„Debreczenből utaztam Pestre 1844-ben, februáriusban, kopott ruhában, gyalog, egy pár huszassal és egy kötet verssel. E kötet versben volt minden reményem... Egy heti kínos vándorlás után Pestre értem. Nem tudtam, kihez forduljak? nem törődött velem senki a világon... A végső ponton álltam, kétségbeesett bátorság szállt meg, s elmentem Magyarország egyik legnagyobb emberéhez, oly érzéssel, mint a mely kártyás utósó pénzét teszi föl, hogy élet vagy halál. A nagy férfi átolvasta verseimet, lelkes ajánlatára kiadta a Kör, és lett pénzem és nevem.”
E néhány sor Petőfi első könyvének egyszerű és megható története. Képzeljék el a rongyos kis vándorszínészt, amint nyomortól elgyötörve hurcolja verseit egyik könyvárustól a másikhoz, hogy, rideg közönnyel vagy szánakozó mosollyal, az egyformán elutasító választ hallja mindenütt. „Rég koldusbotra jutottam volna már – így fogadá Geibel – ha kiadnék minden verses könyvet, a mit ide hoznak.” Pedig a költőre nézve életkérdés – több: becsületkérdés – volt, verseinek kiadót szerezni mentül előbb. Tudjuk, hogy Debrecenből távozva, szállásadójának 150 vfrttal adós maradt, mely összeg erejéig Pákh Albert vállalta el érte a kezességet. Mi lesz belőle, ha minden reménye meghiúsul? Hogyan nézhet majd szemébe a cserben hagyott jó barátnak, kinek oly erősen fogadkozott, hogy napjára megküldi az összeget, még ha térden állva kellene is házról-házra koldulnia? Kétségbeejtő helyzet valóban! Ekkor fogant meg benne az elhatározás, hogy Vörösmartyhoz fordul, akivel mint fehérvári színész ismerkedett meg, s akinek már akkor szemébe tűntek az Athenaeumban megjelent versei. És a magyar költők fejedelme, nagy szívéhez méltón, felkarolta szegény, elhagyott költőtársa ügyét, s miután a könyvárusokkal ő sem boldogult, a Nemzeti Körben indítványozta, hogy Petőfi versei a Kör pártolásával kiadassanak, s hogy addig is a költő anyagi szükségei fedezéséről a választmány „jó móddal” gondoskodjék.* (* A szükséges 60 pforintot Tóth Gáspár választmányi tag előlegezte.)
Vörösmarty indítványát egyhangúlag elfogadta a választmány s Szigligetivel és Vahot Sándorral együtt ugyancsak őt bízta meg, hogy a versekről s a kiadás módozatairól véleményes jelentést terjesszen a májusi közgyűlés elé. A jelentés, amelynek csupán rövid foglalatát őrizte meg a Kör jegyzőkönyve, különösen kiemeli a költemények eredetiségét, nyelvök keresetlen, tősgyökeres magyarságát s a bennök kifejezett érzelmek őszinteségét. Ennek alapján, ugyanezen véleményadó bizottság, Bajzával kiegészítve, bízatott meg a kiadás ügyeinek intézésével s az előfizetési ívek kibocsátásával. Lassan gyűltek az előfizetők, úgy hogy a könyv nem júliusban, mint a költő hitte, hanem csak ősszel, a Lipótnapi vásárra került ki sajtó alól, erősebb papiroson, szép, tiszta nyomással, halvány rózsaszín borítékban. Minthogy az egyetemi nyomda egy tizenkettedrétű ívnek 1000 példányban való nyomását 29 frt 51 krért vállalta el, a nyolcz ívre terjedő kötet előállítása – a boríték s a fűzés költségeit is számítva – összesen 260-270 frtba került. Egy példány előfizetési ára egy pengő forint lévén, a kiadás költségeit 280-300 előfizető fedezhette, úgy hogy Petőfi jövedelme első verseskönyve után – ha tudniillik minden példány elkel – 700 pengőre rúgott – volna. A „volna” nélkül bizonyára nem megvetendő tiszteletdíj, kivált abban a korban.
A Versek azonban, csupán a keletkezés sorrendjét tekintve első könyve Petőfinek; a megjelenés sorrendje szerint a Helység kalapácsát illeti az elsőség, amely már október utolsó hetében kijött, ugyanazon Geibel könyvárus kiadásában, aki fél esztendővel azelőtt még nem akart szóba állni Petőfivel. A költő már akkor a Pesti Divatlap segédszerkesztője volt s Zilahy szerint Vahot ösztönzésére írta a „hőskölteményt”, amely az akkori novellák dagályos előadását, czifra beszédét parodizálja.
(...)
első kötet; így a Felhőket 1846 áprilisban, s így adta ki hosszas halogatás után, ugyanezen év végén, a Tigris és Hiénát, amelyet Petőfi, felháborodva azon a méltatlanságon, hogy bérletfolyamban akarták adni, a Nemzeti Színháztól visszavett volt. Végre, ugyancsak Emich bírta bizományban Petőfi Naplóját, amely 1848. május elején indult meg, de már az első ívvel abban maradt.
Ez adatokból világos, hogy Petőfi az Emichhel való összeköttetést magára nézve előnyösnek találta, vagy legalábbis előnyösebbnek, semhogy más kiadóval kereste volna az érintkezést. Az ő tanácsára Arany János szintén Emichnek adta bizományba Murány ostromát, első önálló művét, amely mint saját kiadványa jelent meg. „Én nekem – írja Arany Jánosnak (dd. Pest, 1848. január 2) – valamennyi kiadóval volt már dolgom, s biztosítlak, hogy Emich a legbecsületesebb ember köztök, s így jó lesz, vele jönnöd összeköttetésbe.” Természetesen, gyakori vendég Emich üzletében, amely csak egy ugrás a Pilvaxtól, a szabadelvű ifjúság gyűlőhelyétől. Oda küldeti leveleit, ott szerzi be a külföldi tiltott könyveket, s a kerek asztalnál, pipaszó mellett, kedélyesen elbeszélget a napi eseményekről. 1848. márczius 15-ikét az Emich-féle üzlet mint Petőfi diadalát ünnepli; az esti órákban a bolt homlokzatára festett sajtón a költő kivilágított arczképe látható, a következő felirattal: szabadság, béke, egyetértés. Úgy látszik, bizalmas viszony fűzte az üzlet egyik alkalmazottjához is, Számvald Gyulához, ki a szabadságharczot mint Görgey segédtisztje harczolta végig, az ötvenes évek elején Emich üzlettársa, majd önálló kiadó és nyomdatulajdonos lett, s Amerikában fejezte be kalandos életét. Emlékverset is írt hozzá, amelyben figyelmezteti, hogy az életczél boldogság, amelyért sokat kell fáradni elébb; aztán, tréfás pointe-tel, hozzá teszi: hogy czélhoz juss, le ne térj a becsület ösvényéről, szeresd embertársaidat és a hazát, féld, az istent,
................. s mindenek felett
Áruld erősen költeményimet.
Akkoriban nem is volt nehéz követni ezt a tanácsot: a magyar könyvpiaczon addig nem volt még kelendőbb szépirodalmi czikk Petőfi verseinél. A költő 1846 április végén egy újabb lírai ciklus (Csillagtalan éjek) tervével foglalkozott, de vagy kiadója tanácsára, vagy mert időközben kigyógyult világfájdalmas hangulatából, megváltoztatta szándékát s Emichhel az Összes költemények kiadása felől kezdett alkudozni. Az alku megkötését Petőfi mostoha anyagi viszonyai csak siettették.
Mióta a Pesti Divatlapnál elfoglalt segédszerkesztői állásától megvált, nem volt állandó jövedelme, s minthogy a Tízek társasága által tervezett folyóirat a szabadalom megtagadása miatt nem létesült; minthogy továbbá e társaság tagjai, szerződésük értelmében, egyetlen szépirodalmi lapba sem dolgozhattak: néhány hónapig, vagyis addig, míg az egyezséget formaszerűen föl nem bontották, a lapok tiszteletdíjaira sem számíthatott. Érzékenyen sújtotta az a veszteség is, amely Tigris és Hiéna czímű drámájának kénytelen visszavonásával érte, elesvén így a szerzői jutaléktól, amelyért műve előrelátható kudarczát is eltűrte volna. „Fájdalom – írja a darab visszavonása alkalmából közzétett nyilatkozatában -, oly körülmények közt vagyok, hogy egy pár száz forint jövedelemért eltűrném művem bukását.” Ehhez járult még, hogy szüleinek dolga is mind rosszabbul folyt. Szalk-Szentmártonban letelvén a bérleti három év, 1846 Szent-György napján kisebb bérletre húzódtak Dömsödön. De a balsors ide is követte őket, s Petőfi Pulszkyhoz, majd Teleki Sándorhoz kénytelen fordulni – sikertelenül! – egy pár száz forint kölcsönért, hogy megmentse szüleit a teljes pusztulástól. Csak keveset lendített helyzetén az a 150 frt, amelyet Hartlebentől a június első napjaiban kijött regényéért kapott, s az állandó pénzzavarból csak akkor menekült, midőn 1847 derekán Emichnek örök áron eladta Összes költeményeit.
Egy csöppet sem valószínű s meglehetős ízetlen anekdota, hogy Petőfi először Hartlebennek kínálta volna az Összes költeményeket, s hogy ez neje ösztönzésére utasította volna el, aki a költő látogatásakor több figyelmet és udvariasságot várt tőle s hiúságában sértve érezte magát. Petőfi ugyan, saját vallomása és kortársai tanúsága szerint, tartózkodó, csaknem ügyetlen volt női társaságban, de bírt annyi szellemmel és savoir vivre-rel, hogy udvariatlanságba nem tévedt soha, sőt tudott rendkívül gyöngéd és előzékeny is lenni azok iránt, akikkel rokonszenvezett. A Hartlebennel való alkudozás története egyáltalán hihetetlenül hangzik, s szintoly hihetetlen az anekdota folytatása, mely szerint Petőfi, bosszúsan távozva Hartlebentől, véletlenül Emichhel találkozott, aki, megértvén lehangoltsága okát, az Összes költemények kiadását azonnal elvállalta.* (* Más változatban Zilahynál is olvasható. /Petőfi Sándor életrajza, 86. l.) Ez állítólag 1847 elején történt, holott kétségtelen, hogy Petőfi már 1846 június végén egyezségre lépett Emichhel, s valószínű, hogy a tiszteletdíj egy részét még azon év nyarán, vagy közvetlenül szatmári útja előtt, föl is vette. Kétségtelen továbbá, hogy sem akkor, sem később nem merült
föl oly eset, amely a költő és kiadó barátságos viszonyát megzavarta volna, s hogy e szerint Petőfinek épp oly kevéssé volt oka Emichhel szakítani, amennyire érdekében állott Emichnek mentül szorosabban magához fűzni a népszerű költőt, aki egyes műveit, szinte kivétel nélkül, őnála helyezte el.
Az előleges megállapodás értelmében, Petőfi addig megjelent összes költeményeit eladta Emichnek 500 pfrtért, egy újvére, vagyis 1847 január elsejére tervezett s a költő aczélmetszetű arczképével ellátott díszkiadás számára. Ezt az arczképet, még júliusban, Barabás Miklós festette tussal és Tyroler metszette aczélba. Ez a legjobban elterjedt, de legkevésbé hű képe a költőnek. Franczia szakállal ábrázolja Petőfit, de nagyon is szépítve és aránytalanul nagy orral. Magának Petőfinek sem tetszett, s később, midőn az Összes költemények második kiadása készül, megkorrigálva küldi Tyrolerhez, különösen az orrot és szakállt ajánlva figyelmébe Az új arczképen csakugyan kisebbre van szabva az orr, s a szakáll az ajak egész szélességén is valamivel túlterjeszkedik, míg az előbbin csak az áll hegyéről nyúlik le, francziásan.
Petőfi csak november 20-ika tájt tért vissza Pestre Szatmár-megyei útjából, s így, már az idő rövidsége miatt is, a díszkiadás újévre nem láthatott világot. Emich január 20-ikán bocsátotta közre az előfizetési felhívást, de csak két nappal utóbb kelt a formális szerződés, melynek szövege eddig nem jött napvilágra, s mely a tiszteletdíjt 500 pfrtban, a nyomandó példányok számát 3000-ben állapítja meg. „Petőfi Sándor összes költeményei – mondja felhívásában Emich – díszkiadás- s egy kötetben, legnagyobb nyolczadrétben, legfinomabb dupla velinpapíroson, új betűkkel nyomatva, a szerzőnek aczélba metszett arczképével, már sajtó alatt vannak s jövő márcziusra megjelennek. Ezen új kiadás a szerzőnek eddigelé megjelent minden művein felül még vagy száz darab új költeménnyel leend bővítve, olyakkal, melyek eddig sehol sem adattak s nem voltak közzétéve.” Látnivaló, hogy Petőfi, az újabb megállapodás szerint, nem csupán 1846 közepéig, hanem ezen év végéig írt összes költeményeit átengedte Emichnek, úgyhogy az eredetileg 30 ívre tervezett kötet 34 ívre duzzadt.
A hírlapok javarésze nagy lelkesedéssel fogadta e fölhívást s mintegy tüntetve a Petőfire agyarkodó kritikus had ellen, rokonszenves érdeklődéssel csaknem állandóan felszínen tartotta a kiadás ügyét. Hosszas előkészületek után, január vége felé gyorsabb tempóban halad a nyomtatás, a Beimel-féle nyomdában mindennap kiszednek egy ívre valót, s a költőnek ugyancsak meggyűlik a baja a korrektúrával. „Győrbe azért nem mehettem – írja Kovács Pálnak, a Hazánk szerkesztőjének (dd. februr 18) -, mert minden istenáldott nap kétszer kell a nyomdába zarándokolnom. Annyi bajom van, mint az istennyila, avval a mennykő nagy kötettel.” Végre, márcziusi vásárra, körülbelül 15-ikére, világot lát a könyv, Vörösmartynak ajánlva s oly fényes kiállításba, milyet magyar költő műve addig még nem ért. „Még nem jelent meg magyar könyv ily pazar pompával” – írja az Életképek -, s Pákh Albert is a Pesti Hírlapban úgy nyilatkozik, hogy „a kiállítás irodalmunkban páratlan”. A lapok nem fogynak ki Petőfi könyvének dicséretéből, s az általános lelkesedés még a költő irigyeit is elragadja. Oly előkelő férfiak, mint Eötvös József és Pulszky Ferencz, méltatják bírálatra az Összes költeményeket, igazságot szolgáltatva Petőfi lenézett múzsájának, s a költő jogos önérzettel mondja Arany János előtt: „No, most már remélem, jövő évben enyim lesz az akadémiai nagyjutalom.”
Az irodalmi siker mellett a kiadói szintén példátlan volt. A magyar közönség, amelynek Kossuth néhány évvel azelőtt azt hányta szemére, hogy legnagyobb költője, Vörösmarty munkáit is alig veszi, úgyhogy „ő e napokban közel volt ahhoz, hogy a nyomtatási költségek miatt bírói foglalás alá kerüljön”, az a közönség Petőfi Összes költeményeinek 2000 példányát, vagyis az egész kiadás kétharmadát, alig egy hónap alatt elkapkodta, úgy, hogy már októberben, midőn a hátralévő 1000 példány is majdnem elfogyott, új kiadásról kellett gondoskodni Egy példány előfizetési ára 3 pfrt, bolti ára 4 pfrt volt. Emich számítása tehát fényesen beütött, s mindamellett aki a magyar szépirodalmi művek kelendőséi viszonyait s a magyar írók díjazását a negyvenes években ismeri, nem mondhatja, hogy Petőfi „potom díjat” kapott verseiért s hogy a kiadó egyszerűen kizsákmányolta a költő népszerűségét. A Fóti dal költőjének nevét is visszhangozta hegy és völgy, a Kárpátoktól Adriáig, de figyelemre méltó, hogy szerzőjét éppen abban az esztendőben fenyegette a bírói foglalás nyomdaköltség miatt, midőn a híres dithyramb országgá repült, s midőn Újabb munkái az Akadémia osztatlan nagyjutalmával koszorúztattak. S míg Emich 500 pfrtot fizetett Petőfi Összes költeményeinek egyetlen kiadásáért, addig Károlyi István 1832-ben Vörösmarty Minden munkáinak három kötetét mindössze 1100 pfrtért vette meg, „tíz esztendei szabad nyomtatás és árultatás végett”, s tíz évvel később Kilián György is csak 2600 pengőért váltotta magához nyolcz évre Minden munkái tíz kötetét. Nyilvánvaló, hogy Emich a tiszteletdíj kiszabásában a legmagasabb mértéket alkalmazta Petőfire, s hogy 500 pfrt egy kötet költemény egyetlen kiadásáért, az akkori viszonyok közt, éppen nem volt „potom díjazás.”
Alig két hónap múlva az Összes költemények megjelenése után Petőfi újra elindul Szatmárba, s néhány napig Erdődön élet-halálharczot küzd jövendő boldogságáért. Végre elérkezik a „drága nap”, május 27-ike. Petőfi e naptól fogva tekinthette Júliát jegyesének, s e naptól fogva a családalapítás komoly gondjaival is kellett foglalkoznia. Szülei, kivált dömsödi bukásuk után, állandó segélyezésre szorultak, s régi kedvencz tervét is, meglátogatni Shakespeare és Béranger hazáját, most akarta valósítani. E vágyak és szükségek kielégítésére nagyon korlátolt anyagi eszközökkel rendelkezett A győri Hazánkkal 1847 elejétől, az Életképekkel ugyanazon év második felében állandó viszonyba lépett ugyan, de a két laptól várható jövedelme eleinte csak 90, 1848 januártól kezdve 100 pengőre rúgott évnegyedenkint. Az Összes költemények tiszteletdíja hamar elfogyott, s Petőfi már 1847 tavaszán, a második szatmári út előtt, Kubinyitól vetet kölcsön 200 pforintot, melynek visszafizetését szeptember 1-sejére ígérte. Ily nyomasztó körülmények közt nem maradt más hátra, mint Emichhel újabb alkudozásba ereszkedni. Ez alkudozás valószínűleg mindjárt másnap megindult, amint a költő visszatért Szatmár megyéből, s eredménye a június 26-iki szerződés, amelyest az Athenaeum társulatnál őrzött eredeti után facsimilében közlünk. E szerint Petőfi egyrészt örök időre eladja Összes költeményeit Emich Gusztávnak, három egyenlő részletben fizetendő 1500 pfrtért, másrészt kötelezi magát, hogy ezentúl írandó költeményeit kisebb darabokban ki nem adja, hanem összegyűjti, míg az elsőhöz hasonló kötet nem telik belőlük, s ezt az előre meghatározott díjért, azaz egyszer-mindenkorra 2000 pfrtért ismét Emichnek adja el. A szerződés kiegészítő pontja, mely 1848 január 1-sején kelt és egészen Petőfi kezeírása, a második kötet tiszteletdíjának lefizetése felől rendelkezik, oly módon, hogy 1000 frtot 1848 május közepétől az év végeig 100, illetve 200 frtos havi részletekben fizet a kiadó, a második ezret pedig 1849-ben fizeti, szintén száz frtos havi részletekben, föltéve, hogy a kézirat még 1848 folyamán kezében lesz. Ellenkező esetben a fizetés fölfüggesztetik s a fölszedett ezer frt után közösen megállapított kamat jár 1849 elejétől mindaddig, amíg a költő a kéziratot át nem adja.
Ezzel a szerződéssel Petőfi nem volt megelégedve, s csupán az élénk kötelességérzet, hogy nejének s szüleinek sorsát két-három esztendőre biztosítsa, bírhatta rá, hogy örökre lemondjon versei tulajdonjogáról. A költő nem érhette be akkor egy újabb kiadás tiszteletdíjával, amely 500 frtnál több nem lehetett volna; gondoskodnia kellett, hogy neje, ki gazdag, kényelmes otthont hagyott el érte, némi kényelmet találjon új otthonában. Ez volt egyik oka, hogy a külföldi útról is lemondott. „Már nem megyek külföldre” – írja Arany Jánosnak június 18-ikán -; nincs annyi lelkem, barátom, hogy Juliskámat oly távol hagyjam, nem lehet; aztán meg Emich is fene sovány alkut akar tenni költeményeimre, melyeket örök időre szándékozom eladni neki”. E vallomásból kitűnik, hogy az „örök időre” eladás eszméje magától Petőfitől származott, s könnyű belátni, hogy ilyen módozat mellett a költőre nézve kedvező transactio lehetősége már előre ki volt zárva; mert, végre is, a kiadó egy vállalatra sem köthette le forgalmi tőkéjének oly aránytalanul nagy részét, hogy emiatt többi vállalatát megrontsa vagy éppen veszni hagyja.
Ez okirat szolgált jogalapul Emich későbbi Petőfi-kiadásainak. Már 1848 január végén, 1500 példányban, „új népszerű” kiadás jelent meg az Összes költeményekből, két nyolczadrétű kisebb kötetben, a Barabás-féle megjavított arczképpel. Ez a kiadás, úgy tartalmát, mint elrendezését és betűit tekintve, teljesen egyenlő a nagy kiadással; mindössze az utóbbinak némely sajtóhibája van benne kijavítva s itt-ott az orthographiában mutatkozik némi eltérés. Van még e kiadásból egy második lenyomat is, amely, bár ugyanazon fajta betűkből van szedve s czímlapja teljesen azonos az elsőével, mindazáltal a nyomdai kiállítás részleteiben könnyen felismerhető eltéréseket tüntet föl. Nagyon valószínűnek tartom, hogy mivel később, egész 1862-ig, a nyilvánosság mit sem tud az Összes költemények valamely újabb kiadásáról, titokban még többször is kerültek ki Emich sajtója alól az előbbivel teljesen egyező lenyomatok, amelyek ugyanazon évszámot és impressumot mutatják. Az absolut hatalom a Petőfi nevet annyira perhorreskálta, hogy új kiadás rendezésére sokáig gondolni sem lehetett. Sőt 1850-ben, midőn Emichnél az általa kiadott Népszerű naptár* (*Népszerű naptár mindazok használatára, akik az 1850. év után Magyarhonban még magyaroknak megmaradtak.) lefoglalása végett házkutatást tartottak, a rendőrség az Összes költemények második kiadásának másod lenyomatára is rátette kezét, úgy, hogy Emich csak hosszas utánjárással tudta kieszközölni, hogy kegyelem útján megengedjék neki a fennmaradt két vagy harmadfél ezer példány elárusítását. Természetesen, volt gondja rá, hogy a készlet el ne fogyjon, s csodálatosan ismétlődött ezúttal a szareptai özve4gy legendája, kinek a próféta kijelenté, hogy „sem vékájából a liszt, sem korsajából az olaj el nem fogy addig, míg az Úr esőt nem ád a földnek színére.”
Nem volt ily szerencséje Emichnek az Újabb költemények kiadásával. Petőfi az új kötetre valót gondosan összeírta ugyan, de az egész kötet a szerződésben megszabott határidőre, vagyis 1848 végeig, még nem jutott Emich kezéhez. Vajon ő mindamellett fizette-e tovább a tiszteletdíj részleteit: nem tudjuk eldönteni. Egyrészt a kétségbeejtő üzleti és pénzviszonyok, másrészt a költő szorult helyzete, kivált júniusban, midőn a kormány 25,000 példányt, vagyis 500 frt árut rendelt a Honvéd czímű verséből, inkább az ellenkezőt bizonyítják. Petőfi az Újabb költemények kéziratát, egyéb irományai- s ereklyéivel együtt, Orlayék őrizetére bízta, mikor családjával Mező-Berényből utolsó erdélyi útjára indult. Onnan vitte el a kéziratot Petőfiné, talán 1850 tavaszán* (* Később az eredeti kéziratot ívenként visszevette Emichtől és sajátkezű másolatával cserélte föl.), mert augusztusban az Újabb költemények már sajtó alatt vannak. „Petőfi verseit – írja Lévay Arany Jánosnak augusztus 3-ikán – lassan nyomják. Nem lesz az készen még ez évben sem. Szörnyen megherélve látand világot. Némely dalból töb stropha, némelyből több sor hagyatott ki. A forradalmiak pedig mind. S hogy mit kell kihagyni, mit nem, azt elítélte és végrehajtotta Kecskeméthi Csapó Dániel, a nyomda korrektora. A kihagyottak majd egy pótlékkötetben jönnek Lipcsében.”
E kiadás azonban még ily „megherélt” állapotban sem nyerhette meg az akkor hatóság jóváhagyását; a rendőrség nyomban lefoglalta és begyömöszöltette, mielőtt még forgalomba került. Mindazáltal egy pár példányt sikerült megmenteni, s ezek közül egy „nagyobbat” és egy „kisebbet” Lévay levitt Aranynak és Szász Károlynak Nagy-Kőrösre. Tudniillik kettős kiadás készült, éppen mint az Összes költeményekből: egy nagy nyolczadrétű s egy kisebb kiadás két kötetben. A Szász Károly birtokában volt nagyobb példány, amely most a Nemzeti Múzeum tulajdona, czímlap nélkül való s a 480. lapnál megszakad. A kisebb kiadás múzeumi példánya, amely Pfeifer Nándor budapesti könyvárusé volt, teljes ugyan, de czímlapja, tartalomjegyzéke szintén hiányzik, ami arra enged következtetni, hogy a rendőri beavatkozás miatt a nyomda el sem készülhetett egészen munkájával s hogy a fennmaradt példányokat ívenként vitték el Emich bizalmasabb ismerősei, barátai. A Lévay által említett pótlékkötet sohasem látott világot.
Tudvalevő, a Bach-rendszer alatt a sajtó-ügyek Magyarországon a rendőrség kényének voltak kiszolgáltatva, s ámbár Csapó Dániel rendkívüli áldozatokat hozott a rendőrhatalom Molochjának, - az Újabb költemények több mint negyedrészét egyszerűen kihagyta, számos darabot pedig, így a nagyobbak közül az Apostolt is, kíméletlenül megcsonkított: ezúttal hiába volt minden áldozat; Prottmannak, úgy látszik, pokoli öröme telt abban, hogy tönkre silányítsa az érdemes korrektor circumspectus bölcsességét, aki többek között a nemzetgyűlés szót országgyűlésre javította. Emich, okulva érzékeny veszteségén, nem is kísérli meg többé az Újabb költemények kiadását, mindaddig, míg a császár és császárné magyarországi utazása 1857-ben biztató kilátást nem nyújt az eddigi elnyomó rendszer helyén egy új, szelídebb acra kezdetére. De ekkor sem kecsegteti magát vérmes reményekkel s nem feledkezik meg a szükséges óvatosságról. Az Újabb költeményeket még erősebb purificatiónak veti alá, teljesen elhagyja az Apostolt s ezen felül még tizennégy kisebb verset, úgy hogy az új kötetre szánt 266 költemény, ide értve a nagyobb költői elbeszéléseket s két epikai töredéket is, 197-re, tehát az egésznek kétharmadára olvad. Az új kiadást, kis nyolczadrétű két kötetben, Emich sajtóján nyomják, de a czímlapot egy bécsi nyomdában, Manz Frigyesnél.
Bécsben ugyanis a rendőri ellenőrzés valamivel liberálisabb volt, mint Pesten, úgyhogy ott nem egy könyvet, röpiratot szabadon bocsátottak, amelyet nálunk kérlelhetetlenül elfojtottak volna. Némelyek szerint Emich Kecskeméthy Aurélnak köszönhette az engedélyt, aki akkor mint cs. kir. revisor a belügyminisztérium sajtó-osztályában működött. Ez azonban éppen nincs bizonyítva.* (*Emich életrajzírója, Sennowitz, hozzáteszi, hogy ez az engedély Kecskeméthynek állásába került. Ágai ellenben, aki benső viszonyban volt Kecskeméthyvel, az egész dologról semmit sem dut, sőt azt határozottan kétségbe vonja.) Szó fér a Frankenburg anekdotájához is, aki azt állítja, hogy a pesti rendőrség az 50-iki elkobzott kiadást eltiltó javaslattal terjesztette föl Kempen tábornok rendőrminiszterhez, s hogy a tábornok, miután öt évig „tanulmányozta” az ügyet, végre egy magyar származású bécsi rendőrbiztos kedvező véleménye alapján a tilalmat feloldotta, ami azonban nem menthette meg a kiadást a zúzó kótistól. Ugyanezt a névtelen magyart szerepelteti Frankenburg 58-ban is, midőn Emich újra szerencsét próbált az Újabb költemények kiadásával. „Hevertették – úgymond – Petőfi könyvét ezúttal is vagy harmadfél évig, de a visszaállított magyar udvari kanczellária kiszabadította méltatlan békóiból.” Ez anekdota hitelét erősen csorbítja az a tény, hogy a kiadás még 1858 szeptember vége felé megjelent, tehát egyáltalán nem hevert addig, míg a magyar udari kanczellária ette át a sajtó-ügyeket. Emich csak korlátolt számú példányt nyomatott e kiadásból, hogy superrevisió esetén, ami éppen nem volt kizárva, akár kisebb legyen. S amint kezében volt a rendőri engedély, nyomban szétküldte a könyvet a szélrózsa minden irányában, úgy, hogy midőn a pesti rendőrség ismét hajszát indít ellene, alig talál egy példányt mutatónak, s ezt – mi telhetett tőle egyéb? – alázatosan fölterjeszti a rendőrminisztériumhoz, kérve a vétkes mulasztás szerzőjének kinyomozását és példás megbüntetését. Az Újabb költeményekkel aztán megint ismétlődik az olajos korsó legendája: Emich teljesen azonos utánnyomatokkal újítja meg készletét, mindaddig, míg az új kiadásokat a nyilvánosság előtt is bevallhatja.
Ez az idő pedig már nincsen oly távol. „Az Úr esőt adott a földnek színére”, s a kiaszott, kopár föld újra lombot és virágot nevel. Az Újabb költemények legközelebbi, hivatalosan elismert kiadása (1861) még mindig a status quo alapján áll ugyan, de az alkotmányos élet felújulásával Petőfi gondolatkincsére nézve is megindul a restitutio in integrum folyamata, mely napjainkban a végleges teljes kiadás közzétételével (1892-1896) ért befejezést. Emich már nem vehetett részt e munkában. Az üzlettől 1868 október elsején visszavonult, miután összes vállalatait az Athenaeum részvénytársaságnak adta át, s 1869 április 3-ikán az örök életbe költözött. Fáradhatatlan, eszes és becsületes munkása volt a magyar szellemi kultúrának egy emberöltőn keresztül, s huszonhét éves kiadói pályáját maradandó és fényes sikerek jelölik. Pályája legszebb és legmaradandóbb emléke azonban az a viszony, amely Petőfihez fűzte s amelynek zavartalansága is bizonyítja, hogy arra méltónak mutatkozott.
(Forrás: Petőfi-album 145-159 – Athenaeum Irod. és Nyomdai R.T. Bp., 1898.)
