Mint búvópatakot mély torkú szikla,
Úgy nyelte be szerencsém rég az élet.
Tengernyi napsugár fekete éj lett.
Tenger csillagból nincs egy árva szikra.
És mégis: néha mintha fény vakítna,
Szemem behunyva, sápadtan mosolygok,
És könnyem indul, szinte enyhe, boldog.
Mintha egy tündérkéz szívembe nyitna.
Ó, mélyen - elfalazott vaksötétben,
Nem látni bár, még most is minden úgy van,
Mint hajdan, sértetlen, szent, drága épen.
És elvakít opálos tündöklésben
A múlt, ha néha egy parányi résen
Az emlék tünde holdfényként besurran.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése