A nagy költők nemcsak vigasztalóink az élet homályában és ködében, hanem világosítóink, útmutatóink, mestereink. Nagyságuk, röviden szólva, abban áll, hogy lelkök világát, egész gazdagságában, fényében, tisztaságában tudják feltárni előttünk. Nem is csupán a maguk lelkét forrongó képzeteivel, érzelmeivel, gondolataival: hanem a minmagunkét, a másokét, az emberét. Az emberi lélek képét és mozgalmait legfinomabb és leggazdagabb változatosságában ők mutatják föl; s a művészetnek jellemző erejével tisztábban, világosabban, kibélyegzettebben mutatják, mint a valóságnak futó, bonyolódott, sokszor zavaros, kendőzött és takarózó benyomásai. Innen a lélektani vizsgálódás minden időben sűrűn fordult a költőkhöz anyagért, bizonyítékokért, példákért. Homér és Sophokles, Dante és Shakespeare, Petőfi és Arany amit magukról és másokról mondanak „az életnél és történetnél igazabb költeményeikben”: bizonyára a legdúsabb és legbecsesebb anyagot, utalásokat, felvilágosításokat nyújtják, nemcsak a szorosabb értelemben vett művészi, hanem az általános lélektanhoz.
Ennek, különösen az érzelmek tanának köréből egyetlen tételt kívánnék ez alkalommal kiemelni, nemcsak abból az okból, mert a művész lélek alkotó folyamatira rendkívül erős világot vet, hanem főképpen azért, mivel éppen Petőfi költészete igen érdekesen és tanulságosan példázza. Az érzelem átterjedésének törvénye ez, melyet már Hume Dávid megvilágított az emberi természet vizsgálatában; Spencer Herbert terjedelmesen alkalmazott lélektanában az értelmi munka zavarainak magyarázatára; s végül Höffding az érzelmek éppen azon tulajdonságainak mintegy alaptörvényéül fejtegetett, melyek a művészi lélek életében a legfontosabbak. Ő maga expansiónak nevezi; az átterjedés azonban élesebben és határozottabban jelöli meg, amit alatta ért.
Népszerű formulában akként fejezi ki, hogy minden erős érzelem egyeduralomra törekszik a lélekben s összes szellemi tevékenységünket a maga színével vonja be. Látnivaló, hogy valójában csak annak az egyetemes törvénynek belső világunkra vonatkoztatott érvényéről van szó, mely szerint az erős mindig és mindenütt uralkodni akar s elnyomja a gyöngébbet. Minden kép, mely lelkünkben szemléletünkből, emlékeinkből vagy képzeletünkből megszövődik, megfelelő hangulatokat és érzelmeket, kedvet vagy kedvetlenséget, örömet vagy fájdalmat hoz magával. Ezeket az érzelmeket a képek teljesedése és kapcsolódása fejleszti, mélyíti és erősíti. Amelyik nagyobb erőre kap közülük, az a saját erejénél fogva átterjed olyan új képekre is, melyekkel semmi, a maga és ezek természetében gyökerező kapcsolata nincsen. A szerelmes Petőfinek „még a füst is rózsaszínű”, s levertsége, hogy kedvesével nem találkozhatik a színházban, rossznak érezteti a színészeket, silánynak a darabot, sötétnek az egész világot. Érzelmeink általában lassúbb mozgásúak, nehezebben jönnek-mennek, módosulnak, mint a röpkébb képek, melyeknek szárnyán érkeznek. Az érzelmek és képek mozgó, változó képességének ebből a különbözéséből következik, hogy valamely érzelem még fogva tart bennünket akkor is, mikor a vele eredeti kapcsolatban állott kép már elhalványodott tudatunkban, vagy elszállott belőle. Spencer Herbert rámutat arra is, hogy érzelmeink sem egyenlően maradósak: a fájdalmasak szívósabb életűek, mint az örvendetesek. Egy nagy csapás nyoma akárhányszor megmarad teljes életükön át egész érzésvilágunkba; bármilyen nagy öröme ritkán. Az így begyökerezett, uralkodó erőre kapott érzelem azután átterjed minden újonnan nyert benyomásra, újonnan felmerülő képre s hosszabb vagy rövidebb időn át a maga színével borítja be. Ami másnak öröm, a sebzett szívnek új fájdalom forrása az is.
