2012. jún. 17.

Degré Alajos: Márcziusi tollak


 Petőfi a múzeum lépcsőjén a Nemzeti dalt szavalja - egykorú rajz


- Visszaemlékezés –

Márczius tulajdonképp az ibolyák hava s a hölgyek tán azt vélik, hogy márcziusi ibolyáról – mint hozzájok legillőbb tárgyról – fogok szólni, de én ezt ifjú írótársaimra bízom szórjanak ők ibolyát, nálok az szívből kel ki, s üdén, illatosan hull a bűbájos keblekre.

A hevesvérű, délczeg ifjúság talán márczius 15-ére gondol s várja, hogy annak hőseiről, felvillanyzó szónoklataikról teszek említést; feltüntetem a lelkesült, zajongó csoportokat, itt-ott emelkedő vihart s minden egyéb előjeleit egy kitörendő forradalomnak.

Hírlapíró társaim meg bizonyosra veszik, hogy azokról a tollakról akarok írni, melyek a lapokban tettekre és áldozatokra lelkesítették a nemzetet; hogy a Pálffy Albert által ritka éllel szerkesztett, rendkívül eleven s eddig utolérhetetlen hatású Márczius tizenötödiké-ről fogok egyet-mást felhozni, hogy Csernátony „riadó”-s czikkeit elevenítem fel, megemlékezvén az ő makkheteséről is.

Hát nem; - ezekről a magasztos dolgokról szemtanúk s avatottabb tollak már annyit írtak, hogy újat mondani alig tudnék. De olyan emberek is, kik még akkor a világon sem voltak, avatatlan tollal annyi mesét írtak össze-vissza, márczius tizenötödikéről, hogy azokat olvasva, ámulattal kérdem magamtól: hát mi hol voltunk akkor?

De mivel 1848 márczius napjaiban fordultak elő – nem országot rázó események is, miknek sem a történelemben helye, sem a dolgok menetére befolyása nem volt, mégis előhozni érdemes, engedjék meg, hogy azokra kissé visszaemlékezzem:

Népgyűlés volt, mint akkoriban minden nap néhányszor. A múzeumlépcső falpárkányzatán Rottenbiller Lipót népszerű és hazafias polgármester szónokolt, az előcsarnokban meg a vezérifjak gyülekeztek.

Vasvári Pál, kalapján félöles hattyúfehér tollal jelent meg.

- Fiúk! – szólalt azzal az ő megnyerő kedves modorával – nézzétek e tollat, a legszellemesebb, legműveltebb s leghazafiasabb grófnők egyike tűzte kalapomra.

Jókai Mór is megrázta a kalapját, melyen hasonló toll lengett.

 
- E tollat az ország legelső és legnagyobb művésznője adta. Boldoggá tesz.

Lisznyai Kálmán is lekapta fejéről pörgekalapját, melyen megfakult strucztoll görnyedezett s lelkesedéstől szikrázó szemekkel szólt:

- Ezt a hazafias érzelmek eszményesített Angyala a saját...

- Szárnyaiból tépte – vágott bele gúnyosan Petőfi.

- Nagyszerű! – kiáltotta Lisznyai, kinek szokása volt már Petőfinek minden szavát, minden tettét megcsodálni. - Különben csak azt akartam mondani, hogy a saját kalapjáról vette le s az enyémre tűzte. Sok ily honleányt a hazának, aztán lesz elszánt harczosa is elég.

Petőfinek egész idő alatt idegesen rángatózott a szája széle. Egyszerre aztán nagyot nyelt, sarkon fordult s elrohant.

- Ki sértette meg Sándort?

- Senki.

- Mért rohant el oly izgatottan?

- Valami hatalmas eszme villant meg agyában, most leírja s félóra múlva itt elszavalván, egetverő lelkesedést fog előidézni.

- Kitelik tőle.

A ragyogás kis Oroszhegyi Józsa vasgyúró mérges tekintetével, kétszer-háromszor is megemelte a kalapját, melyen hatalmas vörös toll rikított, de mindig jobbat gondolva, megint csak visszanyomta fejébe. Várt, amíg nagyobb hatásra számíthat.

Nem kellett hozzá fél óra s Petőfi magasra emelt fővel megjött. Oldalán egy – pallosnak is beillő- kard csüggött. Napok óta nézegette ő az Uri-utcza kirakatában ezt a kardot; meg-megcsóválta a fejét e szóval: hatalmas! Most odarohant s megvette.

- Nos hát – szólt felmutatva a kardot – én is elhoztam ékítményemet. Boldoggá tesz, mint Mórt az övé s majdan büszkévé mint Palit az ő tolla.

Ezalatt Rottenbiller bevégezte beszédét s Oroszhegyi törtetett előre, mint sebzett tigris. Midőn a lépcsőpárkány azon helyére ért, honnan a szónoklatokat tartották, mindenekelőtt a levegőben meglóbázta kalapját s bemutatta a veres tollat.

- Polgártársak! – kezdte átható éles hangon, ezt a tollat egy magas színvonalon álló intézet növendékei adták (megjegyzendő, hogy ezen intézetnek ő tanára volt), a nemzet, melynek serdülő leánykái így éreznek, csupa hősöket kell, hogy felmutasson, mert csak nők lelkesíthetnek nagy tettekre.

Aztán belekeveredett egy harczias beszédbe, mintha már a Kerepesi úton vonulnának fel az ütegek.

- Nem messze már az idő – végezte beszédét -, mikor e toll az ellenség réme lesz. E toll mindenütt lengeni fog, ahol majd így foly a vér. E pillanatban melléhez kapott, ahonnan egy veres szalagot eresztett meg, mely úgy futott lefelé, mintha csakugyan vér folyna.

A hatás megvolt, egyik-másik hölgy elsikoltotta magát; a gyöngébb idegzetűeket borzongás futotta végig, a tigrisvérűek meg nekihevülve, utána zúgták:

- Úgy fog folyni!

És a kis Oroszhegyi rendületlenül állt, élvezve az éljeneket.

Hónapok múlva guerilla-csapatával csakugyan ott volt mindenütt, ahol úgy folyt a veres – bor. Veres tolla pedig, mint megjósolta, csakugyan réme lett, - de nem az ellenségnek, de a népnek és a korcsmárosoknak, mert ahol csak megfordult, nyugtákkal fizetett, melyeket semmiféle számvevő sem akart elismerni.

Hogy pedig sem az ő vére, sem az ellenségé nem folyt úgy, mint hatásosan bemutatta a veres szalaggal, nem az ő hibája. Eleget kereste az ellenséget, - rágalmazói ráfogták, hogy azért, mert szeretett biztosan kitérni előle, de ez nem igaz ő mindig az ellenség háta mögött volt, hanem hát sosem bírta utolérni.

Szegényt aztán a német mégis elítélte.

A Vasvári-toll, meg a Jókai-toll hallatlan mozgalmat támasztott Pesten. Egy nap alatt valamennyi divatárusnő minden tollkészlete még a lomtárból is egy szálig elkelt.

A hölgyek otthon zár alá rejtették dísztollaikat, nehogy a fiú, vő, vagy fivér hozzájuk férjen.

Huszonnégy óra alatt megtollasodott az egész ifjúság. Soha divat ily rohamosan el nem harapózott, még a nők frou-frouja sem, pedig sokkal olcsóbb, meg aztán – mint a tömeges példa mutatja – mezítláb is lehet viselni, míg a tollhoz legalábbis kalap szükséges.

De hatásban Petőfi kardja sem maradt hátrább. Aki csak kardot teremthetett elő, felkötötte, aki meg puskához fért, azt kapta vállára: így alakultak a fegyveres csapatok, akik azt mondták magukról, hogy nemzetőrök. Parancsnokot senki sem nevezett ki hozzájuk, nem is választottak olyat, hanem akinek leghosszabb tolla s legfényesebb kardja volt, az állt az élére s vezényelt.

Nagyon furcsa képe volt akkor Pestnek.

Jöttek-mentek csapatok, kik nem tudtak egyebet, mint: sorakozz, indulj, állj! s azt hitték, ezzel már kész katonák.

És hogyan néztek ki! Egy sorban kettőnek-háromnak kardja volt, azután kettőnek-háromnak puskája! Többnek se kardja, se puskája, hanem botját szorította vállához, de a toll mindenik kalapján ott lengett.

Látva őket, sokan megmosolyogták.

Istenem! ki is hitte volna akkor, hogy ezekből lesznek majd azok a honvédek, akik csodákat fognak művelni; hogy részesei lesznek azoknak, kik a világtörténelemben Magyarország számára egy fényes lapot örökítettek meg, hogy nekik a hazafiúi kegyelet szobrot fog emelni, mert közülök sok, igen sok elesett Budavár bevételekor.

Jó fiúk! a viszontlátásig majd a táborban, mert ott leszünk mindnyájan!

Hónapok s hónapok teltek el; azok, akik Pest utczáin feltollazva katonásdit játszottak, akiket annyian megmosolyogtak, ma mind-mind honvédek! Honvédek, kik az elemi és középoktatást Szt.-Tamásnál, és Swechátnál nyerték, most pedig jól elkészültek az érettségire oly tanárok vezetése alatt, mint Görgey Arthur, Damjanich János, Aulich stb.

E halhatatlan hős vezérek a honvédségben magukhoz méltó katonákat neveltek.

Világra szóló mű megalkotásához nem elég a kitűnő anyag, ahhoz lángelme s csodatévő kéz is szükséges... Itt mindkettő megvolt s a remek mű létrejött. A vad erő szétzúzta, de meg nem semmisíthette, mert a fönnmaradó egyes részek még darabokban is csodálatra méltók s a jövő nemzedékeknek tanulmányul szolgálhatnak.

Nagy idők voltak azok, de voltak hozzá nagy emberek is!

Bocsánat e rövid kitérésért, de bármily egyszerű és tréfás dologról akarok is szólni, a visszaemlékezésnél feltűnnek előttem a nagyszabású alakok s önkéntelen is kalapot emelek.

Ezzel visszatérek az én – már letollazott – pajtásaimhoz. De hol találom őket? Szét voltunk szórva, mint a vetőmag a földben; egy rész Bemnél vitézkedett Erdélyben, a másik Görgey Arthurral tette meg a bányavárosokban azt a csodálatos hadműveletet. A többi ki itt, ki ott iparkodott magát kitüntetni.

Valahol Öcsödön nyomorúságos zsellérházban voltam beszállásolva; a boglyas kemencze elfoglalta a szoba harmadát; az egyetlen ablak akkor volt, hogy valami női batiszt zsebkendővel egészen be lehetett volna függönyözni.

A köpenyegemmel leterített fapadon heverésztem, fejem alatt a nyereg szolgált vánkosul.

Lisznyai Kálmán, kit a kormány történelmi följegyzőnek rendelt ki a hadsereghez, a kecskelábú asztalnál ült, mellette berendezésem egyetlen fényűzési czikkelye, egy üveg törkölypálinka kaczérkodott.

Lisznyai száját gyűszű alakúra összehúzván, a kalapján levő, de már egészen megkopott strucztollról a port fújta le.

- Hát te még mindig viseled a márcziusi jelvényt, mit már rég katonai jelvények váltottak fel?

- Viselni fogom – felelte lelkesülten. – Amíg csak egy pehely lesz belőle, mert nekem ez szent ereklye.

- Ej, Kálmus! – nevettem -, hát te még mindig csak poéta vagy?

- Az is maradok, amíg szép leány és jó bor van a világon.

- Amint én ismerlek,megénekled te a pálinkás butykost, meg a jólelkű hitelezőt is.

- Na pajtás! Akkor már nagyon meg lehetek szorulva. De ezt a tollat, mely ereklyém lesz a csatában, lángoló lelkemből fogom mindig megénekelni.

- Annyi bizonyos, hogy áldott kedélyed van, mert egy kis liba tolláért is elragadtatásba jössz.

- Eh, be jó! Csak kár, hogy oly goromba. – Ezzel fejét megcsóválta s a törkölypálinkás üveget ajkaihoz emelte.

Az ajtó fakilincse nagyot nyikor5gott s most az egyszer nem a szél csapott be rajta, hanem a szeles Lauka Guszti, nyakában nagy mennykő bőrtáskával. Lauka a kormány örökös futárja volt, aki hordta a táborba a pénzt, a táborból meg Debreczenbe a híreket.

- Spanyol! – kiáltott -, mi hozott téged Andalúziából Szibériába?

- Na, ha nektek Debreczen Andalúzia, úgy nekem a miskolczi kocsonya Tortoni fagylalt – felelt tele torokkal Lauka.

- Foglalj helyet ebben az ólombányában.

Méltán nevezhettem úgy, mert tegnap a tüzérek nagy rakás ágyúgolyót halmoztak a szoba egyik szögletébe.

Lauka körülnézett s midőn látta, hogy nincs elfoglalható hely, nevetve dalolni kezdte Lindából:

Mondhatom, csinos lakod van,
Pompa, fény a bútorokban.

Aztán gúnyosan tette hozzá:

- Köszönöm, nem ülök le.

- Szeretem a spanyolt, ha büszke – jegyezte meg Lisznyai éles torokhangos.

- Végre is – kérdém az örökös futártól – ebben a farkasordító hidegben mi hozott most ide?

- Nem engem hozott, de én hoztam egy csomó rendeletet és rengeteg aprópénzt.

- A rendeletet csak tartsd meg, kapunk mi abból itt eleget, de az aprópénz nagyon is elkel, hát csak ide vele.

- De nem nektek hoztam ám, hanem az ezredesnek.

- No akkor édeskevés jut nekünk belőle.

Guszti hirtelen Lisznyai elé állt, s az ő kedélyes nevetésével rázta a fejét. Jobbról-balról végignézte az álmélkodó Lisznyait, ki végre megszólalt:

- Gombát reggeliztél, spanyol?

- Mondhatom, palócz atyafi – szólt Lauka színlelt részvéttel -, hogy imádott bálványod egy furcsa Flamina.

- Melyik a sok közül? – legénykedett Kálmán.

- O...ky Etelka.

- Pajtás, ez nem a sok közül való; ő az egyetlen és az egyedüli. Ha úgy ismernétek, mint én, leborulnátok előtte; jelleme gyémánt – szavalta Kálmán egész elragadtatással -, lelkülete magasztos, szíve angyali, s hazafisága...

- Svarczgelb – vágta bele Guszti.

Kálmán elhalványult, s néhány pillanatig némán nézett a vakmerő szemei közé, végre megszólalt:

- Szeretlek, mint a lelkemet, de azért ezt az ízetlenséget tőled sem nyelem el.

- Akkor hát megpaprikázom, hogy jobb ízű legyen. – Ezzel kivett a zsebéből egy német újságlapot s olvasta:

„Midőn Windischgrätz herczeg a meghódított Pestre, fényes hadsereg élén bevonult, O...ky Etelka előkelő úrhölgy babérkoszorút nyújtott át a hős fővezérnek.”

Lisznyai kikapta Guszti kezéből a lapot s miután saját szemeivel átfutotta a végzetes sorokat, felsóhajtott:

- Ejnye a czudar! Visszaküldöm neki a tollat még ma s megírom, hogy festesse be zöldre, aztán adja a másik hősnek, Jellasichnak. – Ezzel letépte kalapjáról a bálványozott jelvényt.

Így tűnt el az utolsó márcziusi toll.

(Forrás: Petőfi-album 103-109. l. – Athenaeum Irod. és Nyomdai R.T. Bp., 1898.)

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése