s nincsen kedvem semmihez.
Forrás: Képes Hét 2.
évf. 2. sz. 1929.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése