2013. júl. 30.

Toronyai Rigó Csaba: A tolvaj



A minap rég látott, bájos, szőke színésznő ismerősömet pillantottam meg egy kávéház teraszán. Egymagában ült ott, feldúlt, elgyötört arccal, kisírt, karikás szemekkel és reggeli kávéját kavargatta.

Beugrottam hozzá egy pillanatra.

- Na, mi a baj, kedves? – kérdeztem résztvevően.

Megint csak elpityeredett kissé, majd elővette kézi tükröcskéjét s az obligát arcszépészeti szertartások befejeztével a következőket adta elő nagy szepegve:

- Tudja drágám, vidéki vendégszereplésen voltam a múlt héten. Imádom a vidéket. Óriási sikerem volt. Előadás után egy kis búcsú-összejövetelt tartottunk a direktor szobájában, ahol azután jókedvű poharazás közben letették elém a fehér asztalra szerény tiszteletdíjamat: három darab ezerpengőst.

Kedélyesen telt az idő egészen a hajnali órákig. Csak az utolsó pillanatban ugrottam fel ijedten, hogy a végén még elmulasztom a pesti vonatot. Az állomáson azonban megtudtam, hogy legalább másfél órás késéssel számolhatunk. Mit volt mit tenni, Hűvös volt a hajnal. Bevonultam hát a gyér világítású váróterembe és torzonborz katonák, félrészeg batyuzók, gyanús árnyak között valamilyen kibírható ülőhely után kutattam.

Nem kellett sokáig nézelődnöm. Egy szelíd tekintetű, helyes, fiatal kislány mellett már le is telepedtem nagy elégedetten és a sok izgalom, fáradtság s kevéske alkohol hatása alatt – hamarosan el is nyomott az álom. Fogalmam sincs, meddig tarthatott ez az állapot. Egyszerre csak hirtelen felébredtem. Ránézek a szomszédnőmre. Az visszanéz. Fénylik egyet a szeme és gyors mozdulattal rárántja a zippzárat világossárga táskájára. Megdöbbenek. Egyre furcsábban, egyre kényelmetlenebbül érzem magam. Körülnézek. A váróterem egyetlen hortyogó pöfögő, szuszogó, részvétlen tömeg, sőt – ahogy ismét szomszédnőmre pillantok – ő is alszik már! Mélyen, mélységesen, boldog mosollyal az ajkán.

- Istenem, Istenem, csak jönne már az a vonat – mondogattam magamban, aztán valahogy ösztönösen kinyitottam a táskám és egyszerre lúdbőrös lesz a hátam.

A tiszteletdíj, a három darab ezres hiányzik.

Hát igen! Tudtam! Tudtam! Tudtam!

Szemem a mellettem pihegő, édesen álmodó kislányra vetődik vad gyűlölettel.

Az aljas! Az utolsó!

Szívem keserű düh tölti el, agyamban kavarognak a gondolatok. Pedig nem nagy összegről van szó, de nekem e percben mégis mindent jelent. A művészetemmel kerestem! Dolgoztam, izgultam érte! Megérdemeltem! És most...

Ugorjak a torkának, rendőrért kiáltozva? Nem! Ez rettenetes botrány volna! De hiszen itt mindenki alszik! Ő is! Akár egy angyal! Gyönyörű kis angyal, mondhatom!

Óvatosan feléhajolok. Kissé viszolyogva bár, de halkan kinyitom óriásretiküljét és nyomban rá is bukkanok az én csodás, vadonatúj három darab ezresemre.

Pfuj! Gyorsan zsebre a pénzt s már iszkolok is kifelé a peronra. Jön a pesti vonat. Uccu neki, vesd el magad, gyerünk hazafelé!

Otthon persze mindent elmeséltem és őrült módon feszítettem, hogy micsoda agyafúrt „snájdig” nő vagyok. A társaságom bámult és ünnepelt.

Tegnapig!

Tegnap azonban pénzt hozott a posta. Háromezer pengőt hozott a posta a következő sorok kíséretében: „Kedves Művésznő! Máskor jobban vigyázzon a pénzére. Ne felejtse az asztalon és ne hozza kísértésbe szegény éhező kollégáig!”

A szőke színésznő zokogott, én pedig valami titkos jóérzéssel a szívemben vigasztalgattam szegényt. Ugyanis ritka és felemelő élmény korunkban a viaskodó önvád látása. Éppen azért írtam meg a históriát.

Ami azonban a végső, erkölcsi tanulságot illeti – azt szűrje le ki-ki magának, legjobb belátása szerint.

(Forrás: Fényszóró 12. sz., 1945. okt.10.)

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése