Még sokszor gondolok reád,
S mindig másnak gondollak.
Néha elúszó, könnyű felhőfoltnak,
Néha csillagnak, szikrás égi fénynek,
És néha hajnali rózsalevélnek.
De mindig fényesnek, nagyon fehérnek.
És sokszor, sokszor látlak.
Mint földre rebbenését első hónak,
Mint dermedését kis kora bimbónak.
És látlak fűre vert madárfióknak,
De mindig szent gyámoltalannak, jónak.
Érezlek sokszor. Meg nem ízlelt csóknak,
Ki nem mert kútját édes, drága jóknak,
Tört liliomnak, sohase csókoltnak.
Dús mézével halálig szenvedőnek,
És néha halvány égen ingó holdnak,
És néha gyönge gyermekszemfedőnek.
Ó, sokszor látlak, érezlek, gondollak!
De mindig búcsúvettnek, egyszer voltnak,
Mindig hidegnek, hervadottnak, holtnak.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése