- A Magyar Kir. Tud. Egyetem előtt –
Az egyetemi épület térre néző részének harmadik emeletén 1848-ban a bölcsészeti kar tantermei voltak, de azoknak ablakai nem az utczára, hanem az udvarra nyíltak. Az utczára a folyosó ablakaiból lehetett letekinteni. Én akkor bölcsészethallgató voltam, s két öreg tanárunk: Verney, a bölcsészet tanára és Wolfstein, a methezis tanára tartott előadást. Ez utóbbi volt a tanteremben; a táblán bevégezte, úgy tíz óra felé, a feladványt, s azt éppen valamelyikünknek utána kellett volna elmondani. midőn a tér felől óriási zsibongás hallatszott fel hozzánk. Nézzük meg mi az... szólt a tanár. Kisiettünk a folyosóra, s onnan letekintve a térre, láttuk, hogy az tele van úri néppel, csupa czilinder magaslott felénk... Baj van! – mondá a tanár s kiment a teremből. Mindannyian a folyosóra tódultunk, s az ablakokból, mint valami magas páholyból néztük az alattunk feketedő sok czilindert. A jogászok tantermei az első és a második emeleten voltak; legnagyobb részük lement a térre s így történt, hogy a tér teljesen megtelt úri közönséggel.
Hozzánk a harmadik emeletre csak az éljenzés, a zsibongás hallatszott fel. Sokan lesiettek a térre, de többen jónak láttuk maradni s a magasból nézni a lent történendőket.
Mi lesz a sok, a nagy éljenzésnek vége?... Kinek szól a sok éljenzés?... Egyszer csak feltűnik a hullámzó közönségből, mint Neptun a hullámhegyeken, egy sovány fiatal alak: Petőfi Sándor... felemelték magasra.
Éljen Petőfi Sándor! kiáltottuk mi az ablakokból... Csend! – Halljuk! kiáltották odalenn. És csend lett. Petőfi röviden elmondta a gyülekezés czélját, elmondotta, hogy mit kíván a magyar nemzet, elmondta a tizenkét pontot. Aztán nagy lelkesedéssel elszavalta a Nemzeti dal-t: a Talpra Magyar-t. Hatalmas szavalás volt ez; a dal hat szakaszának utolsó verseit: A magyarok Istenére esküszünk... Esküszünk... Hogy rabok tovább nem leszünk... mindannyiszor az egész tér visszhangoztatta. Hatszor... és ezer torokból hangzó iszonyú esküdözés. Talán egy óra hosszat tartott a jelenet. A Károlyi-palota felől katona-őrjárat közeledett; de a tömeg láttára visszafordult. Midőn Petőfi a magasból ismét a földre leszállt: egy erős hang felkiáltott: Menjünk Budára, irassuk alá a Censorral és nyomassuk ki a Nemzeti dalt!... Nem megyünk, nem ismerjük el a Censurát! Nyomassuk ki Censura nélkül!... S a nagy emberáradat megindult a Károlyi-palota irányában. Mi lejöttünk az emeletről s a sereg után haladtunk egész a Hatvani utcza torkolatáig, a szent-ferencziek templomáig. Ott már áthatlan volt a tömeg. A Szép utcza sarkán, ott hol a Kamon-kávéház van, volt Landerer és Heckenast könyvnyomdája. Itt állapodott meg az Egyetem térről elvonult sereg. Kinyomatták a Tizenkét pontot és a Nemzeti dal-t és szórták ki az utczán várakozó tömeg közé. Mi utunkban a Kuria épületén láttuk egy kéziratos falragaszt e czímmel: Mit kiván a magyar nemzet? Nemsokára nyomott példányok helyettesítették az írott falragaszokat. Megeredt az eső; de azért ott állottunk várakozva, míg ránk kerül a sor s kapunk egy-egy példányt a Tizenkét pontból és a Nemzeti dal-ból. Az utczákon hemzsegett a nép. Mi fog történni? Mi lesz? Mindenki nemzeti kokárdát tűzött a mellére és elment a Muzeum-kertbe hirdetett népgyűlésre vagy a Városház térre. Vasváry Pál, Petőfi, Egressy Gábor, Jókai Mór beszédeit nagy tömegek hallgatták. Örültünk a vér nélküli, a békés forradalomnak, a helyzet jobbra fordultának, az erőszak nélküli átváltozásnak. Midőn a Nemzetőrség megalakult, megalakult az egyetemi légió is. Horváth Árpád tanár volt a kapitányunk. Egyenruhánk: Vitorlavászon blúz, szíjjal derékhoz szorítva, fekete nadrág és könnyű, viaszkos vászonból készült csákó. Puskákat is kaptunk s jártunk gyakorlatra a Muzeum-kertbe; őrjáratokat is végeztünk mint a többi nemzetőrök, az éjjeli csend és rend érdekében. Őrtanyánk az egyetem épületében volt, s a főbejárásnál, a tér felől s a Szerb utczánál is mindig őrt állott egy-egy tagja a légiónak. De azért a tanulást sem hagytuk abba. Öreg tanáraink nyugalomba vonultak. Verney helyett Palotai (Purgstaller), a piaristák provincziálisa lőn tanárunkká, Wolfstein helyett Vállas Antal. A tannyelv a latin helyett, melyen csak e két tárgyat hallgattuk, magyar. A magyar irodalom tanszékére Garay Jánost nevezeték ki. Báró Eötvös József, vallás- és közoktatási miniszter, eljött az egyetemre s közgyűlésen buzdította, tájékoztatta az ifjúságot. És az ifjúság követte a jó tanácsot, tanult-tanult mindaddig, míg a tantermek ajtai a harcz morajában be nem záródtak. Az egyetemen, pár hónap múlva, újra felhangzott: Talpra magyar hí a haza!... S miként elébb polgári kötelességünket teljesítettük: megfeleltünk katonai kötelességünknek is. Elmentünk a csatatérre... Talpra magyar hí a haza!
(Forrás: Petőfi-album 160-162. l. – Athenaeum Irod. és Nyomdai R.T. Bp., 1898.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése