Jókai Mór: Férges almák - Egy szerencsétlen furulyás verseiből

I.

Van nekem szeretőm, kinek párja nincsen,
Nem hiába mondom én annak, hogy „kincsem”,
Mert az én galambom mutogatni való,
Akkor is csak üveg alatt látni való.

A válogatásnál semmi sem nehezebb:
Kék és fekete szem közűl melyik a szebb?
Boldogabb mint vagyok, immár lehetek-e?
Az egyik szeme kék, a másik fekete.

Az egyik a reggel, a másik az éjfél.
Két egész gráczia külön mind a két fél.
Az egyik szem megöl, a másik feléleszt:
Hogy ha így nem volna, tán el se hinném ezt.

A fekete szemét hogy ha lecsókolom
Az én galambomat szőkének gondolom,
Ha pedig a kéket zártam le ajkammal
Akkor barna leányt ölelek karommal.

II.

Mi az a messzeség, annak a ki szeret?
Mehet az egymástól mérföldet ezeret,
Hegyek, sivatagok, tengerek vizei
Nem választják azt el, nincs messzeség neki.

Hejh de messze vagyunk galambom egymástól,
Olyan távol látlak, hogy csak alig látszol,
Pedig még egymásban tartjuk kezeinket, -
A te hideg szíved, az választ el minket.

 

III.

Ha meghaltam volna
Megsirattál volna,
      Te is, én is, mind a ketten
      De jól jártunk volna.

Én pihennék ott lenn
Te siratnál itt fenn,
      Én sem volnék, te sem volnál
      Szerelmünkhöz hűtlen.

IV.

Azzal mentelek, hogy nő vagy,
      A mi hát elég nagy ok,
Légy szives, hogy te még éngem
Ments ki azzal, ha mi vétkem:
      Hogy én meg férfi vagyok.

Vesztegettünk mind a ketten:
      A miből volt elég sok,
S vagyunk mostan mind a ketten
Elpazarolt szerelemben
      Ügyefogyott koldusok.

V.

Azt fogadtuk fel egymásnak,
Hogy addig el nem feledjük
Ebben az életben
E földi életben
A mi forró szerelmünket,
A míg nekünk sírt nem ásnak.

Felfogadtuk, hogy a patak -
Hogy a míg az lefelé foly
Ebben az ágyában
Az ő mély ágyában,
Addig a mi hő szerelmünk
Soha soha meg nem szakad.

Gyerünk most a patak mellé:
Csináljunk neki egy gátot,
Hogy az ő futása
Az ő gyors futása
Akadjon meg, szakadjon meg:
Folyjon ezután felfelé.

S fogadjuk fel jól egymásnak,
Hogy úgy, de úgy elfeledjük
Ebben az életben
E földi életben
A mi forró szerelmünket,
Mint a kinek már sírt ástak.

VI.

Régen láttál, nem is vártál,
Azt sem kérded, merre jártam?
Bizony rózsám, messze jártam,
Ott a hol a madár sem jár.

Madár sem jár, ember sem jár,
De még csak a szellő sem jár,
Olyan, mint a halott ember:
Az a híja, hogy szívem ver.

Nem ismertél rám az utczán,
Azt mondtad, hogy: „ne egy krajczár
(Rongyos koldus, rongyos tolvaj)”
- Te még most is olyan szép vagy.

VII.

Kinevettél, mikor legelőször láttál,
Megsirattál, mikor legutólszor láttál.
Én édes galambom, sirdogálj egy kicsinyt,
Régi bohó szeretődön - aztán nevess megint.

VIII.
Népdalocska

„Fújjad, fújjad én kedvesem,
      Voltam én is királyleány,
      Vagyok mostan jávorfácska,
      Jávorfából furulyácska.”

Elment az ifjú dalnok a csatába,
   Egyik kezébe’ kard, másikba’ lant:
Megölték, eltemették. Csöndes álma.
   - Kinek ne volna csöndes ott alant?
Már a bokor se tud felőle többé,
   Pedig porába verte gyökerét:
Hogy tartana a szívben hát örökké
Az emlék, a mi gyarló emberé?

Fújjad, fújjad én kedvesem,
     Voltam én is bajnok ifju,
     Vagyok mostan jávorfácska,
     Jávorfából furulyácska.

Jó lantos volt szegény! - Sors úgy akarta:
   A lant maga hogy még is megmaradt;
Akadt, ki verje azt, dicsérve rajta
   Asszonyt, hazát és tele poharat;
Jár kézrül kézre; más kezében is szól,
   Szép hangja van; de kissé bánatos:
Mind hűtlen asszony, - keserű pohárról!
   Nem tudja senki, hogy mi fájhat ott?

Fújjad, fújjad én kedvesem,
     Voltam én is vidám dalnok,
     Vagyok mostan jávorfácska,
     Jávorfából furulyácska.

Oh mint tudott meleg szivekbe hatni,
   A míg az ő ajkáról szólt a dal!
Óh mint tudott az lelket gyújtogatni
   Világot elborító lángival!
Oh mily hideg most a szivek szerelme,
   Óh mily rövid az emlék idefenn;
Milyen jó hogy mély földbe van temetve
   A ki oda pihenni elmegyen!...

Fújjad, fújjad én kedvesem,
     Voltam én is hű szerelmes,
     Vagyok mostan jávorfácska,
     Jávorfából furulyácska.

IX.

Ha te tudnád, a mit én gondoltam,
     Nem aludnál tőle.
Ha feküdnél a mély sírban holtan
     Felébrednél tőle.

Ha tudnád, hogy milyen boldog voltál
     Visszajönnél tőle.
Ha tudnád, hogy mily nagyon megcsaltál,
     Elkárhoznál tőle.

X.

Irigyeid az emberek,
Irigyeid szép szemedért.
Haragusznak hogy piros vagy,
Szeretnének látni búsnak.
S úgy sajnálnak, ha bánat ért.
Ne hallgass rájuk jó asszony,
Ha azt mondják, hogy megéltem.
Ne higyj nekik: alszom, alszom.

Prédának tekint mindenki.
Édes zsákmány asszony szive
Tárva áll az mindenkinek,
Nem tartja azt szentnek senki,
Ne hallgass rájuk jó asszony.
Ha azt mondják, hogy meghaltam.
Hidd el nekik: alszom, alszom.

XI.

Mit tanultál kis fiacskám,
A mig olyan messze jártam?
„Megtanultam jól beszélni;
Most beszélek szépen, bátran.”

Hát te másik szép fiacskám,
Mit tanultál annyi éven?
„Én az alatt jó apácskám
Tanultam - hallgatni szépen.”

XII.

Hajdan pálma volt dalomban
Mostan futó szederinda,
Hajdan sasról énekeltem,
Most bogár szól dalaimba’.

Pálma és sas magas képek,
Nagyratörő szivek kedve;
Szederinda, parti bogár!
- Földön fekszem - fedjetek be....

XIII.

„Hazajöttem, adj egy csókot”
Ez volt beköszöntő szavam.
„Jó szelindek, ne harapj meg,
Hiszen elhordom már magam.”

XIV.

Azt álmodtam, hogy te halva voltál,
Egész éjjel mindig sírtam.
Fájt a szivem ezen gondolatnál;
Azt az egyet el nem birtam,
Hogy elvesztelek örökre.

Pedig te a bálban voltál akkor,
Egész éjjel mindig jártad.
Haza mentél három fertály hatkor,
Csak a korán reggelt vártad
S volt rám gondod, mint a tökre.

XV.

Olyan messze voltam tőled,
Még sem küldtél izenetet:
Azt mondtad, hogy küldtél egyet -
A rigó madártól.

Aztat kincsem meg is kaptam,
Adósod én sem maradtam,
Választ reá mingyárt adtam -
A rigó madártól.

Szeretnéd: hogy mi volt ebben?
Keresd csak fel az erdőben;
Majd meg tudod, ha felrebben, -
A rigó madártól.

XVI.

Mostan visznek az ablakom alatt
Hat fekete lóval egy halottat.
Valjon mit véthetett,
Hogy még csak ki sem kiséri senki?...
Ugy kell neki
Ha meghalt; - miért született?

Azt beszélik, hogy megölte magát,
Szerelmes volt, nem türhette baját.
Nagyon szenvedhetett,
Hogy magát ily korán végezte ki.
Ugy kell neki
Ha meghalt; - miért szeretett?

XVII.

Rongyos a mentéd: -
        Befoldom: légyen jó.

Sebes a vállad: -
       Bekötöm, gyógyuljon.

Éhes vagy, fáradt vagy: -
       Pihenj meg, lakjál jól;

De ha a szived fáj: -
       Nem bánom, hadd fájjon.

XVIII.

A tudósok, a tudósok
Milyen szépen kiszámiták,
Hogy milyen nehéz a földgömb?
De hogy egy kigondolt kis szó,
A mi itt a sziven fekszik,
Mennyivel nehezebb annál,
Azt nem tudják kiszámítni.