Vikár Béla: Petőfi a nép közt

Petőfi a nép közt - Révész Imre festménye

Rég kimondott és soha senkitől kétségbe nem vont axióma Petőfiről való meggyőződésünkben, hogy Petőfi semmit sem vett a néptől.

E sarktétel egyúttal az ő költői nagyságának egyik fokmérőjéül is szokott szerepelni.

És nem éppen alaptalanul. Mert egyenesen meglepő, hogy a világnak egyik legnépiesebb költője, Petőfi, parányi részéhez sem nyúl gazdag anyai örökének: a magyar népköltés kincsesházának, mely pedig oly közel kínálkozott részére. Otthagyja érintetlenül a századok óta fölgyülemlett dús anyagot, melyből egész költősereg táplálkozhatnék s egészen önmagából merítve kincseit, emelkedik a költőkirályok sorába. És mégsem szakad el soha ősi örökének szellemétől, sohasem válik hozzá idegenné. Amit így önállóan teremt, csak minőség dolgában tesz túl a néplélek egyszerűbb alkotásain, de lényegileg közel rokon velük, mint egy tőnek külön hajtásai.

Nem hiszem, hogy levonna valamit a költő nagyságából, ha tárgyakért a népköltészet ősi forrásaihoz is fordult volna. A Niebelungenlied költőjét nem kisebbíti az, hogy a német nép hagyományaiból alkotta meg remekét; ahogy megalkotta, arra vall, hogy nagy költőnek kellett lennie. Arany és Gyulai, mikor a népköltéstől vesznek kölcsön tárgyakat, csak alakító tehetségük próbáit adják. És ha szabad a költőnek idegen nép dalait a maga nyelvére fordítani – s hány nagy költő nem tartotta ezt magához méltatlannak! -, miért volna bármiképp is egy költő eredetiségének rovására beszámítható az, ha saját népe hagyományai ihletik őt önálló alkotásra?

De tény, hogy Petőfi nem szorult a népköltésből való kölcsönvételre. Talán, ha tündöklő pályája nem ér véget oly hirtelenséggel, ő is, mint mások, leszállt volna a népköltés mélységeibe, hogy onnan nem egy drágakövet hozzon föl és tegyen művészete varázsával még többet érővé. Eredetiségén ez semmi esetre sem üt vala csorbát. Így azonban, nem keresve további fejlődésének lehetó módjait, ki kell mondanunk, hogy ő ebben a tekintetben is unikum, egyetlen a világirodalomban.

Hanem azért, hogy nem szedett a népköltés kertjéből érett gyümölcsöket; hogy nem kölcsönzött a néptől sem egyetlen tárgyat, sem egyetlen gondolatot; hogy a maga lábán járt egészen s a maga lelkéből szólt egészen akkor is, mikor egyenesen a néphez szólt: mégis van valami egész költészetében, ami csak a néptől származhatott reá, amit a néptől tanult el ő is, jobban mint bárki más, amiben nagy nemzeti hatásának fő titka rejlik s ami egyiránt elbájol mind elbeszélő fajta alkotásaiban, mind pedig dalaiban. És ez a valami nem más, mint Petőfi egész világszemléletének, gondolkozásának és érzésének s megnyilatkozásuk módjának az a tősgyökeres magyar volta, mely csak a népi talajból, csak a néppel való sűrű és belső érintkezésnek melegágyából fakadhatott.

Hogy a népet, a földhöz ragadt szegény parasztot mily határtalanul szerette, arról gyönyörű bizonyságot ad költészetében. Róluk dalolt, a milliókról, az ő érdekükben, az akkori nemzetnek, annak a néhány százezer embernek, aki a milliók sorsát kezében tartotta. És a népnek dalolt, az ő mulattatására, mint az anya gyermeke bölcsője fölött. Mily megható kifejezése a népe iránt való szeretetnek, amikor így buzdítja költőtársait, hogy ők is a nép számára daloljanak:

„Nagy fáradalmait ha nem enyhíti más,

Enyhítsük mi költők, daloljunk számára.

Legyen minden dalunk egy-egy vigasztalás,

Egy édes álom a kemény nyoszolyára.”

(Arany Jánoshoz)

Lehel vezér, e hatalmas töredék első énekében nemcsak kijelenti, hogy a népnek írja, hanem meg is látszik minden szaván, hogy ugyancsak tud a nép szája-íze szerint beszélni; emellett ha nem is dicsekedik, de mégis előhozakodik saját népi származásával:

„Nem írástudóknak, nem az úri rendnek,

De beszélek szűrös, gubás embereknek.”

-           -           -           -           -           -

„Nem a palotáknak fényes gyertyaszála

Vagyok én, hanem a kunyhók mécsvilága;

Alant születtem én, szalmafödél alatt,

Sohsem tagadom meg a származásomat,

Kis házikókra száll lelkem, mint a gólya

S egyszerű nótákat kerepel le róla.”

 Petőfi szobra - Huszár Adolf szobra

 

Ha nem nézzük is dalait, melyek mintha csak a nép lelkéből csendülnének, a népköltés naivságainak, a népies gondolkozásnak és érzésnek mily mesteri tükrözése van magában az egy János vitéz-ben! Az a költő, aki ilyet tudott alkotni, ismerte a népet ízről vérig.

S ezek a jelek történetet mondanak el, történetet a költő életéből, olyant, amely még aligha van megírva. E történet a következő okoskodás megett lappang:

Petőfinek nagyon mélyen be kellett a magyar nép lelkébe pillantania. Meg kellett fürdenie alaposan és újra meg újra a néplélek üdítő, ifjító vizében, hogy hatását oly maradandólag fölvegye magába.

Biztosan következtethetjük, hogy e hatás igen mély lehetett már a költő kora ifjúságának éveiben, az Alföldnek dallal, mondával és mesével dús rónáján, ha nem is a szülei háznál, de annak szoros környezetében. A legzsengébb gyermekkor teljes szűzi fogékonysága kell az ily benyomásoknak oly intenzív fölvételére, amit nála megállapíthatunk. Folytatódott a dolog kétség kívül akkor, midőn a fiatal Petrovics Sándor az iskola falai közé került. Mert hiszen hányt-vetett életének ezek a rövid állomásai véletlenül mindig a magyarság legjobb fészkeihez vezették, ahol elég alkalma volt a népélet mindennemű nyilvánulásait megfigyelni, átérezni, főleg a népköltés berkeiben mulatni, és ő bizonyára bőven is élt ez alkalommal. Utóbb az irodalmi hatás eltörölni ugyan el nem törölte, de betakarta egy új réteggel ezeket a mélyen rejlő benyomásokat, a néplélek első illetéseit. Petőfi diákkori kísérletei mutatják, hogy eleinte az újon megtanult irodalmi nyelv színtelenségéből nem tud kibontakozni, bár itt-ott a népi hatás nyomai föltetszenek. De amint ismét magával viszi az élet forgataga, amint kidobja őt a nyomorúság mezejére, ahol helyzeténél fogva ismét közelebb jut a mély rétegekhez, a verejtékkel dolgozó milliókhoz: az újabb és nyilván gyakori érintkezés által nyomban megújulnak, bővülnek, gazdagodnak a régi benyomások, és csakhamar teljes tisztaságában tünteti fel költészete a nemzeti lélek zománcát. Lerázza magáról az iskolai port s egyszerre előttünk áll a népköltés emlőin nagyra nőtt nemzeti költő, nyelvében oly egyszerűn és keresetlenül, mint maga a nép, eszméiben, érzéseiben, művészetében oly magasan, mint összes előzői vagy kortársai közül csakis a legragyogóbb fénycsillagok a költés egén.

E változás, a költőnek oly rövid idő alatt az önállótlan és színtelen első kísérletek után alig pár évre oly érett erőben s oly páratlan eredetiséggel való megjelenése igen sokat mond, minden esetre annyit, hogy Petőfi legtöbbet a néptől tanult rohamos fejlődésének ebben a korszakában. Azontúl, mikor ismét meglelte a kapcsolatot az anyafölddel, emelkedése már állandóan ezt az irányt követi s bármily magasra viszi őt fölfelé, semmi lényeges új mozzanatot nem tüntet fel többé. Mint az újbor, midőn már teljesen kiforrott, évről-évre nyer ugyan színben és zamatban, de semmi nagyobb alakuláson többé át nem megy: akként jelentkezik Petőfi költői géniusza mindjárt első feltűnésekor teljesen készen, a szín- és tartalombeli gazdagságnak ugyanazzal a teljével, amely később is, csakhogy mind fokozódó mértékben, leköt bennünket nála. A tartalom egészen az övé; a színt és zamatot a népköltés szelleme adta hozzá. Nem mennek túl a rokonság e fokán még azok a kis-számú példák sem, mikor a népköltés egy-egy közhelyét szinte változatlanul megtaláljuk Petőfinél is. Például a Táblabíró III. §-ában „Kukorít a kakas hajnalhasadtára”, mellyel egy országszerte és már jóval Petőfi előtt ismert népballada őrségi, vas megyei változatának egyik versszakában is csaknem szóról-szóra találkozunk, így: „Kukorít a kakas, talán hajnal hasad.” Petőfi bizonyosan hallotta valahol Pápa vidékén, a dallamára is igen nevezetes népkölteménynek ezt a változatát, amely különben eddig sehol sem jelent meg, s így maradhatott fejében a tájszólásilag is híven átvett sor. De a megegyezésnek, ha csak ilyen dolgokra terjed ki, alig van több jelentősége, mint bármely hétköznapi szólás egyező voltának két író között. ennél messzebbmenő, hosszabb részletre, egész versszakokra vagy csak több sorra is terjedő találkozást Petőfi és népköltésünk hagyománykincseinek Petőfi-kori állapota közt hiába keresnénk. De azután, hogy Petőfi dalos ajka örökre elhallgatott, ez a viszony – tudjuk – gyökeresen módosult.

Az érintkezés a tőle maradt nagy örökség és a néplélek között mindig szélesebbé vált: a költő dalai egymás után mentek át a nép szájára. A zománcért, melyet a néptől szerzett, Petőfi új tartalommal gazdagította a nép költészetét. A szép kölcsönt – ha szabad így nevezni – kamatostul adta vissza nemzetének.

Ismét egyedülálló jelenség az egész világon, hogy egy lángeszű költő ennyire be tudjon hatolni szellemével ama széles rétegekbe, mint Petőfinél látjuk. Annyi dala, mint neki, soha senkinek sem terjedt el a nép között. E szám absolute nem nagy, de nagy aránylag véve ahhoz képest, hogy más költőktől mennyit esz át népük; mindig a tulajdonképi népet, nem az úri osztályt értem. Tudomásom szerint Petőfinek összesen mintegy 25 dala él országszerte a nép ajkán, melyeket a nép részint régi dallamokra húz rá, részint az iskolában vagy daloskörökben megtanult zenével dalol. Így pl. a Fürdik a holdvilág című gyönyörű költeménye attól a régi betyárdaltól kölcsönözte dallamát:

„Búra termett idő, ködnevelő szellő,

Gondolok egy órát, lesz ezer esztendő” stb. stb.

Az Alku dallama egy régibb néprománctól került, mely így kezdődik: „Falu végén (vagy Tarján végén) van egy ház kifestve.” A csaplárné a betyárt szerette egy hasonló tárgyú népballada: „Bereg Náni” dallamára megy. A többiek műdalok, melyeken a nép több-kevesebb módosítást végez, amint magukkal a szövegekkel is ugyancsak önkényesen bánik el. Úgy tesz velük, mint némely dalszövegíróink, akik szabadon harácsolnak Petőfiből, minden költői tehetség és a forrás minden megnevezése nélkül. Ha egyebet nem, legalább kezdősorait egy-egy dalának fogják és ahhoz fűznek rendszerint egy émelygős, magyartalan, hosszú jajgatást. Kétség kívül nagy könnyebbség, mert hisz a kezdet mindenütt a legnehezebb és a dalnál különösen fontos, mivel az egész hangulatot mintegy az üti meg. Ilyenek Petőfi ezen sorai:

„Be szomorú az élet énnekem,

Mióta eltemették kedvesem.”

„Alig virradt, már újra alkonyúl” stb.

A Hortobágyi kocsmárosné angyalom-nak nem az elejéből, hanem közbülső részéből plagizált ez a vékonypénzű szövegírás. Ugyanazt a nép is felhasználta egy új dal kiinduló pontjául. („Korcsmárosné, szép csárdásné, de savanyú a bora” stb.) Szintígy történt e dallal. „A szeretőm nyalka gyerek”, melynek 4. versszakából indulva ki, a nép új dalt alakított.

A különbség a két eljárás között csak az, hogy a népnél az öntudatos átvétel ki van zárva, ellenben az említett szövegszerzőknél ez korántsem bizonyos. Csak azt nem értem, hogy zeneköltőink beérik az ilyen nyavalyás szöveggel, amelyiknek eleje Petőfi, azaz csupa erő, a folytatása pedig csupa vizenyős, erőtlen, német ízű érzelgősség. Higgyék el kérem, Petőfi ma is legelső lírikusunk és van még nem egy dala, melyet megzenésíteni érdemes, amelyhez méltó dallamot szerezni a világ bármely zeneköltőjének becsvágya lehet.

Ha zeneíróink ezt a szép feladatot el nem végzik, majd elvégzi lassankint egy másik jeles költő, aki legközelebb áll Petőfihez. maga a magyar nép. Sokat forgok közte, látom lelkivilágának mozgásait, történeteit. Látom e népet, amely még Petőfi korában gyermekszámba ment, ifjúvá és éretté zsendült. Ez a folyamat évtizedek óta tart és vele a népjellem hatalmasan változik. Petőfi dalai, mint bármely népdal, a szájhagyomány útját követték a néphez egyideig és követik nagyrészt maiglan. A közlés első közvetítője a művelt osztály és újabban az iskola. Ezen az úton lett a nép előtt ismeretessé számos olyan költeménye is, amit nem dalolnak, mert nincs rá dallam. (Szeget szeggel. Ebéd után. Ivás közben stb.). De találkoztam ennél még sokkal nevezetesebb és fontosabb jeleivel is annak, hogyan hódít Petőfi mind nagyobb helyest a magyar nép szívében, melynek dobogását ő oly szeretettel vigyázta és oly mélyen megértette. Mert lám, kezd a nép közé lassan-lassan szétáradni az egész áldás, melynek idáig az urak jóvoltából egy-egy csöppjét élvezte csak, az egész Petőfi, összes költeményeinek nyomtatott kötetjével. Láttam e könyvet – nem a jegyzetes jó kiadást, hanem az előbbit, annak minden hibájával – a jobb módú paraszt ember házában, a biblia, a zsoltár, no meg a kalendáriom mellett. Láttam a szegény béres kezében, akinek alig van betevő falatja, de azért meg nem válnék a rá nézve mindenképp drága könyv birtokától. Láttam künn az Isten ege alatt, a juhásznál, amint magával hordja féltett kincsként a szűre ujjában. Láttam a csősznél, aki nem hordja magával, éppen mert félti, hanem kiírja belőle otthon az egész János vitézt és mindig több meg több dalt, hogy legalább így leírva, ne kelljen tőlük megválnia.

És hallani kell azt a lelkesedést, amivel ezek a „szűrös, gubás emberek” Petőfit élvezni tudják!

Nincs költő, nem is volt és talán nem is lesz soha, az egyetlen, az örök Homért kivéve, akinek lánglelke ily közel tudott volna férni népe egyetemének szívének és értelméhez. Shakespeare-t, Goethét bizony nem olvassák a csőszkunyhókban. Akármily nagyok is ők és bármily jelentőségűek az általános emberi művelődés szempontjából, hatásuk saját nemzetük összességére nem lehet közvetlen; számtalan kisebb szellem hosszas munkájára van szükség, hogy gondolataik és érzéseik felaprózva népük sajátjává lehessenek. S ezért jelentőségük nemzeti szempontból nem lehet akkora, mint Petőfié, aki közvetlenül szól népe millióihoz. Mily áldás reánk nézve, hogy „az emberiség költői géniuszának” ez az egyik legnagyobb kifejezője magyarnak született, magyar nyelven nyilatkozott meg! Mily kilátást nyújt ez nekünk, hogy idő jártával népünk egész egyetemét osztályosává tehessük az emberi szellem azon csodás gondolatkincseinek, az emberi szív azon ragyogó érzésvilágának, melyet Petőfiben bírunk!

Így válik a költő nemzete nagy jótevőjévé, midőn azt fölemeli magához. Így lesz belőle a nemzeti haladás roppant fontosságú tényezője még akkor is, sőt akkor még inkább, midőn rég kihűlt hamvait talán már a szél szórja szerteszét...

(Forrás: Petőfi-album 135-141. l. – Athenaeum Irod. és Nyomdai R.T. Bp., 1898.)