Csokonai Vitéz Mihály: A bátortalan szerelmes

Remény s kétség között epesztem
     Édes kínok közt magamat.
Most feltalálom, majd elvesztem
     Lillát s belső nyugalmamat.

Ha látom őtet, felhevűlnek
     Rabbá-esett érzéseim;
Ha eltávozik, hanyatt dűlnek
     Tornyodzó reménységeim.

Imádandó kegyes képének
     Mindennap temjénezhetek:
De egy nyájas kis istennének
     Tekintetére reszketek.

Erről bátorít, arról ijjeszt
     A tisztelet s a szerelem;
A szív emel, az éj lesijjeszt.
     Óh, csiklándozó gyötrelem!

Lelke kegyes; de negédjétől
     Ójjatok, irgalmas egek!
Szava nyájas; de egy nem-jétől,
     Mint a haláltól, rettegek.

Szeme, mint élet csillagzatja,
     Boldog napra hív engemet;
Mégis, mint a villám, meghatja
     És öszverázza szívemet.

Édes mézharmattal kecsegtet
     A nyíló rózsa ajjakán:
De hátha még halált csepegtet
     Szívemre, hogyha meg nem szán?

Óh, értem teremtett szép lélek,
     Hogy szívem ki nem önthetem!
Tőled reménylek, tőled félek:
     Terád van bízva életem.

Piros orcádnak rózsájára
     Ámor új-új pecsétet nyom,
Hószín kebled liliomára
     Lehellte az én fátumom!

De kit bélyegzett ki színedre?
     Mék az a boldog valaki?
S felőlem mit fuvalt mellyedre?
     Halált vagy életet? mondd ki!

De kímélj s adj erőt szívemnek,
     Ah, gyengén szólj sorsom felől:
Mert akármit végzesz fejemnek,
     A kín vagy az öröm megöl.