Jókai Mór: Mátyás király és a szegény varga

Dicső Mátyás király fényes palotája,
Kinek büszke hirét félvilág csodálja;
Oszlopait művész faragta remekbe,
Ágyus bástyáira néz a tar remegve;
Nagy torony tetején aranyozás látszik:
Ha a nap nem süt rá, akkor is fényt játszik.
S az a nagy palota a gyürűs hollóval,
Mi a többi közül kimagaslik jóval:
Az ottan a könyvtár, az akadémia;
Ezer diáknak van ott mit tanulnia. -
Csupádon csupa egy pompa ez! De kivált,
És a mi legjobban hirdeti a királyt,
Az a bogárhátu ház-sor ott az aljban;
Mindenikben tudja a király, mi baj van?
S ha egyszer megtudta a bajnak a hirét,
Egyet szól s kiteszik "baj" uramnak szürét.
Mert mig vas kezével ellenséget rontott,
Aranyos kezével jogot, áldást osztott.
Héj pedig a mennyi baj van a világban:
Kicsiben mind meg van Pál mester házában!
Kicsiny embereknek kicsiny a baja is:
De mikor hát szegényt földre nyomja az is.
A görög sürgeti a kordovány árát,
Addig talpbőrt nem ád: Csak Pál vallja kárát.
Pedig itt közelget medárdusi vásár;
Negyven napig esik, szárig ér a lágy sár:
Lenne nagy kelete sarunak, csizmának;
Csak hozzávaló bőrt görögök adnának! -
Otthon meg beütött az Isten áldása.
Eddig is hallék már négy poronty sirása;
S most kapja az asszony, még megszaporitja,
S nem egygyel, de mingyárt párjával inditja.
- Nem elég. - A Gellért hegye is megbomlott:
Legurult róla egy nagy kő hanyatthomlok.
Annak is épenség Pál mester házára
Volt kedve leesni: az is az ő kára.
Kinek panaszolja be a Gellért hegyet?
Híhatja biróhoz! Azt mondja: „nem megyek!”
- De a legnagyobb baj Pál mesterre nézvést,
Hogy a jámbor lélek istenadta német:
Beszél, ha szoritják, magyarul; de hogyan?
Kínjába kerül azt kimondani nagyon.
S még ha panaszkodik, akkor nagyon fura,
Muszáj rá nevetni, mert csupa figura.

Kapja, nagy búvában kisétál a partra,
Rosz felleghajtóját a szél felé tartva
Átballag a hídon; visszanéz Budára:
Duna tükrében is látszik Mátyás vára;
Csakhogy megforditva: tornyával lefelé.
„Hej csak én juthatnék valahogyan belé!”
Gondolja Pál mester. - Nem megy az oly simán.
Megkérdik elébb az embertől: mit kiván?
Nem is hogy mit kiván? hanem hogy mit hozott?
Mert az a sok strázsa mind olyan átkozott:
Panaszost királyhoz csak pénzért ereszti:
- Azért szokta király maga fölkeresni.

No ha ott a magas vártól visszatartják,
Ebbe az alsóba majd csak befogadják.
S nézi elbusultan a Duna tükrébül
Felragyogó várat s nagy dologra készül.
Ha ő most egy követ kötne a nyakába
S beledobná magát Duna hullámába,
Mingyárt ott volna, hol bőr árát nem kérik,
S hol az igazságot nem is pénzért mérik.
És a hol kis gyerek van ugyan ezernyi,
Hanem az mind angyal: egyik sem kér enni.
- De ezt a bolondot csak még sem tette meg:
Közbejövén holmi tréfás véletlenek.

Lőrinczi berekből egy nagy ordas róka
Lejöve a parthoz, nem volt egyéb dó’ga:
Jól esett bundáját jól megfüröszteni:
Ilyenkor a szőrét kezdi ereszteni.
S meglátva ott a sok ficzkándozó halat,
Gondolá: ez volna nekemvaló falat!
És fogta: vadászból felcsapott halásznak:
Szép tudni, a rókák mi módon halásznak?
Lefekszik a vizbe, csak a feje van kint.
Odajön a sok hal egész csapatonkint:
Nézegetik, mi ez? E bizony pecsenye!
Ingerkedik vele apraja-kicsinye.
Róka meg sem mozdul, mintha volna halva;
Nem kap a fogával a sok apró halba;
Rák megfogja farkát s ollóval czibálja:
Róka meg sem rándul, csendesen kiállja.
Meglátja ezt végre vizek fenekérül
Egy vén pákosz csuka, s arrafelé térül.
„Ez az én ebédem!” - szétcsap: a többi hal,
Kárász, keszeg, sügér szerteszét elinal.
Csuka a farkával jót vág a rókára;
Az meg hanyattfekve várja a fogára.
Egyszerre mindketten gyorsan összekapnak.
Hallik csattanása a hegyes fogaknak:
Abb’ a pillanatban csuka a rókának,
Róka meg elkapta állát a csukának:
Mind a két ellenség fogja a másikat,
Egymásba szoritva négy sor fogaikat;
A róka a csukát kirántja a partra,
A csuka a rókát megint fogva tartja.
Két összeforrt állat ugrál és ficzánkol.
Csuka rúg farkával, a róka meg tánczol,
Felszöknek a légbe, hempergnek a porba,
Dulakodva egymást földhöz verik sorba.
Soha szem nem látott ilyen komédiát!
Elhagyta búbánat a jó csizmadiát:
Ugy nevetett, hogy a hasát fogta volna,
Már hogyha szegénynek ilyenje lett volna.

A róka a csukát csak nem ereszté el.
S a csuka a száját csak nem nyitá szélyel.
„Ej ha! Ezt gondolá magában Pál mester,
Ha már én is ily jót nevettem ez egyszer,
A kinek a kedvem kiforditott bunda,
Hát még más e tréfán mulatni hogy tudna!
Megállj róka koma, megállj csuka pajtás.
Fogjátok csak egymást, még csak egy pillantás!”
A felleghajtóval gyorsan leteriti
A két vadat s azzal nyakába keriti.
Aztán egyenesen fel Buda várába!
Sietett, a hogy csak birta a két lába.
De nem oda Buda! - a királyi várnak
Ajtónállója van: azt tették závárnak.
Rámordul gorombán: „mit hoztál te paraszt?
Ha hoztál, bemehetsz: ha nem, hát kinn maradsz!”
(Mert a nyájas jó sziv - királyok erénye;
Gorombaság pedig - a szolgák törvénye.)
Mutatja Pál mester elfogott zsákmányát,
S kimeríti magyar nyelvben tudományát:
„Róka fogta csuka, csuka fogta róka:
Varga fogta kettő!” - ez volt a mondóka.
Az ajtónálló is fakadt nevetésre;
„Már biz ez érdemes lesz a megnézésre;
Vidd fel a királyhoz! - az most épen ráér;
Hanem aztán a mit kapsz a mulatságér,
A jó ajándékot velem megfelezzed,
Visszajövet erre jó lesz emlékezned.”

Gondolta magában szegény jámbor varga:
Hát’szen, ha aranynyal telik meg a marka,
Annak fele is pénz: - felét eligérte;
Csakhogy bebocsássák, nem sajnálta érte.
Hejh, de még a király szobaajtójánál
Aranyos dolmányban egy palotás strázsál,
Ki csak nagy lomhán szól a szegény emberhez,
Mintha még a szó is volna neki terhes:
„No mid van ott varga?” s botjával rálegyint.
Elmondja, a mit tud, jó Pál mester megint:
„Róka fogta csuka, csuka fogta róka,
Varga fogta mind a kettő.” - Int a szó’ga;
- De a felforditott tenyerével intett,
A miből a varga megérthetett mindent:
„Bemehetsz; hanem az ajándéknak felét,
A mit kapsz - nehéz lesz - magad ne emelnéd;
Majd én elsegitem emelni. Menj varga!”
- Szegény Pál mester most a fejét vakarta.
Felét ennek itten, felét meg amannak:
Az ő tarsolyában ugy semmit sem hagynak. -
- Azért csak bevitte királyhoz fogását,
S hallotta királynak vidám kaczagását,
Mikor kibontotta felleghajtójából
A két vadat; - saját ékes szólásából
Szedvén sorba, csinos, öszszekötött szókba
„Róka fogta csuka, csuka fogta róka,
Varga fogta mind a kettő!” - S azok ketten
Ugráltak, tánczoltak nagy veszekedetten.
Egymást felhajgálva, egymást hempergetve,
Néző főuraknak lett erre nagy kedve:
Soha ily bajvivást még ki nem találtak,
Minőt a róka meg a csuka csináltak.
A király is igen jól mulatott rajta,
S tudós Galeottit azonnal hivatja:
„E két vadat itten, világ csodájára,
Tegyék spiritusba, utókor számára.”
Aztán a kincstartó zászlós úrnak inte,
Szegény varga rongyos köpenyét tekintve:
„Adass e vargának menten száz aranyat”:
Nagyot hall a főur s azt kérdezi „hanyat?”
„Mondtam már, hogy százat! Eredj vedd át varga!”
Pál mester a markát azonban nem tartja;
Csak a két kezével forgatja süvegét,
Mintha félne, nehogy még azt is elvegyék.
„Száz nekem, - nem arany; megszólal aképen;
Száz kell nekem - pálcza. - Kérek igen szépen:
Pálcza - palotai - mogyoró: nagyon jó,
Varga kívánsága, - semmi sem olyan jó.”
Elbámul a király: „Vágjatok hát nosza
Száz pálczát le neki, ha az a motosza.
S aztán hadd vigye el Isten szent hirével!
Ha nem hallaná az ember, nem hinné el.”
„Nem nekem pálcza kell, kell én nekem ütleg,
A ki alatt jajgatsz ember, mikor ütnek,”
Ezt mondja a varga elkeseredetten.
Gondolva, hogy várnak rá odakinn ketten.
A király nem tudja mind ezt mire vélni,
Ez talán vezeklés? Meg kell hát itélni.
„Vigyék hát a jámbort, fektessék deresre,
Ha már grácziának épen ezt kereste,
S számlálják le, a mig meg lesz elégedve:
Nem tudni, hogy kinek miben telik kedve?”
- Pál mester e szókra köpenyét felveszi,
S azt mondja: deresre feküdni nem teszi;
Ott kinn van palotás, ott kinn ajtónálló,
Király ajándéka azoknak szolgáló;
Oszszák fel közöttük két egyenlő részre,
S fizessék le nekik az illető részre.
Mátyás most érté meg varga praktikáját,
S belső szolgáinak gonosz taktikáját:
„Jól van, varga, monda, meg lesz kivánságod,
Két szolga kapja a bot járandóságot,
A száz aranyat meg hogy ne légy kénytelen
Megosztani velük, majd máskép rendelem.
Hallom, hogy házadnál lenne keresztelő,
Két fiu is volna, de nincs keresztszülő,
Én leszek azoknak majd a keresztapja,
Ki a száz aranyat komapénzül adja.”
Mindenki eljutott, hová megérdemlé,
Varga a szerencsés felesége mellé,
Király a magyar nép örök emlékébe,
Rosz szolgák deresre, vadak a tűzlébe,
Most is egymásban a harapófogójuk,
De biz a spiritust rég leitták róluk.