Könnyű belátni, milyen értékes tanulságokat nyújt mindez a művészi képzelet folyamatainak megértésére. Az érzelmeknek ez az átterjedése, lelki életünknek ez a törvénye képezi alapját annak, hogy ugyanazokat a jelenségeket, alakokat, eseményeket más és más hangulatunk szerint, más és más érzelemnek állandóbb vagy átmenő uralkodása alatt: színében, alakjában, sőt jelentőségében másnak és másként látjuk. Jó vagy rossz kedvünkben s ezeknek végtelen számú változataiban másként és másként tűnik fel előttünk ugyanaz a dolog s egyikünk előtt ilyennek, másikunk előtt meg amolyannak. A küzdő emberiségnek ugyanaz a képe állott Longfellow előtt, midőn az Exelsiort írta, mint Madách előtt. De milyen mássá lesz az a kép, amint az egyik és a másik költő érzelemvilágán keresztül, ettől áthatva, elénk kerül: amannak színét és jellemét az a büszke és lelkes bizalom adja meg, melyet az amerikai költő szívébe az őt körülvevő életnek céljai felé való biztos és eleven haladása sugároztatott; emezét, Madách egyéni keservén kívül, a csüggedésnek és reménynek az a vegyülete, mellyel a magyar nemzeti élet bizonytalansága, hihetetlen fordulatai, erőfeszítései és visszaesései dobogtatták a szíveket. Íme érzelmeink átterjedése olyan benyomásokra, képekre, melyeknek az érzelmek keletkezéséhez semmi vagy kevés a közük.
A Zalán futása nemcsak elegikus hangon indul meg, hanem tele van elegikus részletekkel, édesen-borús színekkel és hangokkal; mintegy moll-akkordokkal kíséri végig a honfoglalásnak emelő, lelkesítő jeleneteit. Amint kétségtelen az, hogy a költeménynek fő varázsa éppen eben fekszik, épp oly kevéssé tagadhatjuk, hogy ennek az elegikus hangnak forrása nem a tárgy természete, hanem a költő szíve: az a borongás, mellyel a jelen szomorú viszonyai töltötték el, észrevétlenül átterjed a nagy múlt dicső képeire. Petőfi balladái és történeti iróniái talán még világosabban tüntetik elénk ezt a folyamatot. A nagy nemzeti fellángolásnak forradalmi, mindent átható haragjában ég minden zsarnoki és idegen uralom ellen. Ennek a haragnak, sőt királygyűlöletének szikra-özönében tűnnek föl előtte s általa előttünk Bánk bán, A király esküje, Kont és társai. A balladai megdöbbenés, részvét, félelem, a véres képek borzalma, mind ebbe az érzelembe olvad; ez uralkodik a költő és tárgyai fölött s a szubjektivitásnak szinte fékezhetetlen erejével tör elő, keresztül a műfaj korlátain is. Ugyanez az érzelem, csak más változata az, mely a Dobzse Lászlót és Kún László krónikáját áthatja: a harag, mely gúnnyal támad a kegyeletre, komázik a történet árnyékaival, csörgősipkát nyom a fejökbe és irgalmatlanul ironizál. Nyugtalansága, képeinek és kifejezéseinek szándékos alantisága: nevét és mélységét is eléggé éreztetik. Petőfinek ez a jelenből fakadt, lelkébe ennek képeivel gyökerezett haragja az oka nemcsak annak, hogy a múlt képeiből már ebben az időben csak azokat látja, melyek vagy természetöknél vagy egyik-másik mozzanatuknál fogva alkalmat szolgáltatnak kitörésére. Az említettem összes költemények 1848-ból valók.
A magunk érzelmeinek ez az átvitele a dolgokra, régibb benyomásokból maradt hangulatainknak ez az átáradása az újakra, az a különböző színű szemüveg, melyen keresztül az embereket és a dolgokat nézzük: ez képezi, egyéniségünk állandó tulajdonai mellett, annak az okát, hogy a művészetben nem beszélhetünk a tárgyak elavulásáról. Homér óta úgyszólván minden költő énekelt hősökről és harcokról, s a hősök és harcok minden igazi költőjének maig megvolt és megvan közönsége és hatása. De másként látott és érzett hősökről énekeltek. S ennek a másként látásnak és érzésnek nemcsak az a magyarázata, hogy a hősök és harcok képe a valóságban is módosult, változott; nem is csak a költőknek különböző és állandó lelki alkata: hanem az egyéni életviszonyaikban gyökerező érzelmi mozzanatoknak végetlen gazdagsága. A költői egyéniségeknek természetalkotta változatosságába más, új és ezerféle változatot hoznak az életnek azok a benyomásai, melyek érzelmeink világát táplálják és kormányozzák. Mindez a költészet tárgyainak is felfogásban, alakításban, hangban megszámlálhatatlan változatát, megújuló életét jelenti. A hős nemcsak Zrínyinél és Aranynál különböző; de más a forradalom előtti és utáni, az ifjú és öreg Aranynál is.
Vegyük a kezünkbe két nagy költőnk énekét, melyben mind a ketten azt az érzelmet fejezik ki, mellyel bennök a halálnak és a dicsőségnek együtt, egymás mellett feltűnő képét tekintik. Az egyik nemcsak természettől heves és képzelgő, hanem fiatal, éppen húsz esztendős, csak egy éve lépett föl nyilvánosan az ország első folyóiratában s a dicsőségnek legelső, legizgalmasabb s ennélfogva legkizárólagosabb mámorában él. Ezzel szemben semmisnek lát mindent, még a halált is. A dicsőség vágya és hite ama mélységének és teljességének, mely egész lelkét elfoglalva tartja, bizonyos tárgyi alakban ad kifejezést, melyen azonban szubjektivitása erősen és tisztán sugárzik át. Az ifjú költő, „sok szenvedésnek gyermeke”, haldoklik s kétségbeesett anyja vissza akarná rimánkodni a haláltól, megemlékezvén róla, hogy egy álom valamikor hosszú életet ígért neki. A fiú így vigasztalja:
Anyám, az álmok nem hazudnak:
Takarjon bár a szemfödél:
Dicső neve költő fiadnak,
Anyám, soká, örökkön él.
Petőfi Jövendölése ez a vers, mely eredetileg az Álom címet viselte. 1843-ból való s Kecskeméten íratott. Érdekes adataink vannak rá, hogy ugyanaz az érzés, mely ennek a költeménynek indítékát képezi, Petőfi akkori életviszonyaira, személyes összeköttetéseire is határozó befolyást gyakorol. Régi barátjával, Szeberényi Lajossal éppen ezidétt zördül össze mindörökre, mégpedig néhány költeményéről, közöttük éppen az Álom-ról mondott kesernyés bírálata miatt. Költői önérzete, dicsőségvágya ragadta, minden benyomását ehhez méri s ennek az alapján ítéli meg. Semmi kétsége, hogy az ő dicsősége győzni fog a halálon s ennek a képe elveszti szemeiben borzalmasságát: neki nem jelenti a véget.
Egy öreg költőnek homályosuló szemei előtt is feltűnnek ezek a képek: együtt, egymás mellett a dicsőség és a halál. Egész életében nyugodtabban nézte az életet; benyomásait, anélkül, hogy kevésbé vette volna szívére, megszokta érlelgetni, bírálgatni, sokszor rejtegetni is. Már hatvan éves s a sok testi és lelki szenvedés megviselte. Fontolgató, aggodalmaskodó természetét az élet csalódásai, tapasztalásai még fokozták. Az életnek sok mindenféle értéke, közöttük a dicsőség aranypénze is, becsben leszállott előtte. Hozzájárult egy névtelen támadás keserűsége, mely a régi hallgató költőt új föllépése alkalmával érte s mélyen sebezte. Megjelenik előtte a halál képe s erősebbnek érzi az élet minden erejénél, ő, aki a Szondi két apródjában még oly tehetetlennek látta a lélek nagyságának emlékével, a hírrel szemben. Arany az Ének a pesti ligetről című költeményét, melyet 1877-ben írt, ezzel a strófával fejezi be, Toldy Ferenc élete munkájának nagy emlékéről a városerdő névtelen síremlékéhez szállván képzeletében:
Nyerd bár világi életedben
Ég s föld minden koszorút:
Neved csak az, mit e ligetben
Egy sírkő rád olvas: Fuit.
Íme, a dicsőség és halál képe és viszonya Petőfinek és Aranynak, az ifjú Petőfinek és az öreg Aranynak, a szív lázában égő Petőfinek és az utolsó csalódásától sebzett Aranynak lelkében és költészetében. Amannak büszke elragadtatása átterjed a halál zord képére s csak örök dicsősége kapujának látja; emennek méla csüggedése átterjed dicsőségének ragyogó emlékeire s ezeket sem nézi másnak, mint a halál martalékának.
(Forrás: Petőfi-album 177-178. l. – Athenaeum Irod. és Nyomdai R.T. Bp., 1898.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése